anyák Olaszországban

Hát itt sem könnyű anyának lenni. A indonéz, a thai, a filippinó dolgozó anyák élete után megdöbbentő látni, hogy a világ másik végén – elvileg a „jobbik felén” – ugyanúgy nem könnyű anyának lenni. Hihetetlen, hogy alig látunk olyan statisztikát, olyan tanulmányt, kutatást, programot, ami arra irányulna, hogy könnyebb legyen a nőknek az anyaság első éveiben megszervezni az életüket, hogy könnyebb legyen visszailleszkedni a munkahelyre és hogy hogyan tudják a hétköznapi anyasági teendőiket összeegyeztetni a munkahelyivel.
Itt egyébként is nagyon nagy a bürokrácia, amivel az ember szabadidejének nagy része elmegy. Ha végre van munkahelyed, akkor nagyon meg kell becsülni, mert nagy a

ciao Italia

Nem volt könnyű megragadni Olaszországban, de talán ami még nehezebb volt, az az elhagyása. Annyi mindent kell itt szervezni, előre gondolkodni, összeegyeztetni, hogy nem könnyű bármilyen döntést hozni. Ami könnyű az a hétköznapokba belesüllyedés. Talán ez az egyetlen, ami könnyű itt. A hétköznapok olyan szinten lefoglalják az embert, főleg ha gyerekeid vannak, hogy nem marad szinte semmire sem időd. Mikor hazajövök a munkából este hétkor, akkor még kikérdezem a leckét, játszok a Picivel, sétálunk a parkban, bevásárolunk (szerencsés esetben ezt már nem kell), csetelünk a barátokkal, beszélünk anyuval, fürdetünk, altatunk, mesét olvasunk,aztán jön az “éjszakai műszak”, éjjel két-három óránként kelek, a Kicsit nyugtatom a Nagynak cukrot mérek, reggel listázom a teendőket, munka

olasz átok

Mostmár tényleg kezdem azt hinni, hogy ez az Olaszország a mi „fekete felhőnk”, ami csak úgy villámlik, dörög a fejünk fölött. Egyszerűen mint egy átok, úgy tornyosul felettünk. Mintha semmi, de semmi nem lenne rendben itt, valahogy nem csak hogy rossz helyen, de rossz időben és még mintha rossz dimenzióban is lennénk. Egyszerűen már nem tudok mi másra gondolni, annyira sok szerencsétlenség történik folyamatosan velünk, most már több, mint egy éve egyfolytában.
Tudom, hogy elmesélve pár év múlva már nem is fogom érteni, hogy min akadtam ki annyira, de most ez egyszerűen elemészt!
Itt az élet totál kiszámíthatatlan.Persze nem minden szempontból, de pénzügyileg és a szabadidőt illetően mindenképpen, azaz totál kiszámíthatatlan, hogy mennyi bevételed és kiadásod lesz egy hónapban és hogy mennyi időt kell eltöltened különböző hivatalokban, hogy próbáld megvédeni a jogaid valami idióta, abszurd procedúrában…
Próbálok elvonatkoztatni, és azt sem tudom biztosan, hogy csak mi vagyunk-e pechesek, vagy ez mindenkivel így van-e? Az biztos, hogy az olaszok sokmindenre egyátalán nem panaszkodnak és mikor én panaszkodom rá, akkor csak annyit

az olasz sulik

Levi újra betekintést engedett az iskolai életébe, ha már úgy kínoztam, hogy mondjon valamit, mi történik a suliban. Egyébként is van sok érdekesség, ami más, mint Magyarországon, ezért gondoltam ezeket megosztom veletek.

Iskolarendszer
Levi a “media”-ba jár, ami az általános iskola felső tagozata. Ez egy tök másik iskola, mint az alsó, azaz van egy “primaria”, ami az alsó 4 osztályt foglalja magába, aztán a szülők választanak a gyerekeiknek egy másik iskolát, egy “mediát”, ami meg következő három év. Azaz szegény gyerekeknek már a felsőben új osztályt kell kezdeni és búcsút mondani az osztálytársaiknak. A felső egy évvel kevesebb, mint nálunk, itt csak három év, utána jön a gimi vagy középisi vagy szakisi (liceo, instituto). Ez általában öt éves, de

világvégi újrakezdés

Egy pár év lehet olyanokról hallani, hogy egy euróért lehet házat venni elhagyatott olasz kis falvakban, hogy egy kávé áráért lehet Szardíniára költözni, de legutóbb még egy osztrák kis faluról is hallottam hasonlóakat. Persze ezek az ajánlatok valójában többe kerülnek, mondjuk be kell fektetni vagy felújítani egy házat, de amit legutóbb olvastam, ott sem kell többet befektetni, mint 25 ezer eurót, ami azért ma már magyar szemmel sem egy nagy összeg.
A hétvégét sikerült egy olyan toszkán hegyi faluban tölteni, ami akár lehetne egy ugyanilyen falu is. A faluba összesen 30-an laknak, a korábbi 300 helyett. A környék meseszép, dimbes-dombos, tele gyönyörű kis falvakkal. Ide, Moltrone-ba viszont hetente csak kétszer jár busz, úgy is hívják a helyiek, hogy a “bevásárló-busz”, mert reggel fél nyolckor megy és visszajön délre, azaz hetente kétszer lemehetsz vele a közeli faluba, ahol már van szupermarket és étterem, meg kávézó is. Ugyanis ilyenek nincsenek

vérzik a szívem

Hát erre nincsenek szavak. Teljesen le vagyunk sokkolva. Mélyen lesúlyt a választások eredménye. Hová tud süllyedni ez az ország még? Mi lesz, ha több dolgot lopnak még el? Milyen fekete világ jön el? Mi lesz az egészségüggyel, az iskolákkal, a szegényekkel, a szegregáltakkal, a betegekkel, mi lesz a barátainkkal, a családunkkal?

Az elmúlt 5 évből csak egyet töltöttünk otthon, meg is kapjuk azoktól a kedves honfitársainktól, akik most újra a Fideszt választották, hogy hazaárulók vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy állítólag “sorosbérencek” is, olyanok, akik miatt rettegnie kell egy országnak. Mondjuk kicsit nehéz értelmeznem, hogy miért kell rettegnie a szegény átlagembernek egy emberi jogi aktivistától, aki épp arra áldozza a szabad idejét, hogy az ő érdekeit védje a bíróságon vagy az állammal szemben? Na mindegy, erre nincs is mit mondani, aki tudja mi az a civil szervezet, emberi jogok, demokrácia, azok nyilván nem gondolják komolyan, hogy tőlünk kéne félni. Vagy inkább értik, hogy miért fél minden demokráciát hirdető embertől minden diktatúrába hajló demagóg kormányzat a világon.
– De te ugye nem fogadsz el pénzt attól az embertől? – kérdezte a 92 éves nagymamám, aki alig lát, alig hall, alig tud menni, de eljutott hozzá a

egy durva március

Emlékszem, megnéztem a horoszkópunkat december végén, hogy mit mond az új évről, 2018-ról. Mindig inkább a saját akaratban hiszek, de azért most eszembe jutott, hogy azt írta, a március durva lesz… A nem könnyű január után jött a szintén kihívásokkal teli február, nem hittem volna, hogy lehet ennél nehezebb. De aztán jött a március!
Mintha ebben az évben szinte csak az egészségünkkel lennének gondok.Januárban amint hazaértünk Magyarországról, kiderült, hogy Levi elhagyta az inzulinpumpájával összeköttetésben lévő vércukormérőjét, amit persze csak Magyarországon lehet beszerezni, aztán meg ketonisz-mérgezéssel kórházba került (ez egy sajnos gyakori cucc a diabos gyerekeknél). Épp hogy túllendültünk a januáron mikor beütött nálam a fél éve nem alvás és a munkahelyi stressz. Most engem vitt a mentő a kórházba. Szerencsére kiderült, hogy csak kimerültség, nem komoly, de végre be kellett vallanom magamnak és a családnak, hogy

firenzei kórházak

Kicsit durván kezdődött ez az év, betegségek, kórház, megpróbáltatások, egy elhagyott vércukor mérő, ami nélkül Levi nagyon nehezen boldogul és egy elromlott fűtés épp abban az egy hétben, mikor leesett a hó Firenzére…
De kezdjük az elején. Gondoltam, nem panaszkodom, hanem kihasználom az alkalmat, hogy betekintést nyújtsak az egészségügyi szolgáltatásokba itt, Toszkánában.

Háziorvos, gyerekorvos

Ha az ember ideköltözik, akkor nem árt, ha van háziorvosa és gyerekorvosa. Ehhez persze kell rezidencia (ami nekünk ugyebár kb 4 hónapba tellett, lásd korábbi

diabétesszel a nagyvilágban

Azt hittük, kevesebb kihívással kell szembenéznünk Levi diab kezelésében Olaszországban, mint korábban a világ más pontjain. De könnyebb nem lett, az biztos…

Egy kis történetmesélés
Levit 8 évesen diagnosztizálták 1-es típusú diabétesszel, mikor éppen Kanári szigeteken éltünk. Történetesen pont nem volt sem állásunk, sem biztosításunk. Ennek ellenére a lehető legjobb kezelést és képzést kaptuk tök ingyen. A kórház nagyon menő volt, egy héten át volt bent Levi, egy kortársa tanította a pen használatára, míg minket egy diabetológus trénelt spanyolul-angolul. A tanfolyam része volt, hogy

a méret a lényeg?

Eddig sokféle méretű városban éltünk, a 12 milliós Bangkokban és a 2500 fős Arguingeuinben. És valahogy két dolog maradt meg bennem a költözések során, az egyik, hogy mennyire fontos a klíma, a jó időjárás, a napsütéses órák száma és hogy meleg legyen sokat az adott országban, a másik pedig a város mérete. Hogy mennyire számít a város mérete, az akkor derül ki, mikor sétálnál egyet a városban hétvégén, vagy mikor el kell jutnod valami ismeretlen helyre, a város másik végébe. Persze mindent meg lehet