olasz gyerekélet

Hát nem mondanám, hogy az olaszok gyerekei el lennének kényeztetve! Legalábbis sem az ovikkal, sem a játszóházakkal, sem a játszóterekkel nem kényeztetik őket. Azt hinné az ember, hogy az olaszok olyan nagyon családbarátok és ezért biztos sok a gyerekbarát dolog is az életükben. Mindenestre 9 hónapot lehet itt otthon az anyuka a gyerekkel, aztán meg vissza a melóba. Nem is maradnak nagyon otthon, félti mindenki a munkáját. A megoldás a bölcsi, ahova felveszik akár fél évesen is a piciket. De persze csak magán van, egy bölcsi úgy 5-800 euróba kerül havonta! és ráadásul nagy sorbanállás van, nem lehet “csak úgy” bekerülni, hosszú a lista.
Mikor megkaptam ezt az állást, utánanéztem, hogy milyenek itt a bölcsi és ovi

modern nomádok nehézségei

“Modern nomádok”, “globális dolgozók”, viccesnek hangzanak magyarul ezek a kifejezések… de kik is ezek az arcok? Mit kell tenni ahhoz, hogy egy függőágyból nézd a világot? Milyen lehet, ha a munkahelyed a laptopod és a világ az otthonod? Milyen ügyeket kell elintézned, ha szeretnél mobilan élni, egyik országból a másikba költözni, mikor kedved tartja? De modern-e eléggé a világ, hogy könnyű legyen modern nomádként élni?
Mostanában egyre többen vannak olyanok, akik nem helyhez hanem csak a számígtógépükhöz vannak kötve munka ügyben, így teoretikusan a világon bárhol lakhatnak. Meg vannak azok, – mint például mi, amilyen családok régebben is biztos akadtak, csak talán nem ennyien, –  akik munka miatt költözködnek egyik országból a másikba. Mondjuk Ázsiában sok olyan, főleg európai férfival találkoztam, akik Ázsiában laknak és dolgoznak, míg a családjuk – az általuk biztonságosabbnak ítélt- Európában éltek. De kinek kell az ilyen élet? Minek van családunk, ha az életünket külön töltjük tőlük? Szóval térjünk vissza akkor azokra a bizonyos modern nomádokra, akiket minden bizonnyal fiatal, lelkes, pénzes úrfiknak

hogyan pályázz nemzetközi állásra?

Gondoltam írok egy kicsit arról, milyen nemzetközi állásokra pályázni, hátha valakit érdekel. Az elmúlt négy évben néha ezzel voltam elfoglalva, de igazából sosem sokáig, általában kitűztem magamnak egy célt, mondjuk, először azt, hogy húsz pályázatra jöjjön egy interjú. Szóval az első legfontosabb dolog szerintem, hogy ne hagyjuk magunkat elkedvetlenedni! Merthogy marhára szomorú, ha az ember egy csomó állásra elküldi a cv-jét, aztán csak vár és vár és semmi. Szóval úgy döntöttem, hogy nem így csinálom, mert nem vagyok hajlandó gyomorgörccsel nézni az e-mailjeimet. 20/1, ez volt a cél. Szóval mikor a hatodik után jött egy felkérés interjúra, akkor madarat lehetett volna fogatni velem!
Na, de hogyan is kezdek általában neki a jelentkezéseknek?

na nem hiszem el!

Hát, ez egy hihetetlen történet!
Nemrég épp itt panaszkodtam, hogy milyen nehéz a diabéteszt összehangolni az utazásainkkal, pedig Európában vagyunk és Levi inzulinpumpája egy nemzetközi-amerikai cég kütyüje, ami minden országban működtet irodát Európában. Mégis… Olaszországban nem pont azt a pumpát árulják, mint Magyarországon, ezért a sok kiegészítő, ami egy ilyenhez kell (ez egy komód fióknyi cucc, kanül, szerelék, azaz mindenféle furi kütyü) nem stimmel a Levi magyar pumpájához! Na most a lényeg, hogy ez az egész úgy működik, hogy van egy

országválasztó családi workshop

Erősködtem már egy ideje, hogy üljünk le családilag és csináljuk már meg azt a bizonyos “országválasztó workshop”-ot.

• De minek, hiszen úgy is olyan helyre pályázol, ahol van egy jó állás!
• Persze, de nem mindegy, hogy hol nézem az állásokat. Ugyan van az az oldal, ahol a világ minden tájára keresnek a szakmámban embereket, de azért mégis minden országnak van külön álláshirdetési felülete és ráadásul még a szakmánkban külön portáljaik is. Szóval listázzunk és akkor ott nézek állásokat.

És eljött az a téli vasárnap délután, amikor leültünk a nappali szőnyegére Levi olasz földrajzkönyvének világtérképével, míg a napsütésben a firenzei házak tetejét lehetett látni és a toszkán dombokat.

diabétesszel a nagyvilágban

Azt hittük, kevesebb kihívással kell szembenéznünk Levi diab kezelésében Olaszországban, mint korábban a világ más pontjain. De könnyebb nem lett, az biztos…

Egy kis történetmesélés
Levit 8 évesen diagnosztizálták 1-es típusú diabétesszel, mikor éppen Kanári szigeteken éltünk. Történetesen pont nem volt sem állásunk, sem biztosításunk. Ennek ellenére a lehető legjobb kezelést és képzést kaptuk tök ingyen. A kórház nagyon menő volt, egy héten át volt bent Levi, egy kortársa tanította a pen használatára, míg minket egy diabetológus trénelt spanyolul-angolul. A tanfolyam része volt, hogy