klímapánik

Nem is értem a világot. Én vagyok ennyire más? Én élek burokban? Hogy van mindez?!
Hogyan lehetséges, hogy az emberek pánikba esnek azon, hogy vannak szúnyogok, és nem pánikolnak azon, hogy itt a világvége? Én kezdek paranoiás lenni? Lehet. Nekem már nem klímadepresszióm van, hanem klíma pánikom.
Az én pánikom arról szól, hogy mindenkivel lépten nyomon erről akarok beszélni. (Ez az, amit már paranoiának tartanak mások? Vagy kattantnak? És már csak legyintenek rám? Kezdek talán tényleg bekattanni?) Úgy érzem, azonnal abba kell hagynunk a „business as usual”-t azaz mindent, ahogyan most épp élünk, amit és ahogyan csinálunk és semmi mással nem foglalkozni, csak azzal a durva ténnyel, hogy itt a világvége, ha nem cselekszünk azonnal! Az a durva, hogy ezt mondjuk kvázi mindenki (azaz az én burkom) tudja, de közben mégis a beszélgetésnél olyanok jönnek elő, hogy mi, magánszemélyek úgysem tudunk semmit tenni és kész, fogadjuk el és ennyi. Vagy

akik meg nem a „burkom” vannak nem is értik, hogy mire parázok, amikor eddig is bizonytalan volt a lét és sokkal aggasztóbb ma Magyarországon a „szúnyoghelyzet”.
Eddig semmilyen megnyugtató választ nem kaptam, arra a pánikomra, ami tavaly augusztusban tört rám a nagy hőség és az ENSZ jelentések miatt, és aztán egy hosszas kutatómunkával és tanulmányokkal csak még inkább elmélyült. Azóta nem sok változott, azon túl, hogy a családomat az őrületbe kergetem azzal, hogy kevesebb legyen a hulladékunk, hogy belevetettem magam az öko építészet tanulmányozásába és az titkon arra törekszem, hogy olyan túlélőművésszé képezzem magam, mint a csávó, aki a Gran Canyonban hagyatja magát egy kamerával, hogy túléli-e? És közben egy év alatt csak annyi változott, hogy lassan teljesen elviselhetetlenné vált az élet
számomra itt, ahol a „játszma” részese vagyok, ahol a paksi atomot használom áram gyanánt és a budapesti ivóvizet húzom le a vécén, miközben a munkám során az a dolgom, hogy minden nap csekkoljam a soron következő természeti katasztrófát.
A napjaimban csak az tud rövid ideig megnyugtatni, ha aznap is teszek valami nagyobb változtatást az életemben, mondjuk textil zsepire váltunk és a csomagolásmentes boltban vásárolok, vagy rájövök, hogy hogyan helyettesíthető a műanyag kukazsák. Az korántsem érdekel, ha mások közben kiröhögnek és közlik, hogy mivel „senki más” nem követi ezt az életformát, ezért kicsit sem teszek hozzá a világ megmentéséhez, mert 1. szerintem kezdjük egyre többen fontosnak érezni mindezt, 2. én egyszerűen képtelen vagyok a továbbiakban úgy élni, mint eddig, szóval bocs, én most „kiszállok” és hegyezem a szárnyaim. Miközben frászt hozom a családra, mert folyton külföldi öko közösségekbe akarok költözni és arról papolok.
Szóval valószínűleg kezdek tényleg lassan bekattanni.
A lényeg, hogy minden egyes nap úgy érzem, én ebben nem tudok többet részt venni! Azonnal ki kell szállnom! Valami teljesen mást csinálni, amivel nemhogy nem károsítom a körülöttem lévő világot, hanem éppen hogy segítek neki. Nem is értem, hogy miért nem mindenki erről beszél ahelyett, hogy azon rágódnak, hogy éppen le tudjuk-e ingyen tölteni a legújabb Stranger Things sorozatot vagy hogy mennyi szúnyog jött be a lakásba.
A világ felborult. Hogy-hogy nem arról beszélünk, hogy a szúnyogirtás káros-e, mennyire káros az egészségünkre és a jövőnkre, ahelyett, hogy a szúnyogcsípés idegesítő mivoltától parázunk? Hogyhogy nem arról beszélünk, hogy a körülöttünk élő állatoknak hogyan adjuk vissza a lakhelyüket, ahelyett, hogy azon rágódunk hogyan írtsuk ki a nyesteket
vagy a vakondokat a ház körül? Hogyhogy nem azon agyalunk, hogyan élhetnénk megújuló energiából és nem azon, hogyan építhetnénk megint egy atomerőművet? És ezek csak kiragadott példák. Miért van az, hogy alig vagyunk páran, aki látjuk azt a baromi nagy fekete felhőt, ami óriási már a fejünk felett és rohadtul közelít és mi mind tudjuk, hogy ki fogjuk nyírni ezzel az élettel magunkat? Miért nem ezzel van mindenki elfoglalva? Mert van még időnk? Aki olvasta az ENSZ jelentést, tudja, hogy nincs.

Nos, az alábbiakat hallottam eddig:

  • Úgyis mindennek vége, úgyhogy mindegy, inkább ne csináljunk semmit, úgyis mindegy. – sajnos ez nem nyugtat meg, szóval gyerünk tovább!

  • Van aki azt mondja, a túléléshez technikák kellenek és most, hogy a természeti és fegyveres katasztrófahelyzetekkel foglalkozom a munkám során, találtam is egy honlapot, ami felkészít nagyon is. Tessék, itt van, a UNHCR csinálta azoknak az országoknak, akikkel ezek a fajta krízisek gyakran megesnek: https://emergency.unhcr.org/ és lassan nekünk is. Készülj. Ez várható.
  • Legyünk mobilisak. Igen, de hova menjünk, amikor menni kell? A világháborúk épp azt mutatták, hogy csak azon múlik valami, hogy mekkora szerencsénk van. Előre megítélni nem lehet semmit. Most is ezt mondják a klímatudósok, már most vonogatják a vállukat, hogy honnan is tudják ők, hogy hol lesz a világban biztonság?
    Halmozzunk pénzt, hogy megvehessük a luxust az utolsó napjainkra… kösz, kissé rövidlátó gondolat.

  • Minek túlélni? Gyereket is ezért nem szeretnék (Wow! Ezt egyre többször hallom! Miközben a kormánypropaganda arról szól, hogy mennyien döntenek a gyerekvállalás mellett a rövid távú célok miatt, a 10 milláért… na, pedig a gyerekvállalás épp nem a rövidtávról szól). Szóval minek túlélni, „nem lesz valami szórakoztató eltemetni 6 millió halottat” Azt hiszem ez volt eddig a legdurvább világkép, amit kaptam valakitől, köszi Flóra, azóta is sokat gondolok rá, segít abban, hogy a pánikom azonnali cselekvésre sarkalljon.

Szóval akkor közelítsük meg tudományosan, vagy projekt alapon, ahogyan a munkám szoktam végezni. Volt-e valaha valami hasonló helyzet az emberiség történelmébe,n amihez nyúlhatunk, hogy hogyan oldottuk meg, hogyan éltük túl?
Mikor feltettem ezt a kérdést két nap múlva jött egy válasz, ebben a cikkben, hogy a XIX. század elején úgy vélték, a nagyvárosokban itt a világvége, mert eljött a lócitrom-vész ideje. Nem vicc, olvasd a cikket. Akkor is úgy gondolták, erre nincs megoldás. Aztán mégis lett.Valahogy így vagyok én is ezzel, mintha valami itt lenne az orrunk előtt, csak valami miatt nem látjuk. Valami nagyon egyértelmű, kézzel fogható, csak még nem jöttünk rá. Mert valójában itt van minden tudás a kezünkben ahhoz, hogy megoldjuk ezt a krízist, itt legmodernebb technológia, amit eddig kidolgoztunk, amivel bármilyen tárgyat pillanatok alatt elő tudunk állítani, megtervezni, tesztelni és legyártani akár milliárdos nagyságrendekben is. Tudjuk is, hogy mit kell tenni, napelemeket, napkollektorokat, hőforrásokra épülő energiaközpontokat, komposztálni és bioenergiázni, bio élelmiszerezni és biokozmetikumozni, visszatérni az alapokhoz, hisz egyszer már mindezt így csináltuk, természetesen. Hagyni a csudába a repülést, a műanyagokat, hagyni az olajat, a szént, a gyémántot, az új mobilok koltánjait és hagyni a természetet úgy egyben, békében végre. Sőt, valójában tudjuk jól, nem csak hagyni kéne az állatokat, az őserdőket, a természeti népeket, hanem inkább támogatni őket, hogy mindazt az óriási kárt, amit eddig elkövettünk a Föld ellen, valahogy ellensúlyozzuk végre.
És mégsem. Mert ehhez valami gyökeres változás kéne. Valami, amit senki nem mer kimondani. Valami, ami azzal együtt jár, hogy lemondunk valamiről! És nem is egy dologról. Lemondunk a féktelen vásárlásról, a komzumerizmusról, a folyamatos gazdasági fejlődés illúziójáról, a gyerekeink katonákká és kegyetlen üzletemberekké neveléséről, a természet és más emberek jogainak eltiprásáról, a profit és a kényelem hajhászásáról. És egyszerűen csak kevesebbet vásárolnánk.
A vásárlás kevesebb termeléshez vezet, az meg kevesebb illúzióhoz, amit GDP növekedésnek neveznek és illúzióhoz, hogy boldog vagy, ha veszel egy új izét.
Nem vagyok valami újszerű, tudom. De valahogy úgy érzem, minden itt van az orrunk előtt. És ez valahogy nagyonis összefügg azzal a mérhetetlen kizsákmányolással, amit a természet és embertársaink ellen teszük. A luxus, amit kapunk, az öröm, amit kapunk, a kényelem, amit kapunk megéri-e? Megéri-e mindez, megéri-e fenntartani ezt a világot, ami már most is iszonyúan egyenlőtlen, etikátlan és boldogtalan? Ráadásul a világvégéhez vezet.
Miért nem lehet egyszerűen csak
NEM folytatni mindezt? Hogy holnaptól csak textilzsepit használunk és soha többé papír törlőkendőt, és bio mosószert és nem mérgezzük többé magunkat és a gyerekeinket a vegyszerekkel a tisztítószereinkben és a kozmetikumainkban, hogy bio élelmiszert veszünk és nem adjuk a lovat a gyerekeink allergiájának és ételérzékenységének, és hogy nem veszünk több csomagolt ételt sem terméket? Miért nem?
Igazából ezt mind megtehetnénk. Igazából mind odamehetnénk a szupermarkethez és kicsomagolhatnánk a termékeket és a csomagolást mind otthagyhatnánk a boltban, mint ahogy ezt egy mozgalom teszi is már, vagy egyszerűen csak azon már pár boltban vásárolunk Pesten, ami csomagolásmentes
, esetleg onnan online rendelünk?

Hiába mondják, hogy mi nem tehetünk semmit. Valójában ki más tehet bármit is, mint mi magunk? Hiszen ezt a világot mi teremtettük. Teremtsünk hát egy másikat. Egy olyat, ahol nem kihasználunk, kisemmizünk, ahol nem csak magunkra gondolunk és a saját versenyünkre. Egy olyanra, ahol végre megfigyelünk, tisztelünk, a természetet a központba állítjuk, és tanulunk tőle, ahol a természettel nem csak harmóniában élünk és nem ártunk neki, de segítünk neki, ahol végre elkezdjük azt az életet, ami éltet, ami gondoskodik, ahol bekötözzük a Földünkön ejtett irdatlan nagy sebeket és végre gyógyítani kezdjük, nem a kivéreztetését folytatni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.