karácsonyi sportnap Bangkokban

chistmasDecember 24-én megtapasztalhattam a thai életmódot mindenféle szempontból. Reggel Levivel az iskolájába mentünk fél nyolcra, mert iskolai ünnepségük volt. Nem karácsonyi! Sportnap és ezáltal egy kis újévi jókívánság. De még mielőtt elindultunk, Levi benyögte, hogy mindenképpen kell vinnünk kaját a barátainak, mert mindenki visz.

  • Jókor mondod! Mikor vegyünk, most reggel?
  • Igen, jó lesz, majd bemegyünk a 7Elevenbe – merthogy minden sarkon van és ráadásul éjjel-nappali.

A vásárlásunk is igazi thai típusú volt, mert a boltban csak igazi műkajákat kapni, rengeteg Continue reading

ajándék

abstract-art-original-painting-winter-cold-by-madart-megan-duncansonPár éve írtam ezt a mesét, kicsit gicces, kicsit cirádás, de mégiscsak karácsonyi, szóval kerüljön ide nektek, szeretettel!

Az Idő masszírozni kezdte elgémberedett lábait, teljesen megfagytak a nagy hidegben. Bosszankodva rázta a hozzá kapcsolódó végtagokat. A hó újra szállingózni kezdett a sötét utcán. Az Idő megállt és nem mozdult egy percre, míg áhítatosan nézte a Csendet, amely hófehér ruhájával borította be a teret és az utcákat. A gyerekek egy pillanatra abbahagyták a nevetést, a párok az ölelést, az öregek az olvasást. Még a tűz a kandallóban is megállította ropogását.
Egyetlen ember mozdult csak, semmibe véve az Idő mozdulatlanságát. Az Idő bosszúsan nézte a férfi ráncos homlokát, madárfészek haját, érdes kezét. Az egyetlen, akin nem foghat. A többieknek szüksége van rá – hitegette magát az Idő. A havat lapátoló férfi arcán a ráncok folyók voltak, tekintete a messzi hegyek kéksége. Az égből szálló hópelyhekben a kristályok betűkké váltak, szavakká alakultak és lehullva a dombon összetett mondatokat kupacoltak magukból. A hókotró férfi nagy szürke szakállával egymás hegyére torlaszolta a szavakból összeállt lehetőségeket.
A gyerekek megtelve szavakkal duzzadtak egymásnak, a párok csókjaikkal öntötték egymásra szavaikat, az anya ölelésével beszélt gyermekének. De csak az öregek ismerték a szavak igazi titkát, ők már alig használtak egy-két szót, a legtöbbet már felhasználták és tudták, hogy az Idő egyesével, kulináris élvezettel eszi meg kimondott szavaikat. Féltek, hogy nem marad már több hátra. De ők sem tudták, hogy a hóban betűk és kimondatlan szavak sorakoznak, melyekért csak le kell nyúlniuk, kézbe venniük és máris az övék lehetne. Ezt csak a hólapátoló férfi tudta, de ő nem használt szavakat.
Az Idő a város felé fordult, zsebeiből kirázta a perceket, amelyek hangos koppanással gurultak szét az utca kövén. A pillanatok huncutul cikáztak szét a városban és az emberek újra mozogni, nevetni, beszélni, veszekedni, szaladni és táncolni kezdtek. A szavaikat gondolkodás nélkül öntötték ki magukból. A gyerekek nem törődtek a hosszú listával, amelyet születésükkor kaptak, mely lelkükhöz kapcsolódva lebegett a szélben tele vidám és szomorú, fontos és kevésbé fontos szavakkal. Sok van! – gondolták és a „sokat” el sem tudták igazán képzelni. Még csak most tanultak olvasni, ismerni a szavakat, betűket és jelentésüket. Az anyák varázsköpenyükkel borították be a gyerekek kócos szőke angyalhaját és tanították nekik a szavak jelentését, már amennyit tudtak róluk. A férfi és a nő szerelmesen egymásra nézett. Ők már számolták a nem használt, tartalékban tartott szavaikat. Az Idő rémisztő közelségétől néha felrémlett előttük néhány szó különösen nagy jelentősége. Főleg a legfontosabbaktól óvakodtak: az „igen”-ektől, a „szeretlek”-től és az „örökké”-től. Ezek a szavak furcsán voltak a listára írva, a „szeretlek” csak kevés példányban, az „igen”-ek díszes ruhákban, és az „örökké” rózsaszín illúzióba burkolva. Volt néhány alkalom, mikor az Idő a Térrel üzletelt, így cselezve ki az emberi számítást, mikor a díszesbe öltözött „igen”-ek gyakran kerültek felhasználásra. Váratlan, hirtelen, észrevétlen buktak ki az ajkak közül. Ilyenkor egy-egy „igen”-nel szabadságmadarat vagy örök kalitkát lehetett vásárolni. A Tér játszott az ember-lelkecskékkel, templomot, kórházat, temetőt kerített köréjük, hogy érezzék a nyomasztó súlyát szavaiknak, melyeket kimondtak, és melyeket nem mondtak ki időben. Ilyenkor az Idő boldogan evickélt örömmámorában. Voltak szavak, amelyeket különösen szeretett felfalni, főleg a „nem lehet” összetételt. Amikor hallotta, villámgyorsan ugrott az utcába, szobába, térre és falta a szavak gúzsába kötözött emberi lelkeket.
A szavak a hóban elfehéredtek. Senki nem ismerte az olvasásuk titkát. És a létükről is csak a hólapátoló férfi tudott.
Az Idő zizegve tovább közlekedett, pillanatait ezernyi színben szerteszét küldve a világban, miközben kéjesen habzsolta az emberi szavakat. Mindig örült, ha egy öreget talált, aki már kimondta az összes szavát. Ekkor eljöhetett érte és elvihette magával. Néha olyanokat is elvihetett, akiknek még maradtak szavaik, de rosszul bántak velük vagy nem használták fel őket. A megmaradt, emberlélekre ragadt szavak leginkább a legfontosabbak voltak, amiket néhányan túl sokszor mondtak ki, mások meg féltek kimondani. Voltak szomorú öregek, kiken rajtaragadt a „szeretlek” ki nem mondott szava, és néma, boldog öregek, kik annyiszor mondták már ki, hogy többször már nem is lehetett. Pedig a „szeretlek” szó egy különös varázzsal volt meghintve, minél többször, minél igazabbul mondták ki, annál több lett belőle a listákon, főleg, ha már kevés szó állt rendelkezésre. De ezt csak kevesen tudták.
Az Idő reszketve továbbrohant behabzsolva az életet óriási szájába. A hó pedig hullatta a szavakat, mondatokat, titkos lehetőségeket hordozva és terítve a láthatatlanságba.
Karácsony estén az öreg hólapátoló kis gömböket, hógombolyagokat, kedves hóalakokat hordott össze a fehérségből. Az éj sötétjében, az Időt óvatosan kikerülve, lassú mozgással elhelyezte a szavak titkos hógomolyagait a házak ajtaja előtt. A gyerekek, mikor meglátták  játszani kezdtek vele, a szerelmesek átléptek rajtuk, az anyák odébb söpörték, de voltak öregek, akik észrevették a különleges ajándékot. Felvették, ráncos kezeikben forgatták és meglátták benne a régen vágyott szót. A szót, melyet már azt hitték, elveszítettek örökre. A szót, melyet az Idő mindig örömmel vett el, melyet a Tér leginkább igyekezett behálózni, a szót, mely az egyetlen volt, amely elhozhatta az emberi léleknek az örökkévalóságot.

Az idős bácsi kilépett a ház ajtaján, és észrevette a hókupacot. Időette kezeibe vette a jéghidegbe burkolt forró szót, felismerése hullámokban tört rá és a pillanat tört részével megfiatalította ráncos lelkét. A néni a kandalló előtt ült, megfáradt tekintetével nézett a belépő bácsira. A férfi kinyújtotta felé a hógombolyagot és a szót, melyet évek óta nem mondott ki, melyre nem gondolt már, melyet elfeledve, eltemetve tartott a kertben, féltve, óvva, őrizve az Idő elől.

  • Szeretlek – mondta és az Örökkévalóság felrémlett az ablakuk előtt.

kis karácsony, zöld karácsony

1045018301_578716638b_bEgy olyan világról álmodom, ahol a karácsony nem a vásárlásról szól, ahol nem vitatkozik azon a család, hogy kihez melyik napon menjenek vagy hogy ki, kinek mennyiért vett ajándékot. Olyan karácsonyról álmodom, ahol nem kapok és nem adok sem én, sem a gyerekem, sem családom fölösleges tárgyakat, ruhákat, amelyeket sosem hordunk, de bangladeshi gyerekek készítették, műanyag karácsonyi díszeket, amelyeket nyomorba taszított emberek gyártottak Kínában, miközben mérgezővé tették a környező folyókat és mezőket. Játékokat, amelyeket 95 apró darabból állítottak össze a világ 95 különböző pontján és repülővel, hajóval hoztak ide, ezzel is növelve a környezetterhelést. Sminkszereket, sampont, tusfürdőt, krémet, amelyek rákot Continue reading

csomó minden, amit szeretek Thaiföldön

thai-old-smilesEgy csomó mindent szeretek Thaiföldön. Most, hogy 3 hét után visszatértem, megint örömmel látom, hogy mennyire kedvesek itt az emberek. Ez az első, amit említenék. Ráadásul nem csak kedvesek, de hihetetlen békések itt a népek. Itt nincs egy veszekedés, verekedés, nincs egy hangos szó! Éjjel nincs vircsaft és ricsaj és nincs bunyó és bűnözés. Persze nem járok a partinegyedbe naponta, de ami feltűnt, hogy itt soha, de soha nem féltem! Nincs olyan sötét utca, kihalt negyed, ahol ne mernék végigmenni az utcán éjjel egy cseppnyi félelem nélkül. Másfél éve járok a városban munkába a metróval, buszokkal, utazunk Continue reading

Ázsia más

img6326_26102012115128Délkelet Ázsia más.
Nem olyan, mint amilyennek képzeltem.
Nem olyan szegény és sokkal, de sokkal szegényebb.
Tudtad, hogy a legszegényebb országokban a legdrágább az élete a szegényeknek? Mert Ázsiában a legtöbb helyen nincs nyugdíj, sem társadalom biztosítás. A kórház olyan sokba kerül, hogy ha valaki például rákos vagy valami hasonló komoly betegsége van, többnyire az egész vagyonát felemészti, a család eladja a boltot, földet, a lakást, hogy ki tudja fizetni a számlát. Az oktatás is irdatlan drága. Persze van állami oktatás, de ha a gyereked oda jár, akkor soha, de soha nem fogsz Continue reading

analfabétizmus

28af8de49d886af71c9d63bab34820edA héten új helyre mentünk, ne mindig a Hang out étteremben együk a curry-s tengeri cuccokat és a TomKha Gay-t, azaz a csirkés kókusztejes levest. Ott volt Chompu, az asszisztensünk, akinek amint leültünk a szabadtéri, műanyag terítős asztalhoz, gratuláltam, mert láttam a belső hírlevélben, hogy már 6 éve dolgozik a délkelet ázsiai Greenpeace-nek.
– Ó! El is felejtettem! Már hat éve?-kérdezte
– Hát, a hírlevél szerint igen…- mondtam és nevettünk.
Ott volt Alex és Alexandra egymásssal szemben és Rod mellettem és Paul Amszterdamból és Hong és War, akinek van szebb neve is, mégpedig az Isaree, aki egy viszonylag új thai lány, aki nagyon érdekes személyiség, mert volt egy évig szerzetes is és most pedig a családi farmot menedzseli munka mellett.
Az étlapot néztük. Minden thaiul van.

Continue reading

taiwani kalandok

Chang_Chun_Shrine_amkHétvégén, mikor nem dolgoztam, és a fiúk is kitaipeiezték már magukat, elindultunk a közeli nemzeti parkba. Már a szállásfoglalás is nehézséget okozott (talán már itt kellett volna gyanakodnom), mert két várost mutatott a térkép a közelben, de mindkettő kb 15-20 km-re volt a parktól. A neten leginkább azt ajánlották, hogy méregdrágán béreljünk autót vagy fizessünk be turista utakra. Persze egyik sem játszik nálunk, nem vezetünk és nem is szeretjük az előre megtervezett utakat.
– Menjünk, aztán majd meglátjuk hogyan tovább! – mondtam és Gergő csodálkozott, mert általában ő szokott ilyen laza tervező lenni.
A kétféle vonatból a gyorsabbat választottuk, ami a nagyobbik városba érkezett, míg mi persze a kisebbik városban, Xiengchengben foglaltunk szállást. Szóval leszálltunk Hualien-ben, ami névileg nagyon hasonlít a thai Huahin-re, ami egy képtelen nyaralásunk és egy borzalmas tengerpart volt…Na de mi ilyen összefüggésekre nem adunk! A legyeskedő taxisokat elhagyva a helyi buszjárat felé törtünk, ahová nagy nehezen sikerült is jegyet vennünk. Már akkor fel kellett Continue reading