elveszni és megtaláltnak lenni

Furcsa érzés kerít mostanában hatalmába, mintha Firenze lenne a világ közepe. Valahogy otthonosan érzem itt magam még ha közben minden percben frusztrál is, hogy nem vagyok itt otthon. De valahogy magabiztosságot ad a város. Például elindulok valamerre és valahogy úgy gondolom, hogy úgyis odatalálok, ahova kell. Aztán elkezdek ezen gondolkodni és rájövök, hogy fogalmam sincs merre megyek és hogy semmi logikus nincs abban, hogy majd érzés alapján egyszercsak ott leszek, ahova menni akarok. Ekkor elbizonytalanodok, de valahogy a város húz magával, valahogy adja, hogy merre forduljak és csak visz az út, visz mindenfelé. Ilyenkor szoktam eltévedni. És aztán „meglenni”. Valahogy mintha itt az eltévedés is hétköznapi dolog lenne, annak a része, hogy megtaláljam a helyes utat.
Talán ezért is vagyok most itt. Hogy elvesszek és hogy megtaláljam magam újra.

privát strandok

Hétvégén leugrottunk a tengerhez, ami azért elég húzós kis kirándulás, mert a jegy kb 9.50, csak oda, mi hárman voltunk felnőttek, oda-vissza és Levinek meg féláron volt, Babi szerencsére még ingyenesen utazik. Szóval mondjuk inkább „beruháztunk” a vasárnapba, mikor Flóra, Gergő húga megérkezett, hogy megnézzük a legközelebbi tengerpartot. Ez a part Viareggio-n van, ami egy falu vagy kisváros és a tengerpartot meg Versiliának hívják. Ahová NE menjetek soha!!! Vagy ha igen, akkor tüntetni! Ugyanis ez az egész part kb 5-7 kilóméteren át magánpart, azaz inkább „private” zóna, amelyen cégek napernyőket telepítettek és kisajátították maguknak. Először erről mit sem sejtve letelepedtünk egy valamiféle mentőcsónak mellé a partra, mikoris kb öt perc múlva megjelent egy baywatch-os srác, hogy ő megért mindent – mondja olaszul – de mégis el kell innen Continue reading

romantikus hely

Hangulatos ez a hely, az biztos. A belváros tele van kis boltokkal, műhelyekkel és éttermekkel. Mindegyik egy-egy kis világ. Az éttermek úgy vannak megdizájnolva, hogy már csak ezért is érdemes bemenni. A műhelyek egyben boltok is, vannak bőrösök, kerámikusok, de még egy kis, kézi nyomdagépes nyomdát is láttunk, közel az utcánkhoz. Az utcák a belvárosban egyébként is olyan reneszánszak, hogy csak na! Néhány kiemelkedő falrészlettel, toronnyal, ami akár középkori is lehetne. Állítólag a ház, amiben épp lakunk az 1200-as években épült, de én ezt azért túlzásnak vélem, szerintem jóval később. Mindegy. Egy olasz mondta, az ingatlanos, aki kikölcsönözte nekünk a festő felesége lakását. Ő maga is lakott itt 12 évet, mondta és persze azért azt nem említette, hogy majdnem ennyi ideje üresen is áll a kéró… a szekrények meg tele a régi cuccaikkal és a fürdőszoba meg amolyan odatákolt

Continue reading

firenzei lakások

Hallottam én korábban, hogy mennyire nehéz Nyugat-Európában lakást találni, hallottam, na de azért mégis! Végülis Gran Canarián 2 hét alatt találtunk lakást, Bangkokban meg egy hétvége alatt, így nehéz volt elképzelni, hogy legyűrhetnek a nehézségek egy olyan városban, ahol cosi-cosi beszélem a nyelvet és ahova annyi külföldi költözik ha kicsit romantikázni akar.
Mondjuk a korábbi tapasztalataink azt mondták, hogy ne bízzunk a honlapokban, de azért most megint megpróbáltuk. És mivel az irodámmal annyira jó az e-mail kapcsolat, olyan jól beszélnek angolul, és olyan segítőkészek, igazán pozitívan vágtam bele a Continue reading

szerencse-e?

Nem tudok még rájönni, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek vagyunk-e itt, Olaszországban. Egyébként is kétségekkel fogadtam el ezt az állást. Az Oxfamnak dolgozni nagy megtiszteltetés, a világ egyik legjobb szervezete, és nem csak azért, mert a fejlesztési munkája, a szegénység elleni küzdelme nagyon fontos és hasznos, de mint nonprofit szervezet is nagyon hatékony. A szakmánkban az egyik legnagyobb és legjobb szervezet, efelől nincs kétségem. De az olasz iroda…nem is tudom.
Először is aggodalomra adott okot maga Olaszország, mert tele vagyunk előítéletekkel iránta. 2001-ben voltam utoljára hosszabb távon Olaszországban, Calabriában, EVS Continue reading

az apák nevében

Nem hiszem el, hogy a magyarok ennyire konzervatívak! Bár a kutatásom korántsem reprezentatív, mégis jelez valami egészen tipikus dolgot. Mi, magyarok hiába posztolgatjuk oly serényen a gyeden lévő skandináv apukák sztorijait babáikkal, mégsem vagyunk képesek elhinni, hogy egy férfi képes arra, amire egy nő. Történetesen nevelni egy gyereket és ellátni a háztartást. Napi 24 órában, ahogyan mi csináljuk. Vagy nem ugyanúgy, de talán még jobban is!
Amikor úton-útfélen arról beszéltem, hogy visszamegyek dolgozni, mikor a pici 9-10 hónapos volt, mindenki csodálkozva nézett rám. Egyik probléma: miért is akar a nő karriert?! Micsoda önző dolog, hogy csak magadra gondolsz! Hallottam félhangosan. Continue reading

nem vagy elég

A legjobb amikor azt hallom, hogy:
– Jó, jó, hogy ennyi országban járt már a fiad iskolába, de hogyan fog a magyar oktatási rendszerbe beilleszkedni?
– Hát sehogy! De ki akarná, hogy beilleszkedjen?! – válaszolnék én, és néha meg is teszem. Persze attól függ, éppen kivel beszélek. A 90 éves nagymamámmal, aki alig hall és alig lát és közben folyamatosan ecseteli nekem azt, hogy ez a világ legszebb országa, és ezen kívül mightmare ami van, mert ezt a Viktor is megmondhatja…(Nagymamám szerint itt a legjobb az egészségügy és bár nincs elég pénz rá, mégis itt a legjobbak az orvosok és itt a legjobb az oktatás is, szóval minek is elmenni?! Egyébként is Európát már ellepték a migránsok – ilyenkor rendszeresen kijavítom, hogy „ a menekültekre gondolsz?” – akik miatt a „nők már nem mernek az utcára menni”, mondja ő és teljes a meggyőződése, hogy az Oktogont is a bűnöző migránsok lepik el minden szombat este szerinte, hiába mondom, hogy azok a legénybúcsús angol turisták…)
Visszatérve a Levire és az oktatásra, korántsem mondhatom, hogy szerencsésen Continue reading