Doha, Katar

Doha, Katar
Végre kilépni, kiszakadni, elszakadni, elszabadulni a lelki sivárságtól, letépni szememről a “nagy magyar” gúzst és ellenzőt. Újra látni! Újra érezni, érteni! Újra a Nagyvilág vérkeringésébe merülni nyakig. A koromfekete norvég örökbefogadott gyerek, a fekete burkás nők legdrágább ruhákban ugráló gyerekei, a kis orosz gyerekek, egy lengyel, egy filippinó, indiaiak…a világ átfolyik a dohai reptér gyerekjátszóterén..Velünk együtt. A mi gyerekünkkel, felnőtttségünkkel, szülőségünkkel, vaskalapos Döbrögi-s bajszos, nagy-magyarságunk önteltsége lefolyik rólunk és már csak egy vagyunk – végre! – a sok közül. Aki végre levetheti a gúnyáját, strasszkövekkel kirakott subáját, aki végre mezítláb lehet minden sallang, parasztság és fennhéjazás nélkül a gyerekjátszótér padlószőnyegén. Mindenféle trendi, ósdi, meggyökeresedett és kikövezett másokkal együtt.
Körbenézek. Öröm fellélelezni, leveti a magyar terhet, a Tisza cipőt és Ludasmagyi hátizsákot. De hamar jön a felismerés, ez csak látszat, illúzió. Hisz ahogy ők se vethetik le a burkát, bőrük színét, ahogy más sem szabadulhat meg nemzetisége / állampolgársága terhétől, akcentusától, hozott mintáitól, sorstörténetétől, élete színeitől, kulturája ízétől, úgy én sem. Cipeljük nyomorunk, amit ránkrakott a sors. Hiába vetném le pörköltszagú ingem, nem vethetem le gyötrelmeimet. Cipeljük kultúránk értelmetlen köveit, melyek bezárnak, össszenyomnak…de legalább a hátunk megtámasztására szolgálnak, támpontot adnak az elrugaszkodáshoz, a maradáshoz vagy a lázadáshoz… Cipeljük diktátorainkat, mátrírjainkat, reménytelenségünket és kilátástalan küzdelmeinket, nyomorunkat és megvakult büszkeségeinket. Mert mindezek vagyunk.
Hiába is küzdeni.
Csak, és kizárólag küzdeni!

Zanzibár kékje

Fejlődő országba menni mikor 2.5 éve nem voltam nyaralni, mikor a szorongásom túlnő a depressziómon, mikor az életközépi válsággal jön a gyerek kamaszkora, az anyaságom válsága és még habnak a tortára az országunk jövőtlenségbe süllyed hétköznapjai. Jó ötlet ilyenkor fejlődő országba menni? Ahol semmi sem ugyanolyan, mint itt, ahol semmi nem olyan, mint amire számítok, ami minden percében, ízében, illatában új… Az új mindenféle értelmében, a rosszban, a megdöbbentőben, a felemelőben, a kellemesben?
Ahol a kulturális sémákat sem ismerem, nem csak a köszönést, de a legyintést, a mimikát, a hanghordozast, az ételeket, az ízeket, a szagokat, a vallást, az épületeket, a minden sarkon megkövesedett szokásokat, a jeleket, a szavakat, az imára hívő szavakat, az isteneiket.
Hű, milyen mélyre rántott ez az otthon töltött 2,5 év!
Mintha már semmire sem emlékeznék abból, milyen a “más”! Mennyire jó!
És nem az óceán türkizkéke, nem a homok fehérsége, sem a delfinek.
A konfortzonából kilépés naponta kétszer, a nem-akarom-ból ajtónyitás, az idegen étel megkóstolása a megszokott helyett, a korall elszürkült színe, a fekete tekintetek könyörgése, a másfajta nyomor, a házak vakolatlansága, a gyerekek mezitlábassága, az elkendőzött arcok, az életek ezerfélesége…Segít! De mennyire!
A komfort zónából kilépve remegve, reszketve érezni újra, hogy élek! 
Élek és hogy! 
Tükröt mutat a világ! Újra és újra! Afrika igazi arca. A dala-dala helyi busz, ahol a lábamnál óriás kék halak kosárban, ahol sorban ülnek és állóhely sincs, de mindenkit felveszünk, ahol olajos félmotort is szállítunk, egymáson átmászva szállunk le és nevetünk. Ahol a kendős kislányok kiszaladva az ablaktalan iskolából puszikat dobnak utánunk, ahol a csirkekopasztás közben a földön guggoló nők kiabálják, hogy “welcome” és “we love you!” Ahol fehérként gazdag vagyok és irigylésre méltó…ó, mennyit emésztettem ezt én Ázsiában! Ahol az őszről mesélek, évszakokról a maszáj fiúnak a tengerparton, aki bottal rajzolja nekem a homokba a faluja formáját a Kilimandzsáro mellett, tökéletes angolsággal mondja, hogy ő nem járt sosem iskolába és még nem látott ilyen házakat sem azelőtt…és a szeme csillog és ragyog és hirtelen rájövök miért hagyják el európai nők az otthonuk és mennek ennek az őszinte boldogságnak a nyomába, még ha az sárkunyhóban lakik is… 
Arab városban penésztől fekete házakra rácsodálkozi, reszketve érezni más nők életet a kendők mögött, sötítített, ablaktalan szobákban, ébredni hajnali imádságra hívásra, küzdeni előítéleteimmel, hinni boldogságban, mezítlábas egyszerűségben. 
Konfortzónán kívül, életemen kívül, önmagamon kívül. 
Olvasni elszökött arab hercegnőről és az ő testvérének, egy másik hercegnőnek a palotájában aludni, örülni a melegnek, tengernek, luxusnak. Megengedni magamnak végre, sallangokról mentesen tényleg. 
Gondolataimmal egyedül maradni. Kinapozni, betölteni a nem létező tereket, végtelen tengert tálalni odabent…
A pszichológusom büszke lehet rám, ugyan utaztam 12 órát és 6000 kilométert, de végre meghallottam a csendem odabent. 

karácsony és klímakatasztrófa

pic:nj

Karácsony ide vagy oda, nekem a karácsony nem csak egy ünnep, hanem a legnagyobb készültség is, mivel ez a katasztrófák időszak is (és nem mellesleg ez most a melóm). Ugyanis a legtöbb természeti csapás mindig karácsonykor jön. Ciklonok, tájfunok, elég csak visszanézni az elmúlt éveket. Tudod, hogy mennyi ciklon, tájfun, áradás és földrengés van naponta?? Hát én beállítottam a google-ben alert-et, ami naponta küldi nekem a neten megjelenő cikkeket ezekben a témákban. Megdöbbentő, hogy mennyire sok természeti csapás van és hogy mennyire növekszik ezek száma.
Köszönet nekünk (is). Merthogy elég nagy száma ezeknek a katasztrófáknak a Continue reading

neki is jár

LeeWhite/Pinterest

LeeWhite/Pinterest

Neki is jár egy kicsi ebből az országból, a híres magyar kultúrából, a versekből, a szóviccekből, neki is jár a leghosszabb magyar szó, neki is jár egy kicsi a tábortüzekből, az osztálykirándulások végtelen röhögéséből, a nyelv kacifántosságából, a magyar tinédzser szlengből, az egymást cukkoló félmondatokból, a tinédzser szenvedős-bosszankodós-kinyíló világból. Neki is kijár a titkos éjszakai erdőjárásokból, az első szerelme félmondatainak homályából, az Ady versekből és a József Attilákból, a modern magyar novellákból, a nyelvtörőkből, a színjátszókörből, az iskolai kötelező versmagolásból, a Walesi bárdokból, a Szózatból, a magyar történelemből, a tatárjárásból és az Egri csillagokból. Neki is jár a feleléstől való rettegés a tanár naplólapozgatása közben, neki is jár az évszámok magolásának Continue reading

átutazó

MankaKasha/Pinterest

Régen írtam, ne haragudjatok. Nehéz Magyarországon a magyar rendszerről írni úgy, hogy az ne panaszkodás, sírdogálás vagy ellenállásra felhívás legyen.
Egy ideje itthon vagyunk megint, ezt legtöbben tudjátok. Leginkább mert valahogy “itt ragadtunk”. Épp nem volt  semmi különösebb ok továbbmenni, a gyerekek meg annyira örültek… szóval gondoltuk maradunk egy darabig.
Sokan kérdezitek hogy végleg hazaköltöztünk? Ezt így nem mondanám. Amit megtanultam az élettől eddig, hogy nem kell eldönteni semmit véglegesre. Most itt vagyunk, szoktam mondani. Átmenetileg, hosszabb vagy rövidebb időre, mindegy, mert bármikor továbbmehetünk. És ez a gondolat nagyon sokat segít átvészelni a sok abszurditást, idegesítő eseményt és fojtogató életérzést itthon. Testben és szívben inkább vagyok jelen, mint szellemben. Globális nemzetközi szervezetnek dolgozom, napi nyolc órában angolul beszélek a világ különböző pontjain élő emberekkel, ha a városba megyek a belvárosba, ahol leginkább turistákat látok, az óvodánk tökéletesen zárt kis Paradicsom, a waldorfos közösség védelmező burkában és vannak itt még páran a barátaim közül, akikkel újra összejárunk és újak is, akikkel közös terveket szövünk. Ezen kívül van a család, ahol a szívem tartom. Szóval mondhatni a kakaó habját igyekszem lefölözni a Magyarországon való tartózkodásról. Hiszen tudjuk, Budapest tökéletesen alkalmas egy kis nyaralásra, a közeli hegyek kirándulásra, a Duna evezésre, a romkocsmák, színházak, koncertek szórakozásra, ezerféle éttermek gasztro túrára. Szóval most ez.
Azért óvatos vagyok, ritkán lépek ki a köreimből, mert így is gyűlnek a felhők és nem tudom meddig bírom fenntartani a zárt burkot, ami körülvesz, nem belefolyni, csak kicsit érzékelni, kívülről figyelni, mint egy turista, mint egy átutazó. Igyekszem tartani magam. Átutazónak.

öko nyaralás – házépítős workshop egy forró szigeten

Kérdeztétek többen, hogy milyen is volt az a bizonyos öko nyaralásunk, amiről épp hazatértünk. Nos, a klímapánikom nem hagyott nyugodni és olyan remek programokat eszteltem ki nyárra, mint az öko házépítő kurzus, ami persze eredetileg kicsitsem nyaralás volt, de végül becsatlakoztak a fiúk és így kicsit mégis azzá vált.
Már egy ideje foglalkoztatnak az alternatív házépítési lehetőségek, sokat olvastam mindenféle tradicionális építészeti módszerekről, amelyeknek új divatja van és olyanokról is, amelyek a világ másik végén már lassan lejár, míg hozzánk még el sem ért. Ilyen például az earthship, ami csudijó, de már kezd kicsit elavulttá válni, hogy használt gumiabroncsokból építsünk még ha irtómenőn kinéző házat, akkor is. De nagyon mennek mostanában a tiny házak és a minimalista életmód, ami összefügg Continue reading

mi és a hatalmunk

A klíma, a világvége, már megint. Bocs. Egyszerűen nem tudok mással foglalkozni. Inkább minden, amivel foglalkozom mögött, előtt, után és közben mindig ez jut eszembe.
Mondjuk ma pozitív vagyok. Aki keres, az talál, legyen ez a nap mottója. A The Guardian olvasása után kicsit derűsebb lettem. Van itt ugyebár jó pár jó kis cikk arról, hogy mit is tegyünk és mit is teszünk éppen. Az egyikben azt írják, hogy „legyen egy álmunk”, ne egy rémálmunk. Ez szerintem tök jó, mert annyi pánikkeltő cikket olvastam eddig, és hogy a legtöbb dologban én is úgy érzem, hogy hiába olvasom, attól még nem tudom mit tegyek.
A munkám során kétféle módon is találkozom teljesen közvetlenül a klímakrízis hatásaival, az egyik az, amikor a szervezet humanitárius segítségnyújtását kell követnem és amikor a globális stratégiatervezésben vagyok benne. Az egyiknél a dolgom az, hogy naponta figyeljem a híreket, hogy jön-e, vagy van-e épp egy újabb katasztrófa? A meglévőket és folyamatban lévőket figyelni, a szervezeten belüli infókat

Continue reading

klímapánik

Nem is értem a világot. Én vagyok ennyire más? Én élek burokban? Hogy van mindez?!
Hogyan lehetséges, hogy az emberek pánikba esnek azon, hogy vannak szúnyogok, és nem pánikolnak azon, hogy itt a világvége? Én kezdek paranoiás lenni? Lehet. Nekem már nem klímadepresszióm van, hanem klíma pánikom.
Az én pánikom arról szól, hogy mindenkivel lépten nyomon erről akarok beszélni. (Ez az, amit már paranoiának tartanak mások? Vagy kattantnak? És már csak legyintenek rám? Kezdek talán tényleg bekattanni?) Úgy érzem, azonnal abba kell hagynunk a „business as usual”-t azaz mindent, ahogyan most épp élünk, amit és ahogyan csinálunk és semmi mással nem foglalkozni, csak azzal a durva ténnyel, hogy itt a világvége, ha nem cselekszünk azonnal! Az a durva, hogy ezt mondjuk kvázi mindenki (azaz az én burkom) tudja, de közben mégis a beszélgetésnél olyanok jönnek elő, hogy mi, magánszemélyek úgysem tudunk semmit tenni és kész, fogadjuk el és ennyi. Vagy Continue reading

világvége?

A napokban megint kijött egy nagyon para cikk a közeli világvégéről, miszerint 2050-re , azaz mindössze 30 év múlva!!! Annyi lesz az egész emberiségnek! Meglehetősen durva belegondolni.
Tavaly nyár óta elég gyakran jut ez eszembe, mert akkor érte el nálam a para azt a pontot, hogy már nem lehetett nem foglalkozni vele. Akkoriban volt az a durva hőség talán augusztusban, ezért utánaolvastam minden anyagnak, ami fellelhető volt, leginkább angolul vannak teljeskörű cikkek, infók, mondjuk a wikipédián a climate change fül alatt, bár magyarul sem rossz a wiki ebben a témában. De itt van az ENSZ jelentése is arról, hogy nem túl sok van hátra.
Saját kutatásom főbb kérdései ezek voltak: 1. mit tehetek én/ mi? 2. hova költözzünk, hogy biztonságban legyünk?
Mivel épp költözés előtt álltunk és nagy szerencsénkre azon kevés családok közé tartozunk, akik mobilak és megtehetjük, hogy akárhová elköltözünk, ez is egy releváns Continue reading

te mit kérnél?

Amit folyton keresek az a szépség. A csodálatosság érzése. Gyerekkoromban annyiszor éreztem, de még fiatal koromban is. A világ kiszámíthatatlansága, a világ sokszínűsége öntött el csodálatosság érzéssel. Aztán a flow, a munkám iránt, a tanulmányaim iránt, az elragadtatás, hogy valami igazán fontosat tudtam meg, valamit, ami megváltoztat mindent – ha mást nem, az én véleményem a világról! – és a tudás olyan őrült nagy, hogy nincs is elég idő a megismerésére! A világ olyan csodálatos, hogy nincs elég idő a megismerésére.
Mégis úgy múlnak el napok, hetek, hónapok, évek, hogy nem emlékszem semmi igazán csodálatosra. Talán csak a gyerekszületésre, megfoganásra, szerelmes pillanatra, elvágyódásra, csúcsra érésre, hegymászásra, pillanatokra, amit megosztottunk

Continue reading