vérzik a szívem

Hát erre nincsenek szavak. Teljesen le vagyunk sokkolva. Mélyen lesúlyt a választások eredménye. Hová tud süllyedni ez az ország még? Mi lesz, ha több dolgot lopnak még el? Milyen fekete világ jön el? Mi lesz az egészségüggyel, az iskolákkal, a szegényekkel, a szegregáltakkal, a betegekkel, mi lesz a barátainkkal, a családunkkal?

Az elmúlt 5 évből csak egyet töltöttünk otthon, meg is kapjuk azoktól a kedves honfitársainktól, akik most újra a Fideszt választották, hogy hazaárulók vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy állítólag “sorosbérencek” is, olyanok, akik miatt rettegnie kell egy országnak. Mondjuk kicsit nehéz értelmeznem, hogy miért kell rettegnie a szegény átlagembernek egy emberi jogi aktivistától, aki épp arra áldozza a szabad idejét, hogy az ő érdekeit védje a bíróságon vagy az állammal szemben? Na mindegy, erre nincs is mit mondani, aki tudja mi az a civil szervezet, emberi jogok, demokrácia, azok nyilván nem gondolják komolyan, hogy tőlünk kéne félni. Vagy inkább értik, hogy miért fél minden demokráciát hirdető embertől minden diktatúrába hajló demagóg kormányzat a világon.
– De te ugye nem fogadsz el pénzt attól az embertől? – kérdezte a 92 éves nagymamám, aki alig lát, alig hall, alig tud menni, de eljutott hozzá a

kormánypropaganda.
– Kiről beszélsz mama? – kérdem, mert közben nem hiszem el, hogy jól hallottam.
– Hát arról a Sorosról…- és nem is mer rám nézni, látom, hogy zavarban van, a kedvenc unokájáról azt mondják a rádióban, hogy a nép ellensége. Mégis, mit kell megélnie ennyi idősen?
– Nem mama és ráadásul még sosem találkoztam vele. De tudod ugye, hogy az nem igaz, amit a rádióban hallasz? Emlékszel ugye, hogy mivel foglalkozom? – és elmondom neki megint, hogy mik a civil szervezetek, hogy egy jópár ilyen segít a diabéteszes dédunokájának, hogy egy ilyen művészeti iskolájába jártam annak idején, hogy egy ilyen civil szervezetet alapítottam 22 évesen, ahol a fiatalok találkozhattak egymással, utazhattak és tanulhattak olyanok is, akiknek erre egyedül nem volt esélyük. Hogy azóta dolgoztam olyanoknak, akik demokráciát építenek és emberi jogokat védenek, amit egyszerűen régebben, mikor Levi még csak 2 éves volt, úgy magyaráztam neki “mi segítünk azoknak az embereknek, akikkel igazságtalanul bánnak és akiket bántanak”. És igen, ezekben a tevékenységekben segítünk a szegény embereknek, a kiszolgáltatottaknak, a betegeknek, a fogyatékkal élőknek, az ártatlanul megvádoltaknak, a megerőszakolt nőknek, a bántalmazott anyáknak és gyerekeknek. Sokszor azzal a bizonyos üldözött-mágikus-homályos szóval élve, hogy  “jogvédelem”, ami azt jelenti, hogy pereskedünk értük, hogy kiállunk értük akár a mindenkori állammal szemben is. Ennyi. Nem annyira bonyolult. Emellett foglalkoztam környezetvédelemmel és fiatalok segítésével. Ez talán csak nem olyan rossz dolog?!
Mama bólogat, kicsit megkönnyebbültnek látszik, de valójában nagyon feszült. Tudja, hogy a kedves unokája van a politikai célkeresztben.
Én azért jobban tudom, mint ő, hogy miért is… hiszen minden diktatúrában a civilek az ellenségek, rég tudjuk ezt. Hiszen ők a demokráciát képviselik, ők a csalót kiáltják, mikor a választásokon valaki csal, ők a tolvajt kiáltják, mikor valaki a közvagyont lopja, ők a bírót is átvilágítják, ha diszkriminál és nem követi a törvényt és a rendőrt is feljelentik, mikor ő követ el bűncselekményt. Arról nem is beszélve, hogy mindezt hangosan, látványosan teszik, hirdetve, hogy van jogod neked is megkérdőjelezni a rendszert, felállni az igazságtalanság ellen. Totál veszélyes minden kis és nagy elnyomó rendszerre nézve.

– És mikor költöztök vissza? Mikor látlak titeket újra? – tér a nagyim más kérdéskörre.
– Mama, mi nem tudunk ide visszaköltözni. Ameddig ez a kormány van, nem tehetjük ezt meg a gyerekeinkkel. – és magyarázni kezdem, hogy mennyire rossz állapotban van az egészségügy és hogy miket tanítanak manapság az iskolákban.
– De Olaszország?! Az egy nagyon veszélyes hely! Mi történt a múltkor is…
– Mi történt a múltkor? – kérdezem, mert hirtelen azt hiszem lemaradtam valami friss hírről.
– Hát azok a migránsok! Megerőszakolják a nőket éjjel! Kislányom, kérlek, ne menj ki este az utcára – magyarázza, én meg a fejemet rázom. Firenze ezerszer biztonságosabb, mint ez az őrült Magyarország, ahol durva rasszizmus ütötte fel a fejét a kedves Orbánnak köszönhetően.
– Ne menjetek a tengerpartra, csak ezért könyörgöm – szinte sír egyik nap a telefonban a nagymamám nyáron.
– Miért ne, mama?! – irdatlan hőség van, miért ne mennénk a tengerpartra?
– Mert ott vannak a migránsok!
– Na és? Nem értem? Persze, hogy vannak migránsok, hiszen mi is azok vagyunk…
– De nem az olyanok, mint ti! – és látom magam előtt, ahogyan rázza a fejét és idegeskedik, hogy már megint miért jövök én ezzel, hogy mi vagyunk a migránsok, amikor én is tudom nagyon is jól, hogy ő kire gondol, itt mi vagyunk az áldozatok és ők a hunyók!!! –  A feketék, a feketék azok! Meg az arabok. Ezek elrabolják a fehér gyerekeket.
– Miért rabolnának fehér gyerekeket?!
– Mert annyira utálnak minket, fehér embereket. Kérlek, ne menjetek a tengerpartra, az a pici Oliver is annyira aranyos, nehogy elrabolják! – könyörög és közben én azon gondolkozom, hogyan tudnám megnyugtatni, hogy nem élünk veszélyben, sőt leginkább azt szeretném, ha ideköltöztethetném, a csendes külvárosi Firenzébe, a szupermodern kórház mellé, ahol a többi idős nénivel a parkban sétálgathatna naponta a napsütésben. De milyen messze is van ő ettől?! Milyen messze is van már az ő világa az enyémtől?
Megélt két világháborút, megélte a besúgó rendszert, hozzászokott, hogy az emberek a függünyeik mögül a gangot lesik és a másikat, ki mikor mit csinál, a Terror háza mellett lakik, csak egy saroknyira, ahová egyszer a nagypapámat is bevitték, csak mert egy mosógépet kapott egy párttagtól. Emlékszik, mikor az Andrássy úton az akasztott emberek lógtak a villanyoszlopokról. És magyarázta nekem négy éve, hogy másra kell szavazni, mint akire eredetileg akartál, mert figyelnek, mert nem szabad bízni…És elvágta a saját telefonvonalát, mert leghallgatják és legalább ötször cserélt telefonszámot, mert a mobiljára folyton írogatnak üzeneteket “azok”… (a számlaegyenlegét kapta meg rendszeresen sms-ben)
– A Viktor megvédi az országot – mondja a nagymamám teljes meggyőződéssel, én meg nézek rá nagy szemekkel. – Mert jönnek “azok”. A múltkor is olyan sötét alakok ültek a padon és “úgy” néztek rám.
– Mama, ezt már ezerszer megbeszéltük, semmilyen “azok” nem jönnek. A múltkori fiatalokról meg kiderült, hogy turisták. Itt az Oktogonon sok turista van, mama! Sok külföldi. Kérlek!

Egy év telt el lassan, amióta Olaszországban lakunk.
Itt sem könnyű, főleg a megtelepedés nehéz. Sokban hasonlít a mi kedves otthonunkra. Nagy a bürokrácia, a masszív intézmények rendszerét nehéz kiismerni, juttatások kérvényezése olyan bonyolult, hogy az olaszok kis része megy neki a több hónapig tartó folyamatoknak. Uralkodnak rendesen a monopol cégek is, bár sokkal kevesebb van itt belőle, de azért sok a kisbetűs átverés. Az élet drága, a munka kemény. Tényleg sokat dolgoznak az emberek, és akiket ismerek, azok nagyon magas minőségű munkát végeznek. Az oktatás klasszikus, sok az elmélet, de minden második héten mennek a gyerekek múzeumba, színházba, még operába is (sőt, ott most épp fel is lépnek egy darabban). Két idegen nyelvet is tanulnak és lehet menni osztálykirándulni Spanyolországba (heti két óra csak a tesi!). A kórházak kiválóak (legalábbis itt, Firenzében), a háromból kettő itt a városban úgy néz ki, mint egy hotel, a harmadik meg egy reneszánsz palotából van kialakítva. Az élet nem olcsó és nem is könnyű, de kiszámítható és tervezhető.
Egyszer azt olvastam egy kutatásban, hogy a fiatalok azért hagyják el az országukat, mert jövőtlennek érzik ott magunkat. Nos, itt kiszámítható a jövő, ha keményen dolgozol, lesz mindened, amit csak akarsz.
Nyilván nem ez a legjobb ország, ahol élni lehetne, itt is egy idióta párt nyert, akik populisták és bevándorló ellenesek, ráadásul már itt is el-elhangzik a “sorosozás”, mint valami jó példa a politikai ellenségkép gerjesztésére.
A migránsellenesség kifejezetten nagy gond, hiszen mi is bevándorlók vagyunk, még ha uniós állampolgárok is, de mégiscsak idegenek.
Ma (még) nagyon befogadóak az olaszok, az iskolában látni ezt és a hétköznapokban. Senki nem szól be az utcán, idegenek nem tesznek megjegyzéseket, hogy minek jöttem ide, sőt, leginkább érdeklődve néznek ránk és kérdezik, hogy mit is dolgozunk, mit csinálunk, hogy kaptunk itt munkát. Örülnek, hogy egy szegénység ellenes szervezetnek dolgozom, elismerően csettintenek vagy hajtják meg a fejüket. Igen fontos munka, mondják és hozzá teszik, hogy ők adományozói ennek és annak a szervezetnek, vagy hogy minden szerdán önkénteskednek itt és ott (nagyon nagy az önkénteskedés a toszkán régióban). Az iskolában kifejezetten megjelenik a beilleszkedésre törekvés, külön, egyéni elbírálási rendszert kaptak az újonnan érkezett külföldi gyerekek, van olasz különóra is csak nekik. Az osztályban van egy tanárasszisztens, aki rendszeresen tartja velünk a kapcsolatot, támogatja Levit, folyamatosan azzal foglalkozik, hogy jól érzi-e magát a suliban, vannak-e barátai, milyen az énképe, van-e önbizalma? A szülők és az iskola kommunikációjában rendszeresen elhangzik, hogy a régebbi családok segítsék az újakat, hogy a gyerekeket hívják át egymáshoz tanulni, hogy segítsék a felzárkózást. És ezt látjuk is, több szülővel, gyerekkel is kialakítottunk így kapcsolatot iskolán kívül, amikor a gyerekek (!) ajánlották fel Levinek a segítségüket (itt nagy divat egymásnak segíteni a tanulásban!). Itt az iskolában nem elfogadott a “bully”, azaz az iskolai sértegetés, gúnyolás, ha felüti a fejét, a tanárok azonnal leültetik a feleket beszélni és olyan programokat csinálnak, hogy ne forduljon elő még egyszer. Gyerekeket gúnyolni, bántani a másságuk (vagy bármi más miatt) miatt nem lehet!

Az elmúlt években sem Spanyolországban, sem Thaiföldön sem Olaszországban nem ért minket annyi atrocitás, annyi diszkrimináció és bántás, mint abban az egy évben otthon. Levit rendszeresen kigúnyolták, “hülye thai”-nak nevezték (?!?) az iskolában, mint engem hazaárulónak, csak mert pár évet külföldön laktunk. Az iskolában a rendszeres sértegetés, gúnyolás mellett megjelent a tanárok lekezelése is (amit én egy általános lekezelő stílusnak tartok, amit a tanárok már gyerekkoromban is igen nagy előszeretettel használtak). Gyakran leintették Levit mikor kérdezni vagy mondani akart valamit, mikor első nap lelkesen kiállt az osztály elé, hogy elmesélje mit jelent cukorbetegnek lenni, az ofő pár perc után beszólt, hogy most már elég legyen (pedig előre megbeszéltük az ofővel, hogy ez legyen a bemutatkozása Levinek), mondta, hogy “mostmár elég legyen, ülj le”. Levi először nem is hitt a fülének, hiszen az elmúlt években egy felnőtt sem beszélt így vele sehol, sem iskolában, sem máshol. De aztán csak beletanult, hogy Magyarországon ez a módi, leinteni a gyereket, kioktatni (még ha vadiidegen a felnőtt, akkor is előszeretettel osztja ki a gyerekeket akár a villamoson, akár máshol, csak mert felnőtt). Én meg csak néztem kétségbeesve, mikor a tanárok a vállukat vonogatták arra, hogy a fiam gúnyolódás tárgya. “Ez van mindenkivel, mást is gúnyolnak.” “Ilyenek ezek a mai gyerekek.” “És én mit tudnék tenni?!” hangzott az ofő és más tanár szájából. Én meg elküldtem neki egy cikket az angol iskoláról, ahol egy külön program van a bully elkerülésére, és ahol nem csak a gyerekeket, de a tanárokat és a szülőket is oktatják ebben a témában, sőt, ezt már át is vette egy magyar magániskola…De erre nem jött válasz, csak a vállrángatás és hogy ezekre nekünk itt, most nincs időnk…
Mi meg közben soros bérencek lettünk, az ország ellenségei…hát szép.

Itt az olaszok büszkék egymásra, mikor valamelyik honfitársuk külföldön jól boldogul. Olyanokról szólnak a magazinok, hogy egy olasz itt hidat épített egy hurrikán súlytotta országnak, egy olasz ott fenntartható mezőgazdaságot tanított a helyi lakosoknak, egy olasz amott meg adományával járult hozzá a demokrácia fejlesztéséhez. Még itt is kevés szerintem az tudatos állampolgár, az aktivizmus, kevés az alkalom, mikor az emberek együtt felállnak valamiért vagy valami ellen, de nagyon nagy a civil szervezetek elismerése (még a politikai kormánypropaganda ellenére is, ami néha itt is a civileket találja meg magának) szinte mindenki, minden korosztályból rendszeresen önkénteskedik és nagyon sokan adományoznak pénzt is, és tartoznak civil csoportokhoz, mozgalmakhoz. (Persze itt csak az én tapasztalataim állnak, itt, Toszkánában, ne vedd készpénznek az egész országra nézve.)

Mindenesetre ezerszer jobb és biztonságosabb ország ez még minden rossz tulajdonságával együtt mint az én szeretett otthonom. Vasárnap éjszaka a teljes lesúlytottságban ez volt az egyetlen vígaszom, hogy mi legalább már elhagytuk Magyarországot és egy jobb helyen élünk.
Pedig hidd el, mi is szívesebben élnénk otthon, szívesebben írnék arról, mennyire szuper új kórház nyílt a városban otthon, mennyire jó, hogy emelik a tanárok bérét, hogy milyen sok lehetőség áll a gyerekeink előtt, de sajnos ezek csak álmok. Nem fogunk otthont építeni mostanában Magyarországon. És leginkább azt kell kitalálnunk, hogyan menekítsük el a szeretteinket onnan.
Vérzik a szívem.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.