mi és a hatalmunk

A klíma, a világvége, már megint. Bocs. Egyszerűen nem tudok mással foglalkozni. Inkább minden, amivel foglalkozom mögött, előtt, után és közben mindig ez jut eszembe.
Mondjuk ma pozitív vagyok. Aki keres, az talál, legyen ez a nap mottója. A The Guardian olvasása után kicsit derűsebb lettem. Van itt ugyebár jó pár jó kis cikk arról, hogy mit is tegyünk és mit is teszünk éppen. Az egyikben azt írják, hogy „legyen egy álmunk”, ne egy rémálmunk. Ez szerintem tök jó, mert annyi pánikkeltő cikket olvastam eddig, és hogy a legtöbb dologban én is úgy érzem, hogy hiába olvasom, attól még nem tudom mit tegyek.
A munkám során kétféle módon is találkozom teljesen közvetlenül a klímakrízis hatásaival, az egyik az, amikor a szervezet humanitárius segítségnyújtását kell követnem és amikor a globális stratégiatervezésben vagyok benne. Az egyiknél a dolgom az, hogy naponta figyeljem a híreket, hogy jön-e, vagy van-e épp egy újabb katasztrófa? A meglévőket és folyamatban lévőket figyelni, a szervezeten belüli infókat

Continue reading

Advertisements

klímapánik

Nem is értem a világot. Én vagyok ennyire más? Én élek burokban? Hogy van mindez?!
Hogyan lehetséges, hogy az emberek pánikba esnek azon, hogy vannak szúnyogok, és nem pánikolnak azon, hogy itt a világvége? Én kezdek paranoiás lenni? Lehet. Nekem már nem klímadepresszióm van, hanem klíma pánikom.
Az én pánikom arról szól, hogy mindenkivel lépten nyomon erről akarok beszélni. (Ez az, amit már paranoiának tartanak mások? Vagy kattantnak? És már csak legyintenek rám? Kezdek talán tényleg bekattanni?) Úgy érzem, azonnal abba kell hagynunk a „business as usual”-t azaz mindent, ahogyan most épp élünk, amit és ahogyan csinálunk és semmi mással nem foglalkozni, csak azzal a durva ténnyel, hogy itt a világvége, ha nem cselekszünk azonnal! Az a durva, hogy ezt mondjuk kvázi mindenki (azaz az én burkom) tudja, de közben mégis a beszélgetésnél olyanok jönnek elő, hogy mi, magánszemélyek úgysem tudunk semmit tenni és kész, fogadjuk el és ennyi. Vagy Continue reading

világvége?

A napokban megint kijött egy nagyon para cikk a közeli világvégéről, miszerint 2050-re , azaz mindössze 30 év múlva!!! Annyi lesz az egész emberiségnek! Meglehetősen durva belegondolni.
Tavaly nyár óta elég gyakran jut ez eszembe, mert akkor érte el nálam a para azt a pontot, hogy már nem lehetett nem foglalkozni vele. Akkoriban volt az a durva hőség talán augusztusban, ezért utánaolvastam minden anyagnak, ami fellelhető volt, leginkább angolul vannak teljeskörű cikkek, infók, mondjuk a wikipédián a climate change fül alatt, bár magyarul sem rossz a wiki ebben a témában. De itt van az ENSZ jelentése is arról, hogy nem túl sok van hátra.
Saját kutatásom főbb kérdései ezek voltak: 1. mit tehetek én/ mi? 2. hova költözzünk, hogy biztonságban legyünk?
Mivel épp költözés előtt álltunk és nagy szerencsénkre azon kevés családok közé tartozunk, akik mobilak és megtehetjük, hogy akárhová elköltözünk, ez is egy releváns Continue reading

te mit kérnél?

Amit folyton keresek az a szépség. A csodálatosság érzése. Gyerekkoromban annyiszor éreztem, de még fiatal koromban is. A világ kiszámíthatatlansága, a világ sokszínűsége öntött el csodálatosság érzéssel. Aztán a flow, a munkám iránt, a tanulmányaim iránt, az elragadtatás, hogy valami igazán fontosat tudtam meg, valamit, ami megváltoztat mindent – ha mást nem, az én véleményem a világról! – és a tudás olyan őrült nagy, hogy nincs is elég idő a megismerésére! A világ olyan csodálatos, hogy nincs elég idő a megismerésére.
Mégis úgy múlnak el napok, hetek, hónapok, évek, hogy nem emlékszem semmi igazán csodálatosra. Talán csak a gyerekszületésre, megfoganásra, szerelmes pillanatra, elvágyódásra, csúcsra érésre, hegymászásra, pillanatokra, amit megosztottunk

Continue reading

ez is lehetne

A permakultúrának három alapvetése van, earthcare, peoplecare, fair share. Egy világ, amelyben figyelünk a Földünkre, a természetre, tanulunk tőle, mintát veszünk, követjük önfenntartási, együttélési szabályait, amelyben tudjuk, hogy mi a természet részei vagyunk és ő is a mi részünk. Peoplecare mikor törődünk a másikkal, előbb, mint magunkkal, a közösséggel, amelyben lakunk, döntéseinknél végiggondoljuk, hogy biztosan jó-e mindenkinek, jó-e másoknak is, mint mi magunk.Good enough for me, fair enough to try, azaz jó nekem most és elég jó ahhoz, hogy kipróbáljuk, tanultam a szociokráciában. És a fair share, a fair trade-et régről ismerjük, de itt a zöldmozgalom már más, jönnek a fiatalok, a Felelős Gasztrohősös, és mikor egyre többen akarunk Zero Waste-ek lenni és nyílnak a boltok, a csomagolásmentesek és az öko-termékek eladása megugrik és bambuszfogkefézünk és nem veszünk nejlonzacsit a boltban és

Continue reading

könyörgés diabos anya módjára

Kérni nekem sem könnyű. Merthát mégis ki szeret kuncsorogni, könyörögni, kérvényeket írni? Persze méginkább nehéz, mikor az ember nem látja a „nagy intézmény arcát”, de akkor meg hogyan írjam meg a „szívhezszólő” kérvényt? Mégiscsak oda kell képzelni valakit… Mégiscsak meg kell írni azt, ami van. Mégiscsak ki kell nyitni a szívem és elsírni a bánatom egy vadidegennek, egy papírlapnak, egy „hivatalos személynek”, egy „Méltányossági Osztály”-nak, egy névtelen idegennek? Vagy írjak általánosságokat, amiket úgyis hallott már? Hogy a diab szar és hogy a gyerek szenved? Hogy mi is szenvedünk? De hogy ne tudnák már ezt? Hiszen egész nap ilyen nyamvadt leveleket olvasnak! Ilyen könyörgő izéket, ilyen szívhezszóló kérelmeket, ilyen iskolás megerőszakolt körmondatokat, ilyen könnyekkel átitatott papírokat.
Na ja, ma kérvényt kell írnom, egy szívhezszólót, egy méltányossági osztálynak, csak hogy a diabos gyerekemnek egyetlen kicsi cseppel könnyebb legyen ez a bitang élet.

Tisztázzunk le néhány dolgot:

  • a diabétesz nem egy betegség, hanem egy állapot. Egy állapot, amit ha nem elég körültekintően kezelünk, akkor sok durva betegség lehet a szövődménye. Ilyenek

Continue reading

elég legyen!

Ma totál kiakadtam. A Cukorbeteg facebook csoportban olvasgattam az anyukák bejegyzéseit. Ez egyébként is egy durva csoport, nehéz könnyek nélkül bírni. De most kifejezetten mérges lettem. Persze nem a diabos gyereküket nevelő anyukákra. Nem azokra, akik éjjelente háromóránként kelnek és cukrot mérnek, reszketnek, kitanulnak szakmákat, elmélyednek orvosi tananyagokban, diétásan főznek és annyira-de-annyira igyekeznek “normális” életet biztosítani a gyerekeknek. (Diabos gyerekek anyukái, szülei! Minden elismerésem nektek! Kitartást! A gyerek egyszer felnő! Bár nem hiszem,hogy megnyugtató lenne – nekem sem az – hogy ez valójában nem mi keresztünk, hanem az övék.)
A lényeg, hogy ma olvastam egy kisfiúról, akinél kiderült a fű- parlagfű- macska- és még ki tudja mi allergia, a diab és a cöli (azaz a gluténérzékenység) mellé. Szerencsétlen gyerekeink! Az enyémek, ha a középkorban élnénk, már nem élték volna túl… Az egyik Continue reading