nepáli mosoly

„Először a hegyek miatt mész, aztán az emberek miatt térsz vissza.” Volt a nepáli Lonely Planet könyv hátulján.
Az emberek miatt…Az örömük, a mosolyuk, a nevetésük, a boldogságuk miatt.  A kislány miatt, akinek a boldogsága a katmandui Durbar téren kavicsokként gurult szét körülöttönk, a vagány fiatal srác büszke vigyora, aki a póniján vágtázik a Himalája négyezer méteren fekvő falvai között, a százéves bácsi öröme, hogy a szent helyre én is teszek egy kavicsot. A menekülttáborban felnőtt, örök-mosolygó tibeti néni csillogó szeme, akitől Levi a hangtálat vette, aki bicegve állt fel, megölelve pöttöm kis kutyáját, hogy egy fénykép erejéig Levivel

kié a nő?

Egy cikk margójára: A cikk, ami kiváltotta belőlem ezt az írást.

Miért van az, hogy ha nő vagy, akkor mindenki úgy érzi, hogy meg kell neked mondania, hogy milyen legyél, mit és hogyan csinálj, hogy élj, mikor és kivel, mikor szülj és hány gyereket, pontosan hogyan viselkedj, mennyit keress vagy éppen milyen ruhát hordj?
Gyerekként azt hittem, hogy azért mondja meg nekem a szüleimen kívül mindenki, hogy mit csináljak, mert gyerek vagyok. Ezért szól be a portás, a szomszéd néni, a boltos és vadidegenek a buszon, hogy megmondják mit és hogyan kell tenni, hogy az „egyetemes jó” értelmében „erkölcsre” neveljenek. Valahogy a magyar társadalomban nagyon erős a közös felelősségtudat mások gyerekének nevelése ügyében. Sajnos más ügyben kevés felelősség és közösségi tudat mutatkozik…
Viszont van még egy ügy, amiben nagyonis él a társadalom ítélkezése, mégpedig a nők

az apokalipszis másik vége

Az apokalipszis másik vége, Jakarta.  Ha nem olyan lesz a vég, mint Manila, akkor olyan, mint Jakarta. Öntelt, arrogáns, kisebbségi érzésüket tömeges tüntetésekben, lázadásba szító, önmagába maró, harapó, felfaló mélyszegénység, mi szemétbe folytja önmagát. Jakarta az arroganciájába fog meghalni egyszer. Hogy nem hajlandó másokra hallgatni, nem hajlandó segitséget elfogadni, hogy követelőzik, hogy szitkozódik, hogy lázad, hogy azt hiszi bárki megmentheti miközben kikéri magának. A süllyedő város közepén álló műanyag-szemétkupacon fog kiáltani, másokat hibáztatva a süllyedéséért. Ez Jakarta.

bankkalandok világszerte

Eddig három különböző országban éltünk és nagyon meglepett, hogy mennyire mások a bankok szolgáltatásai mindhárom helyen. Egy bankról azt gondolná az ember, hogy kb ugyanazokat nyújtja minden helyen, főleg mert ma már tényleg mindenhol van és merthogy valszeg csak pár nagy bank áll az összes kicsi mögött is, szóval azt hinnéd, hogy sztenderdizálják magukat. Pedig hát nagyon nem.
Megmondom őszintén nem nagyon kedvelem a bankokat, óriás monopóliumoknak tartom őket, akik személytelenítik az egyéneket, akár ügyfeleik azok, akár munkatársaik és ráadásul a taylori vadkapitalizmus alapján húznak hasznot mindenkiből, akiből csak tudnak. Ez az elképzelésem szeretett hazámban született a bankokról a saját tapasztalataim alapján, amelyeket itt most inkább nem is részletezek.
Nos, úgy indultunk neki Kanári szigeteknek, hogy lehető legjobban kivonjuk magukat a forgalomból, a fogyasztói társadalomból, a robotoló világból és ezért a legkevesebbet akarunk mindenféle óriás hivatallal kapcsolatba kerülni. Sikerült is elérni kb 1 hónapig,

Levi barátai

Tudom ám, hogy azt szeretitek a legjobban, ha a gyerekekről irok. Lám-lám, mi mindenre is jó a wordpress statisztikája – még ha csak az ingyenes verziót is használja az ember.
Szóval ezért irok a Levi barátairól.
Az egyik legjobb barátja Pó, akit valójában Puh-nak hivnak, de mivel először Levi Pó-nak értette, azóta ez ragadt rá. Ő a tizennyolcadikon lakik a házunkban (mi egy kisebbfajta házban lakunk, ez egy húszemeletes), és van neki egy öccse is Písz (és tényleg! Megtaláltam a hosszú í betűt!). Szóval itt van Pó és Písz. Pó nyolc éves, egy nemzetközi iskolába jár, mellette hegedülni tanul és úszni a házunk medencéjében. Van saját angol tanára és bébiszittere. És még úszó tanára is. Folyékonyan beszél angolul, bár a kommunikációja kimerül abban – mármint velünk, felnőttekkel – , hogy minden nap elmondja, hogy neki van saját laptopja, iPad-ja és

repülős videók

Eddig mindig elfelejtettem cikket irni arról a bizonyos kisfilmről a repülőn. Ugyebár minden alkalommal, ha felszállsz, elmondják a kedves kis légikisérők, hogy mi a teendő gáz esetén. Ilyenkor többnyire kiállnak a folyosóra és mutogatnak mosolyogva, miközben a monitorodon nézheted az animációt vagy videót arról, hol az oxigénmaszk és a merre kell kitörni az ajtókat, ha baj van. Itt Ázsiában nem szoktak nagyon mutogatni, ráhagyják a tévére. Mindig gondolkodom a filmek közben, hogy milyen is lehet egy ilyen filmet megcsinálni? Biztos az a legfontosabb, hogy az egészet valamiféle unalmas protokollnak tartsuk mi, akik egy