átutazó

MankaKasha/Pinterest

Régen írtam, ne haragudjatok. Nehéz Magyarországon a magyar rendszerről írni úgy, hogy az ne panaszkodás, sírdogálás vagy ellenállásra felhívás legyen.
Egy ideje itthon vagyunk megint, ezt legtöbben tudjátok. Leginkább mert valahogy “itt ragadtunk”. Épp nem volt  semmi különösebb ok továbbmenni, a gyerekek meg annyira örültek… szóval gondoltuk maradunk egy darabig.
Sokan kérdezitek hogy végleg hazaköltöztünk? Ezt így nem mondanám. Amit megtanultam az élettől eddig, hogy nem kell eldönteni semmit véglegesre. Most itt vagyunk, szoktam mondani. Átmenetileg, hosszabb vagy rövidebb időre, mindegy, mert bármikor továbbmehetünk. És ez a gondolat nagyon sokat segít átvészelni a sok abszurditást, idegesítő eseményt és fojtogató életérzést itthon. Testben és szívben inkább vagyok jelen, mint szellemben. Globális nemzetközi szervezetnek dolgozom, napi nyolc órában angolul beszélek a világ különböző pontjain élő emberekkel, ha a városba megyek a belvárosba, ahol leginkább turistákat látok, az óvodánk tökéletesen zárt kis Paradicsom, a waldorfos közösség védelmező burkában és vannak itt még páran a barátaim közül, akikkel újra összejárunk és újak is, akikkel közös terveket szövünk. Ezen kívül van a család, ahol a szívem tartom. Szóval mondhatni a kakaó habját igyekszem lefölözni a Magyarországon való tartózkodásról. Hiszen tudjuk, Budapest tökéletesen alkalmas egy kis nyaralásra, a közeli hegyek kirándulásra, a Duna evezésre, a romkocsmák, színházak, koncertek szórakozásra, ezerféle éttermek gasztro túrára. Szóval most ez.
Azért óvatos vagyok, ritkán lépek ki a köreimből, mert így is gyűlnek a felhők és nem tudom meddig bírom fenntartani a zárt burkot, ami körülvesz, nem belefolyni, csak kicsit érzékelni, kívülről figyelni, mint egy turista, mint egy átutazó. Igyekszem tartani magam. Átutazónak.