könyörgés diabos anya módjára

Kérni nekem sem könnyű. Merthát mégis ki szeret kuncsorogni, könyörögni, kérvényeket írni? Persze méginkább nehéz, mikor az ember nem látja a „nagy intézmény arcát”, de akkor meg hogyan írjam meg a „szívhezszólő” kérvényt? Mégiscsak oda kell képzelni valakit… Mégiscsak meg kell írni azt, ami van. Mégiscsak ki kell nyitni a szívem és elsírni a bánatom egy vadidegennek, egy papírlapnak, egy „hivatalos személynek”, egy „Méltányossági Osztály”-nak, egy névtelen idegennek? Vagy írjak általánosságokat, amiket úgyis hallott már? Hogy a diab szar és hogy a gyerek szenved? Hogy mi is szenvedünk? De hogy ne tudnák már ezt? Hiszen egész nap ilyen nyamvadt leveleket olvasnak! Ilyen könyörgő izéket, ilyen szívhezszóló kérelmeket, ilyen iskolás megerőszakolt körmondatokat, ilyen könnyekkel átitatott papírokat.
Na ja, ma kérvényt kell írnom, egy szívhezszólót, egy méltányossági osztálynak, csak hogy a diabos gyerekemnek egyetlen kicsi cseppel könnyebb legyen ez a bitang élet.

Tisztázzunk le néhány dolgot:

  • a diabétesz nem egy betegség, hanem egy állapot. Egy állapot, amit ha nem elég körültekintően kezelünk, akkor sok durva betegség lehet a szövődménye. Ilyenek

Continue reading

Advertisements

elég legyen!

Ma totál kiakadtam. A Cukorbeteg facebook csoportban olvasgattam az anyukák bejegyzéseit. Ez egyébként is egy durva csoport, nehéz könnyek nélkül bírni. De most kifejezetten mérges lettem. Persze nem a diabos gyereküket nevelő anyukákra. Nem azokra, akik éjjelente háromóránként kelnek és cukrot mérnek, reszketnek, kitanulnak szakmákat, elmélyednek orvosi tananyagokban, diétásan főznek és annyira-de-annyira igyekeznek “normális” életet biztosítani a gyerekeknek. (Diabos gyerekek anyukái, szülei! Minden elismerésem nektek! Kitartást! A gyerek egyszer felnő! Bár nem hiszem,hogy megnyugtató lenne – nekem sem az – hogy ez valójában nem mi keresztünk, hanem az övék.)
A lényeg, hogy ma olvastam egy kisfiúról, akinél kiderült a fű- parlagfű- macska- és még ki tudja mi allergia, a diab és a cöli (azaz a gluténérzékenység) mellé. Szerencsétlen gyerekeink! Az enyémek, ha a középkorban élnénk, már nem élték volna túl… Az egyik Continue reading

anyák Olaszországban

Hát itt sem könnyű anyának lenni. A indonéz, a thai, a filippinó dolgozó anyák élete után megdöbbentő látni, hogy a világ másik végén – elvileg a „jobbik felén” – ugyanúgy nem könnyű anyának lenni. Hihetetlen, hogy alig látunk olyan statisztikát, olyan tanulmányt, kutatást, programot, ami arra irányulna, hogy könnyebb legyen a nőknek az anyaság első éveiben megszervezni az életüket, hogy könnyebb legyen visszailleszkedni a munkahelyre és hogy hogyan tudják a hétköznapi anyasági teendőiket összeegyeztetni a munkahelyivel.
Itt egyébként is nagyon nagy a bürokrácia, amivel az ember szabadidejének nagy része elmegy. Ha végre van munkahelyed, akkor nagyon meg kell becsülni, mert nagy a Continue reading

egy durva március

Emlékszem, megnéztem a horoszkópunkat december végén, hogy mit mond az új évről, 2018-ról. Mindig inkább a saját akaratban hiszek, de azért most eszembe jutott, hogy azt írta, a március durva lesz… A nem könnyű január után jött a szintén kihívásokkal teli február, nem hittem volna, hogy lehet ennél nehezebb. De aztán jött a március!
Mintha ebben az évben szinte csak az egészségünkkel lennének gondok.Januárban amint hazaértünk Magyarországról, kiderült, hogy Levi elhagyta az inzulinpumpájával összeköttetésben lévő vércukormérőjét, amit persze csak Magyarországon lehet beszerezni, aztán meg ketonisz-mérgezéssel kórházba került (ez egy sajnos gyakori cucc a diabos gyerekeknél). Épp hogy túllendültünk a januáron mikor beütött nálam a fél éve nem alvás és a munkahelyi stressz. Most engem vitt a mentő a kórházba. Szerencsére kiderült, hogy csak kimerültség, nem komoly, de végre be kellett vallanom magamnak és a családnak, hogy Continue reading

India

Ázsia, itt vagyok megint. Rózsaszirommal hintett ágyamról nézem a szegénységed. Hányszor még? Hányszor kell éreznem, hogy tehetetlen vagyok? A hotelszobámból a naplemente narancssárgája festi be a házakat.  A házakat, amelyeknek nincs teteje, nagy, üres lyuk tátong rajtuk, falukon lefolyt festék, ablakuk helyett fekete lyukak. New Delhi másabb, mint a többi város, ahol eddig jártam Ázsiában. Legjobban Jakartára hasonlít, de nincsenek nagy felhőkarcolói, legalábbis itt, errefelé nincsenek. Előttem nagy, kocka épület van, amolyan erődítmény, fehér kővel kirakva, mintája hindu, tetején parkoló jel, ki tudja mi az? Elfoglal egy egész háztömbnyi helyet. Mellette fák, kis dzsungelerdők mindenhol. A fák közt utak, de nem egyenesek, nem is tervezettek, csak fel-feltűnik

Continue reading

egy élettörténet

3352015. április
Tegnap felh
ívott Ioala Kanadából, aki egy új munkatársunk. Két hét múlva költöznek ide Quebecből két gyerekkel. Aztán máris sétálunk Bangkokban az egyik nagy parkban, a gyerekeink egymást kergetve rohannak körbe-körbe.

  • Hogy fogadta el a férjed a fiad? – kérdezi hirtelen és nem is értem miért. Ritkán szoktak ilyet kérdezni tőlem.
  • Jól… – és próbálok rájönni a kérdése lényegére, mit szeretne tudni pontosan? Aztán szabadkozva elő is adja, hogy mikor megkapta az állást Bangkokban, akkor nagyon örült, a gyerekek miatt mindenképp el akartak költözni Kanadából, merthogy ott

Continue reading

nepáli mosoly

„Először a henepalese_childrengyek miatt mész, aztán az emberek miatt térsz vissza.” Volt a nepáli Lonely Planet könyv hátulján.
Az emberek miatt…Az örömük, a mosolyuk, a nevetésük, a boldogságuk miatt.  A kislány miatt, akinek a boldogsága a katmandui Durbar téren kavicsokként gurult szét körülöttönk, a vagány fiatal srác büszke vigyora, aki a póniján vágtázik a Himalája négyezer méteren fekvő falvai között, a százéves bácsi öröme, hogy a szent helyre én is teszek egy kavicsot. A menekülttáborban felnőtt, örök-mosolygó tibeti néni csillogó szeme, akitől Levi a hangtálat vette, aki bicegve állt fel, megölelve pöttöm kis kutyáját, hogy egy fénykép erejéig Levivel Continue reading