a méret a lényeg?

Eddig sokféle méretű városban éltünk, a 12 milliós Bangkokban és a 2500 fős Arguingeuinben. És valahogy két dolog maradt meg bennem a költözések során, az egyik, hogy mennyire fontos a klíma, a jó időjárás, a napsütéses órák száma és hogy meleg legyen sokat az adott országban, a másik pedig a város mérete. Hogy mennyire számít a város mérete, az akkor derül ki, mikor sétálnál egyet a városban hétvégén, vagy mikor el kell jutnod valami ismeretlen helyre, a város másik végébe. Persze mindent meg lehet

szokni és mindent meg lehet ismerni úgy-ahogy. Például Bangkokot csak úgy ismertük, ahogyan a metró és skytrain vonalak szelték a várost. A buszok útvonalát kiismerni lehetetlennek tűnt. Firenze, a 380 ezres lakosságával, 102 négyzetkilométerével nem csak azért barátságos, mert a belvárosból bármelyik külvárosi részbe el lehet jutni egy óra gyaloglással, de azért is, mert hasonlít Budapestre. Közepén ott az Arnó folyó, az egyik oldala dombos, mint Buda, a másik lapos, mint Pest. A házak meg olyanok, mint nálunk a belvárosban, csak egy sincs lerobbanva, mind tök jó állapotban, felújítva sorakoznak.
Szóval Bangkok és Jakarta, Indonézia fővárosa nem csak azért volt idegen számomra, mert beláthatatlan nagysággal rendelkeztek, de azért is, mert az építészet annyira idegen volt. A felhőkarcolók mellett a putrik toldozott-foltozott épületei. Jakartában méginkább feltűnő volt, ahogyan a luxusszállodámból, a 25. emeletről lenézve láttam a szomszéd telken a dombokba felhalmozott szemetet égni, mellette a kecskéket legelészni a mezítlábas gyerekekkel. Mikor az irodáig sétáltam, ami nagyon közel volt, a város egyik legjobb negyedében, el kellett haladnom lakókocsikban, bodegákban, viskókban és sátrakban lakó emberek, családok előtt, akik az utcán éltek, nevettek, ettek, játékból köpködtek, autót szereltek, beszóltak, odakiabáltak. A hotel melletti utca földút volt és mikor esett a meleg, trópusi eső, minden csupa sár volt. De egy perc alatt már a luxus irodanegyed következett, minden àtmenet és gondolat nélkül. Manila, a filippinóknál hiába 12.8 milliós, 620 négyzetkilométeren, ott mégis egy olyan negyedben volt az iroda és a hoteleim is, amely inkább egy kis lepukkant dél-amerikai kisvárosra emlékeztetett, nem mint Metro Manilára. Bár a belvárosban van egy híres rész, Makati, ami leginkább egy kis New Yorkra akar emlékeztetni, csak kicsit csúfítja az öltönyös, kiskosztümös fiatalok parkban ebédelők látványát a gépfegyveres őrök (!) sétálgatása  a felhőkarcolók előtt.
Mondjuk Új-Delhi is belefolyhat ebbe a látványba, taxival kilométereket, órákat utazgatsz be a belvárosba, – ez Ázsia. Ott meg felhőkarcolók és mellette nyomornegyedek. Bangkok kicsit jobban áll, ott van skytrain és menő metró is, ami a középosztálynak épült (drágább is, mint a taxi!) ki is van rá rakva, hogy amolyan piaci cuccossal (egy rúdon két zsákot cipelő alaknak) a bejárás tilos.
Szóval a tömegközlekedésen is nagyon múlik, hogy otthon tudod-e érezni magad egy városban. Legalábbis nekünk, európaiaknak biztosan, akik hozzá vagyunk szokva, hogy egyedül, taxi nélkül, tömegközlekedéssel is eljutunk A-ból B-be. Mondjuk az ilyen metropoliszokban a tömeközlekedés nem ér el mindenhová és a taxi olyan olcsó, hogy mindenki mindig azt használja. Így kénytelen vagy megbízni a taxisofőrödben, hogy nem visz öt kört körbe és körbe és nem visz el tök máshová. Ami mondjuk Thaiföldön teljesen elfogadott és az előbbit meg Jakartában elég gyakran csinálják. És akkor ne is gondolj arra, hogy Manilában mekkor a bűnözés aránya és hogy előszeretettel rabolnak el fehéreket, hogy váltságdíj fejében visszaszolgáltassák őket… na mindegy, ez egy másik téma.
Visszatérve a városok méretére.
Délkelet-Ázsiában nekem Malajzia fővárosa, Kuala Lumpur volt a legbarátságosabb. Valahogy emberi léptékű volt, a maga 1,5 milliós lakosságával, a sok zöldjével és közte a felhőkarcolókkal, de épp nem láttam annyira elvadultan nagy szegénységet és olyan nagy, pökhendi gazdagságot sem, mint máshol. Mondjuk itt egy régebbi, kis aranyos skytrain fut a fák magasságában, ami kicsit olyan, mint a mi kisvasútunk. Mondjuk az is számít, hogy amolyan lassan, barátságosan cammog a magasban.
Ázsiában Hong Kong nekem túl kínai volt, tele ismeretlen, furcsa, szárított halakkal meg egyéb furcsaságokkal, kiabáló hongkongiakkal és magas, lakótelepekkel, amik kicsit egy lepukkant ukrán lakótelephez hasonlítottak, kicsi ablakokon kiszűrődő szomorú életek, pici szobákban, a harminc emeletes paneleken lefolyó festékkel. Persze van tündöklő, csilli-villi része is, tele zölddel és tengerrel…Persze ne hagyjuk ki, hogy csúcsszuper vonatuk van a reptérről a belvárosba…
Ami a környéken nagyon bejött nekünk, az Taipei volt, Taiwan fővárosa. 2,7 millió lakosával nem tűnt olyan nagynak, sem kiismerhetetlennek, mert irtó jó metróhálózata volt, ami ráadásul nem olyan rémisztő mélységes-betonrengeteges, mint nálunk a négyes metró, hanem tök cuki, barátságos. A város maga csupa zöld és biciklis. Ez a város elegyíti legjobban a nyugati modernitást és a keleti barátságosságot. Van felhőkarcoló, meg hiper-szuper bevásárlóközpont negyed, de ugyanolyan menő az egyetem is, és vannak nagy parkok és városi bicikli. És mindenki mosolygós, barátságos és a város élhető, kábé mindenki középosztálybeli.
De hogy milyen ezerarcú is Ázsia, azt Katmandu bizonyíthatja igazán, ott aztán, mintha ötszáz évet mentünk volna vissza az időbe. Már a nepáli reptér is durva volt, mint valami vidéki buszpályaudvar. De a város semmihez nem fogható! Van ott por, mezítlábas buddhisták, kékre festett testű nyugati hippik, sárga ruhás szerzetesek, indiai csupa-dísz, gyönyörű ruhás, hindu nők, földön ülve a piacon, előttük hegynagyságú kurkuma és curry és méteres textilek. Tehenek sétálnak, nyers húst vágnak bárddal, alacsony, sötét kis boltok, alig 170 centis kis helyiségek, benne mindenféle cucc, étterem, bolt, hentes, mellette hindu szentély, előtte por, vágtázik a zakatoló, ezeréves taxi, meg nem állva dudál, mellette a biciklis riksa kis visítós, műnyag üvegből készített dudájával, és a gyerekek, mindenütt. Katmandu leírhatatlan, semmihez sem hasonló. Levi majd meghalt a zajtól és a portól, aztán galambokat kergetett, majd a majmok őt a világ legszebb, legősibb templomai körül.
Ezekhez képest Európa bármely városa logikus, értelmezhető, könnyen közlekedhető város. Nem beszélnek olyan idegen nyelven, hogy még a város nevét sem értsem, mint Bangkokban, használják a GPS-t és vannak utcák és házszámok, nem úgy, mint a thai taxisok és Bangkok néhány része, nem esik szét a biciklis riksa alattad, mint Katmanduban, nem kell félned, hogy máshová visznek, mint a thaiok vagy hogy nem találják a címet, mint egy filippinó taxisom, aki a hotel körül keringett velem vagy fél órát éjjel kettőkor és nem volt se rádiója, se mobilja, hogy felhívja a központot, ahonnan előre egy hétre volt megrendelve a taxim.
Szóval a méretre visszatérve, a metropoliszok kicsit túl nagyok nekünk. Valahogy a Budapest nagyságú város a legélhetőbb számunkra (talán mert ehhez vagyunk legjobban hozzászokva), ahol van jó tömegközlekedés, de lehet sokat sétálni is. Ilyen például Las Palmas, Gran Canarián, de Firenze is, bár kisebbek jóval, mint Budapest, de vannak szép házak és utcák és folyó vagy tengerpart. És nem csak belátható, de szerethető is a város.