világvégi újrakezdés

Egy pár év lehet olyanokról hallani, hogy egy euróért lehet házat venni elhagyatott olasz kis falvakban, hogy egy kávé áráért lehet Szardíniára költözni, de legutóbb még egy osztrák kis faluról is hallottam hasonlóakat. Persze ezek az ajánlatok valójában többe kerülnek, mondjuk be kell fektetni vagy felújítani egy házat, de amit legutóbb olvastam, ott sem kell többet befektetni, mint 25 ezer eurót, ami azért ma már magyar szemmel sem egy nagy összeg.
A hétvégét sikerült egy olyan toszkán hegyi faluban tölteni, ami akár lehetne egy ugyanilyen falu is. A faluba összesen 30-an laknak, a korábbi 300 helyett. A környék meseszép, dimbes-dombos, tele gyönyörű kis falvakkal. Ide, Moltrone-ba viszont hetente csak kétszer jár busz, úgy is hívják a helyiek, hogy a “bevásárló-busz”, mert reggel fél nyolckor megy és visszajön délre, azaz hetente kétszer lemehetsz vele a közeli faluba, ahol már van szupermarket és étterem, meg kávézó is. Ugyanis ilyenek nincsenek

Moltrone-ban. Viszont vannak csodás kis kőházak, lőrésszerű ablakokkal, kis, kacifántos utcácskák és kihalt volt iskola és a sziklaszirten épült templomerődítmény.
Ide mentünk hosszúhétvégézni a családdal egy hirtelen jött ötlet alapján. Merthogy kiderült, hogy április harmicadikán bezár az iroda no és ott a május egy is, szóval volt egy négynapos hétvége. Eredetileg az Arezzo környéki nemzeti parkba akartam menni, mert az közel is van (fél óra vonattal Arezzo), de itt borzalmasan nehéz autó nélkül közlekedni, így egy jó negyven perces netezés után kiderült számomra, hogy hétvégén ezen a környéken nincs busz, azaz semmilyen módon nem tudunk odajutni… Ez eléggé elszomorított így átadtam a stafétabotot Gergőnek, hogy keressen valami természetközelit és Firenze-közelit a hétvégére. Így jött Lucca és a környékén egy kis falu. Le is foglaltuk a bácsinál, Geoff-nál a házat két napra, majd majdnem nem mentünk, mert kiderült, hogy ez nem is az a falu, ahová vonattal el lehet jutni. A legközelebbi falu Borgo a Mozzano volt, ahová Luccából mentünk helyi vonattal (ami menőbb, mint itt a regionálisok), ott várt a bácsika és még 45 perces autóút után érkezhettünk meg a domb tetéjére, ahol ott állt Motrone a maga kis 40 házával.
Borgo a Mozzone is egy tündéri település volt, de ez a Motrone egy igazi elzárt kis csoda, valójában olyan, mint amilyen falvakat a legutóbb a neten olvashattunk, hogy költözz oda, mert kihal a lakosság.
A bácsi, Geoff sem volt semmi, egy 74 éves bácsi, aki 11 éve a feleségének vette a házat itt, Motronéban, a netről választva. Ugyanis a bácsi új-zélandi a feleségével és a lányával együtt.
– Tudjátok a feleségem annak idején beteg volt és a lányommal úgy gondoltuk ki kéne mozdítanunk a betegségtudatból, szóval végül a neten láttam itt egy házat eladót, ígyhát megvettem neki – mesélte a kacskaringós úton odafelé, majd megálltunk a farmján és megetettük a libákat, pulykákat, birkákat. A libák vadul gágogtak, mire Levi vissza, aztán ezt látva mikor már bezárta a bácsi őket, Oliver is felbátorodott és rájuk kiáltott.

– És azóta itt gazdálkodnak? – kérdeztük.

– Nem, először oda-vissza járogattunk Új-Zéland és Olaszország között. Mindig a nyarat töltve az egyik és a másik helyen is. Majd pár éve végül ezt választottuk és akkor már kezdtünk állatokat is tartani.Először egyébként fogalmam sem volt, hogy mit vettem. Mondom is Jennynek, hogy előremegyek, hogy bekapcsoljam az áramot, vagy ilyesmi – meséli nevetve – persze azt sem tudtam, hogy van-e áram :D. Aztán mutatja az ingatlanos, hogy ez a ház. Olyan nagy volt, azt hittem csak egy része az enyém, “nem, az egész a tiéd” mutattta.  – közben elválasztjuk a kisbárányokat a birkáktól – vagy mi, kicsit nehezen értem az új-zélandi angolsággal, hogy melyik milyen állat és nem is vagyok egy nagy farmer, valljuk be – elmagyarázza a gyerekeknek, hogy a pulykák nem valami jó anyák és hogy a libák azért kiabálnak annyira, mert védik a tojásaikat.

– Új-Zélandon is gazdálkodtatok? – kérdezi Gergő.

– Nem, de tudod, ott valahogy mindenki gazdálkodik, még aki nem, az is. Az emberek folyton erről beszélnek. Én meg azzal foglalkoztam, hogy mezőgazdasági projekteket finanszíroztattam, szóval tudtam, hogy mikor jó egy projekt, azaz elméletben sokat tudtam róla. De ez valahogy úgy jött, előbb a ház itt, aztán az állatok. De azért sokat kellett itt tanulnom a dolgokról. Például elhibáztam tavaly, mert nagy volt a szárazság és a szomszédok nem tudták etetni a birkáikat, aztán én és a szomszédom megvettük őket, de nagy hiba volt. Tartanom kellett volna a tervet és csak annyi állatot tartani, amennyit el tudok látni és amennyi kell a sajthoz és tejhez, amit a vendégeknek adunk és a piacra viszünk. Sajnos el kell tőlük búcsúznom holnap. Mert ezek a birkák itt – mutat a kócos, fekete, foltos birkákra – nem olyan jó birkák ám… Valahogy nem jönnek ki az enyémekkel. Szóval most elhatároztam, hogy eladom őket. De azért sajnálom. – mondja és felemeli Olivert, hogy megsímogassa őket.
– Aztán másfél éve minden megváltozott, mert bekopogott a szomszéd, hogy meghalt a nagybátyja és eladná két házát a faluban. Szóval akkor azt is megvettük és akkor kezdtünk el airbnb-zni.

– Sokan jönnek ide? – kérdeztük szinte egyszerre.

– Igen, volt, hogy még a mienket is kiadtuk és hirtelen nem tudtunk hol aludni, mondtuk is az angol barátoknak a másik faluban, hogy megszállhatnánk-e náluk kicsit? – nevet. Nem is hinni, hogy 74 éves, kócos, hajában vadvirág, ugrálunk mögötte, a birkák majd’ fellöknek és kerülgetjük az állatok kakáját a pajtában. A fiúk sikítoznak, versenyt kiabálnak a pulykákkal, libákkal.
A ház kőböl rakott, kis ablakokkal, erkélyén a hegyekre látni és a tyúkokra. Óriási a csend. Összesen tizenkét emberrel találkoztunk a faluban két nap alatt, a vendégeket nem számítva, akik szintén ugyanabban a házban laktak, mint mi.
Már csak harmincan vannak itt, de a legtöbb ház nem teljesen lakatlan, mert néhányan ide járnak nyaralni. Azaz elmenekülni a nagy meleg elől, mert itt igencsak hűvös van, igazi erdei, hegyi illatok. Öreg nénik kiabálnak reggel egymásnak, meg látunk még pár bácsit is. Kétszer is bejárjuk a falut oda és vissza, nem több az egész tizenöt percnél, még azzal együtt sem, hogy felkapaszkodunk a legmagasabb helyre, a templomtoronyhoz, ami inkább egy erődítmény és képeket csinálunk erre és arra a hegyekről mindenfelé.
Meglepő, hogy van melegvíz és iható tiszta víz, és hogy jön erre busz is, pedig mindenkinek van autója. Meg hogy van csatorna és tévé és gyors internet. A civilizáció szupergyorsaságáról elmélkedünk éjjel a teraszon és próbáljuk elképzelni azokat, akik itt éltek több száz éve, amikor még csak a telihold világított és attól kellett félni, hogy a szomszéd falu martalócai támadnak-e éjjel, vagy hogy lejött-e a farkas a hegyekből?
– Könnyen befogadtak titeket a helyiek? – kérdezte Gergő mert volt néhány furcsa nézésű arc, egy néni, aki amint meglátott minket letette a kis kőutca közepén a vödrét és visszaszaladt a háza ajtajába. Meg a fickó, aki a kertjére kiakasztotta, hogy “Vigyázz a kutya harap, vigyázz a gazdájától és az egész családtól” és a táblán kutyák és fegyverek… Mitől tarthatnak itt a helyiek? Talán ellopnánk a pár szál paprikájukat?!
– Nagyon kedvesek voltak! Mikor megérkeztem Jennyvel, kiírták az ajtónkra, hogy Welcome Jenn! Itt is van pár ember, akik nem annyira jó fejek, mint mindenhol, de a legtöbben annyira közel kerültek hozzánk, mintha testvérek lennénk. Tudjátok, az olaszok olyan kis kíváncsiak, mindent tudni akarnak rólad, hogy hány éve vagy háza és hogyan ismerkedtetek meg a feleségeddel, mit csinálnak a gyerekeid, meg mindent – meséli nevetve Geoff.

– És hogy viselték, mikor vendégeket kezdtetek fogadni. Az azért kicsit megbolygatta a falu életét, nem?Azt is jól viselték?

– Igen is és nem is. Attól függ, milyenek a turisták. Az új-zélandiak például nem gondolják, hogy ők vendégek, valahogy nem úgy viselkednek, ahogy a vendégeknek szokás. A kínaiak meg! Na, ők egyfolytában mindenkit fotóztak, pedig direkt megkértem őket, hogy ne fotózzák le a helyieket, mert nem szeretik őket, de hiába beszél nekik az ember… – meséli nevetve de látszik, hogy élvezi az egészet.
Levit elviszi másnap is a farmra, a munkájáért cserébe neki nem kell fizetnie a reggeliért aztán. És mutogatja a gyerekeknek a kis keltető inkubátorát, ahol épp kis pulykák keltek ki és csiripelnek aztán a konyhában egy papírdobozban. Mesél a helyi pulykákról, akiket nemrég vett és nem tudnak szaporodni, mert túltenyésztettek és a kutyájáról, Luiról, aki eredetileg birkapásztor, amit eléggé megunt és most inkább a vendéggyerekekkel játszik.
Két nap alatt bejártuk a környkéket, felmásztunk a hegy tetejére és bejártuk az erdőt. Kipróbálhattuk, hogy milyen az igazi, legnagyobb csendben aludni és elveszetten is otthonl lenni az éjszakai sötétségben mikor csak a telihold világít.

Airbnb: Geoff háza ITT.

 

 

Advertisements

1 thought on “világvégi újrakezdés

  1. Pingback: Újrakezdés a világvégén - StartHírek.hu

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.