egy durva március

Emlékszem, megnéztem a horoszkópunkat december végén, hogy mit mond az új évről, 2018-ról. Mindig inkább a saját akaratban hiszek, de azért most eszembe jutott, hogy azt írta, a március durva lesz… A nem könnyű január után jött a szintén kihívásokkal teli február, nem hittem volna, hogy lehet ennél nehezebb. De aztán jött a március!
Mintha ebben az évben szinte csak az egészségünkkel lennének gondok.Januárban amint hazaértünk Magyarországról, kiderült, hogy Levi elhagyta az inzulinpumpájával összeköttetésben lévő vércukormérőjét, amit persze csak Magyarországon lehet beszerezni, aztán meg ketonisz-mérgezéssel kórházba került (ez egy sajnos gyakori cucc a diabos gyerekeknél). Épp hogy túllendültünk a januáron mikor beütött nálam a fél éve nem alvás és a munkahelyi stressz. Most engem vitt a mentő a kórházba. Szerencsére kiderült, hogy csak kimerültség, nem komoly, de végre be kellett vallanom magamnak és a családnak, hogy

hiba volt elfogadni ezt az állást és továbblépni mindezen, nem görcsösen erőn felül dolgozni azon, hogy mindenhol megfeleljek. Az elmúlt télen még egy megfázást sem engedélyeztem magamnak, annyira, napi 24 órában fegyelmeztem magam, ezerrel dolgoztam, hogy megfeleljek a munkahelyen és ezerrel otthon, a gyerekekkel. Vagy Oliverrel voltam fenn minden éjjel vagy Levivel, nem pihentem semmit, ez pedig kiütött egy idő után. A kórházban végre aludtam egyben 5 órát az egyik éjjel, nem aggódva éjszaka a gyerekekek miatt, nem stresszelve a munka miatt, és rögtön jobban lettem. Ezek után változtatni kellett, nem volt más megoldás. Az egyik döntés az volt, hogy keressek új állást, a másik, hogy végre aludjak.
Ezek után jött a március. Babszem két-három hétig hasmenéses volt, majd egyik vasárnak hányni kezdett. Sírt, hányt, majd egyszercsak rángatózni kezdett és elvesztette az eszméletét. Ennél nagyobb pánikban én még életemben nem voltam. Kiabáltam a Gergőnek, hogy azonnal hívni kell a mentőket, ő átvette Babszit, én meg  a telefonom után rohantam, majd hallottam, ahogyan kicseng, egyet, kettőt, azt hittem meghalok, miért nem veszik már fel?! közben a gyerek már nem is rángatózott, hanem élettelenül lógott Gergő kezében, mindketten pánikba estünk, kiabáltunk Levivel, azonnal keressen rá a neten… (látszik mire vagyunk kondicionálva, minden megoldás a neten van…) talán ötödikre vették fel a mentők, mondták, hogy azonnal jönnek. Szülőknek nem kívánok ilyen helyzetet, kiabáltam a mentőkkel olaszul, hogy azonnal jöjjenek, a gyerek nem mozog, elvesztette az eszméletét. Kérdezik, hogy lélegzik-e? Nem tudom! kiabálom. Megyek oda hozzá, hallgatom, szuszog, valahogy furcsán, horkolva…
– Anyuka ne pánikoljon, így nem tudunk segíteni. Megy már a mentő, fektesse a gyereket az asztalra – aztán meg mondták, hogy hogy vigyem le a gyereket, a mentők mindjárt itt vannak.
Cipőt vettem és Oliverre terítettem egy takarót és rohantam le az utcára. Kezemben a gyerekkel a sarkon álltam a kietlen utcában, hallottam a mentőket, de nem láttam, ott álltam, mintha az idő megállt volna, sütött a nap, Oliver élettelenül feküdt a kezemben…
A mentők pár perc alatt értek oda, mégis nekem óráknak tűnt a várakozás. Mire megjöttek Babszi már magához tért, a mentősök megpaskolták az arcát, ő pislogott, az én szívemről meg egy óriási kő gurult le.
Két mentő is érkezett. Felvették az adatokat és már robotunk is a gyerekkórház felé. A Meyer gyerekkórházat már jól ismertük, a legjobbak egyike az országban. Rögtön egy orvoshoz kerültünk, aki közölte, hogy lázgörcsöt kapott Babszi.
– Dehát nincs is láza! – mondtam.
– Hát ez valóban furcsa… – válaszolta a nő, aki nagyon nyugodt és kedves volt, valami különös módon furcsa mosoly volt az arcán folyamatosan.
Oliver még háromszor kapott rohamot a sürgősségin, a doktornő csak mosolygott és fogta a kicsi állát, ahogyan kocogtak a fogai miközben a szemei felforudltak és a kis teste görcsbe rándult. Rákötték egy gépre, ami nézte a szívét és vért is vettek.
– Nyugodjanak meg, ez nagyon rosszul néz ki, de tudjuk mit kell tenni – mondta nekünk, akik pánikszerűen kapaszkodtunk egymásba miközben néztük a mi kis Babszinkat a kórházi asztalon eszméletlenül. Az egyik roham után meg sem ismert minket…Mi egyre nagyobb pánikba estünk, annak ellenére, amiket mondott az orvos. Hol egyikünk, hol másikunk reszketett.
– Amíg mi nem aggódunk, hidd el, nincs nagy gond – mondta az ápoló mosolyogva.
Majd egyszercsak ők is aggódni kezdtek. Megjött a véreredmény és kiderült, hogy nem lázgörcs volt, hanem Oliver teljesen elvesztette az ásványi anyagokat és sókat a véréből. Amennyire követni tudtam az olasz szakszöveget az orvosok között, azonnal dupla gyorsasággal infúzióban benyomták neki az ásványi anyagokat, ami nagyon lassan hatott, így telt el vagy öt óra azzal, hogy a sürgősségin feküdt szegénykém és mikor magához tért, öleltük, csókolgattuk, próbáltunk beszélni vele. Nagyon gyenge és kába volt, de magához tért, bár a vér eredményei még mindig krízist mutattak.
Mondtam, hogy már ősszel is hasonló módon kerültünk be, csak akkor nem volt rohama, az orvosok ki is keresték az adatokat a gépből. Babszi lassan jobban lett. Hat óra múltán felkerültünk az osztályra, ahol 2 hétig voltunk egy saját szobában. Három nap múlva Babszi jobban lett, összeszedte magát, lassan ki is mozdulhatott a szobából. A folyosó közepén volt egy szuper ludotéka, egy játszóház, lassan odaszoktunk.
– Mondjuk, hogy vizsgálják ki, anélkül ne menjünk haza – mondta Gergő és ebben egyet értettünk. Már másodszorra került ilyen rossz állapotba egy rövid hányás után, ami után az orvosok szerint nem kerülhet krízises állapotba, mégis abba került, elveszítve az ásványi anyagokat a szervezetéből. Tavaly októberben kicsit többet hányt, és nem kezdett rángatózni és nem vesztette el az eszméletét, de azt mondták, közel volt hozzá.
Az orvosok egyetértettek abban, hogy ki kell vizsgálniuk az esetet. Mondtuk, hogy Oliver nagyon sokat iszik, megiszik két liter vizet, egyet nappal, egyet éjjel, hátha ennek is van valami köze a dologhoz.
A következő héten vagy húsz betegségre szűrték, először el sem mondták, hogy mikre, csak mikor már annyira magunkhoz tértünk, hogy kezdtünk utána nézni, láttuk, hogy mikre gyanakodhatnak. Még jó, hogy nem mondták el az elején, mert az, ha az ember sokat iszik, kábé húsz nagyon durva, többnyire halálos betegségnek lehet a tünete. Ők ezeket kezdték el egyessével kizárni. Mondjuk eléggé bepánikoltam, mikor azt mondták, hogy csinálnának egy MRI-t, és megnéznék az agyában azt a részt, ami a vízfelvételért felelős. Ekkor még mindig azt is mondogatták, hogy nemsokára talán hazamehetünk, azaz én a munkahelyemen nem toltam el a határidőket és nem mondam le a feladatokat. Éjjelente Oliverrel aludtam a kórházban, nappal a munkahelyemen próbáltam helyt állni. Nappal Gergő volt vele, majd hazament Levihez. Szegény Levi így is elég sokat volt egyedül. Van egy cseh osztálytársa, Klára, akinek a szüleivel már első nap összeismerkedtem, mert az apukája nagyon lelkes volt, hogy az Oxfamnál dolgozom (egy évre jöttek ide, az apuka tudományos munkája miatt, amiben a menekültek életét, motivációját tanulmányozta,) szóval rögtön mondta, hogy hozzam már össze néhány menekülttel. Végül tudtam neki segíteni, és azóta is sokat beszéltünk a szülőkkel arról, hogy állnak helyt a gyerekeink a suliban. Klárának van egy öccse, Bonifác, tíz éves, vele elég jól kijön Levi. Szóval a legtöbb időt Levi velük töltötte a sulin kívül. A két hétben alig 3-3 napot tudtam dolgozni, mert végül kidőltem, nem tudtam menedzselni, hogy a kórházból menjek dolgozni és oda menjek vissza. Mert a kórházban éjjel Oliver nagyon rosszul aludt (egyébként sem egy jó alvó) és így végül totál kikészültem és végül nem mentem dolgozni. Szerencsére a főnököm és az összes többiek nagyon kedvesek és megértőek voltak és a költségvetés elkészítésének határidejét is áprilisra tolták közben, szóval nem volt nagy gáz.
Két hét múlva, végre hazavihettük Babszit végülis nem találtak semmi fontosat.
– A túl sok vízivás valószínűleg csak egy rossz szokás, nem tünete semmilyen komoly betegségnek – mondták. Persze azért kaptunk egy időpontot az endokrinológus professzorhoz és azt javasolták, hogy évente csináljunk MRI-t, mert valami homályt láttak az agyában, ami ugyan nem egy probléma sem betegség, de azért nem árt figyelni.
A kórház, az orvosok és nővérek, ápolók fantasztikusak voltak. Írtam is erről itt, hogy milyen is egy IGAZI kórház, hogy mennyire gyerekbarát, hogy Oliver tényleg jól tudta ott érezni magát annak ellenére, hogy mégiscsak egy kórház.
Sajnos csak egy hétvégét tudtunk otthon tölteni és mintha csak túl korán örültünk volna, mert pénteken délután hazamentünk és vasárnapra Oliver hányni kezdett. Mikor harmadszorra hányt, felhívtam a mentőket. Most kicsit lassabban jöttek és én is bizonytalakodtam, hogy ki kell-e ilyenkor hívni őket. De mivel a kórház elég messze van tőlünk (kb 1 óra 2 busszal), és egy hányós gyerekkel nem szívesen indulunk el tömegközlekedve, kihívtuk őket. A mentősök megnyugtattak, hogy jól tettük, mindig inkább hívjuk ki őket, mint hogy induljunk neki magunk.
A sürgősségin most három napot maradtunk, ott nem volt valami könnyű, mert nem volt saját szobánk, egy nagy teremben vagyunk 8-an, nincs a gyerekeknek tévé, sem saját fürdő, de azért van szülői ágy és saját szekrény is és függöny az ágyak között, ami egy kis privát teret tesz lehetővé. Most hamar kiderült mi a gond, rotavirus. A harmadik napra én is elkaptam és hasmenésesen, karikás szemekkel vonszoltam Olivert a kórházon át, mert sehol nem akart megmaradni, menjünk a tévéhez, a váróba, a szobába vissza, a folyosóra, a tévéhez, a váróba, a szobába, stb, mert sehol sem jó igazán. Az esték és éjszakák az egyémek voltak, az óránkénti felsírások és a sikításos felsírás, amikor ki kellett köttetnem az infúzióból és elmenni vele éjszaka sétálni a kórházba, hogy megnyugodjon. Szerencsére emiatt soha senki nem szólt be, ha épp éjjel háromkor akartam sétálni vele a közösségi váróban, ahol még akkor is ment a monitoron valami megnyugtató gyerekbarát video, akkor miért is ne?
A negyedik napra felkerültünk az osztályra, ahol “magánlakosztályt” kaptunk megint, saját szoba, saját fürdővel, tévével, szülői kanapéval. Az erkélyajtónk az ősfás parkra nézett. Még itt is nehéz volt, mert Babszi utálta az infúziót és éjjelente szinte sosem aludt, de azért már könnyebben ment kissé.
És végül 26-án, 22 napos kórházi tartózkodás után végre hazaérkeztünk.
A nap is kisütött, három hónapos eső és havazás után. Hirtelen megjött a tavasz, igazán meleg nyári napsütéssel és nevetéssel.
Sajnos közben Levi és Gergő is megkapta a vírust, de nekik már sokkal könnyebben ment, mint Olivernek. És végül mindannyian otthon vagyunk és úgy-ahogy jól is vagyunk. Sajnos le kellett mondani a korfui útunkat, amit Húsvétra terveztünk, de nem bánom, Oliver boldog itthon, táncolva sétál az utcán és mindenkinek integet. Közben meg Levi tök beteg volt két napig, szóval úgysem tudtunk volna elindulni.
Ma hálával vagyok tele. Végre minden rendben. A kórház, az orvosok mindent megtettek, jó fejek voltak és a legjobbak. Most először örülök nagyon, hogy itt vagyunk. Annak ellenére, hogy mindezen idők alatt négy állásinterjún is részt vettem, de végül úgy néz ki, most az van megírva nekünk, hogy ittmaradjunk egy darabig.

A hétvégén valami kis helyi farmtúrát és egy közeli állatkertet néztünk ki programnak. Reméljük nem fog megint esni, de ha mégis, akkor sem akkora gond már, hiszen itthon vagyunk és jól vagyunk végre. 🙂

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.