öko nyaralás – házépítős workshop egy forró szigeten

Kérdeztétek többen, hogy milyen is volt az a bizonyos öko nyaralásunk, amiről épp hazatértünk. Nos, a klímapánikom nem hagyott nyugodni és olyan remek programokat eszteltem ki nyárra, mint az öko házépítő kurzus, ami persze eredetileg kicsitsem nyaralás volt, de végül becsatlakoztak a fiúk és így kicsit mégis azzá vált.
Már egy ideje foglalkoztatnak az alternatív házépítési lehetőségek, sokat olvastam mindenféle tradicionális építészeti módszerekről, amelyeknek új divatja van és olyanokról is, amelyek a világ másik végén már lassan lejár, míg hozzánk még el sem ért. Ilyen például az earthship, ami csudijó, de már kezd kicsit elavulttá válni, hogy használt gumiabroncsokból építsünk még ha irtómenőn kinéző házat, akkor is. De nagyon mennek mostanában a tiny házak és a minimalista életmód, ami összefügg

valahogy a zero-waste, azaz hulladékmentes életmóddal. És még az önfenntartással is, főleg az energia szempontjából, azaz off-grid életmóddal, lecsatlakozni a hálózatokról, azaz főleg napelemekkel és napkollektorokkal saját áramot és melegvizet termelni. Az egyik kedvencem a Living Big in a Tiny House sorozat, amiben fantasztikus szupermenő házakat mutatnak be főleg Amerikában és Ausztráliában.
Emellett megemlíteném, hogy az egyik kedvenc gyerekkori időtöltésem a háztervezés volt, szóval már régóta foglalkoztat az építészet és most a klímakrízissel pedig előrébb ugrottak az érdeklődésemben a fenntartható és természetközeli megoldások.
Ezek után az merült fel bennem, hogy itt a remek alkalom, hogy Európán belül valamiféle öko házépítős workshopra vagy ilyesmire menjek idén nyáron. Ilyenekről már korábban is hallottam, de mikor konkrétan utánanéztem, csak amerikai és ausztrál lehetőségek ugrottak fel és csak elvétve egy-egy európai. Ezért is örültem annyira annak, mikor rátaláltam Sabine öko házépítő workshopjára Horvátországban. Közel is van, nyáron is van, vonattal is oda lehet menni és ráadásul az egész igencsak sokkal olcsóbb volt, mint amiket korábban láttam, ráadásul nem is arról volt szó, hogy menjek el sátorozni teljesen nomád körülmények közés Bulgáriába húsz vadidegennel, hogy két héten át vessem a vályogot, hanem egy igazi kurzus volt, ahol mindenféle módszerekre megtanítottak, betekintést adtak abba, hogy melyik építészeti alapanyag fenntarthatóbb a másiknál, hogyan érdemes megtervezni egy vízvisszaforgatós rendszert és mennyi energia is jön ki két napelemből.
A workshop kb 500 euróba kerül, amelyben egy hét tanulás, lakhatás és teljes ellátás van benne egy horvát szigeten, Brac-ban, ahová egyébként nem is bonyolult az eljutás és megoldható környezetbarát módon is, vonattal. Ebben az árban egyébként a legdrágább szállásmód van benne, a szafari sátor, ami tényleg tök jó volt, az összes egyéb lehetőség közül magasan kiemelkedett.
Nos, Sabine egy ötvenes német építész, aki tíz éve vett egy darab (13ezer nm) földet ezen a csöpp horvát szigeten, és elkezdett rajta permakultúrás gazdálkodást, önkéntes-bizniszt és mindenféle workshopokat tartani, meg befogadni. A hely maga igazán nomád, szóval ne számítson luxusra a “glamping” szót olvasó sem. Van ugyan egy irtó menő baromi nagy “dome”, ami egy kupolaszerű épület, de ez egy amolyan találálkozóhely, előadóterem, jógaterem funkciót lát el. Máskülönben a hely maga áll egy nyitott konyhából, egy nagyon mini szalmabála házból, ahol Sabine lakik, kerti kinti zuhanzókból és komposzt vécékből (amik iránt még mindig csodálattal adózom), egy szafari sátorból (ahol mi laktunk) és egy hagyományos sátorból és kábé ennyi. Idővel rájöttem, hogy a kert nem csak az összevissza egymásra esett kövekből áll, hanem vannak utak kialakítva és Sabine szamara kifejezetten nagy munkát végez azzal, hogy mindenhol lelegeli a füvet az olivafák között.
Szóval milyen élmények, tanulságok születtek meg bennem ezen meghatározó hét alatt?
A gazdálkodás irdatlan durva meló. Igazán luxusban élünk mi, városi emberek és valójában nagyon el vagyunk kényeztetve nem csak azért mert ha fáznánk bekapcsoljuk a fűtést, ha melegünk van, a légkondit, ha kávét akarunk, megnyomunk egy gombot a kávéfőzőn, hanem azért is, mert ezen csodákat nem kell értenünk, sőt, valójában semmi máshoz nem kell értenünk, csak a saját szakmánkhoz és az összes többihez majd kihívunk egy szerelőt.
Nos, ez szerintem óriási para, ami azóta kezdett el nagyban nyomasztani, amióta közel érzem a világvégét és nagy a munkaerőhiány (azaz nem találok egy vízvezetékszerelőt sem), merthogy azóta rájöttem, hogy ha bármi gond lenne a világ ilyenmód fenntarthatóságával, akkor bizony én lennék az első ember, aki kihalna, mert még azt sem tudom, hogyan kell egy szöget a fába verni.
Szóval ez is vezetett oda, hogy egész gyerekkorom és felnőtt női életem során a környezetem által folyamatosan bizonygatott hozzá-nem-értésemmel kívánok leszámolni és valamiféle módon hasonlatossá válni azzal az ötvenes német amazonnal, aki képes volt ebből a kősivatagból némiképp élhető világot alkotni. Legalábbis némiképp, legalább annyira, hogy tudjam melyik végén kell a kalapácsot megfogni.
A kurzuson egyébként még részt vett Karina is, egy harmincas német lány, aki nemrég vett a domb túloldalán földet, ami még elég vadregényesen néz ki, és ott éldegél(ne) párjával (egy argentín, Németországban élő sráccal, aki korántsem akar a nagyvárosi élettől elszakadni) egy darab sátorban, áram és víz nélkül. No de tényleg! A lánynak egy darab kis tenyér alakú napeleme van, amivel a mobilját szokta tölteni, semmi más! Egyébként szintén szakmabeli, a német Friends of the Earth (Magyar Természetvédők Szövetsége nálunk) civil szervezetnek az utcai adománygyűjtője, amit kábé kéthavonta egy hétig csinál, aztán visszamenekül a horvát kis szigetre remetének. Egyébként vegán és valószínűleg el sem tudjuk képzelni, hogy milyen kevés pénzből él meg.
Aztán ott volt még Tony is, aki a horvát nevén Tonci, aki egyébként ausztrál-horvát, akit a szülei két évesen vittek ki Ausztráliába és ott pár éve permakultúrás gazdálkodást folytat Perth-ben, ahol elmondása szerint csak homok van a homokon és hét év (!) szárazság után csoda, hogy néhány farmer túlélte a depressziót, mert a legnagyobb aránya az öngyilkosoknak a farmerek között van. Nos, ő a gyökerei miatt tér vissza ezekre az elhagyatott szigetekre, mert ráhagytak egy darabka földet és egy szobányi vályogházat egy másik szigeten. Szóval érdekes volt, hogy mindhárom emberkének voltak horvát rokonai és földje. Míg a szigetekről való elvándorlás nagyon durván látszott, mert ugyan a kis csöpp sziget tele volt luxusabbnál luxusabb hajókkal, amik csak pár napig kötöttek ki, de közben ott volt az a sok üresen álló gyönyörű épület is a tengerparton, ami régen nagy családoké volt és most, ahogy a világban szétszéledtek és sokasodtak az örökösök, nem térnek vissza, de nem is adják el, a nagy horvát családi büszkeségre és csökönyösségre hivatkozva.
A kurzusra és a helyre visszatérve fantasztikus, hogy egy nő egymagábam mire képes. És itt ha ez egy férfi lenne, akkor is fantasztikus lenne, de ráadásul egy nőről van szó, akinek valószínűleg egész életében Németországban nem kellett annyit küzdenie a nemi előítéletekkel, mint az elmúlt tíz évben a horvátoknál.
A kurzus önmagában nagyon érdekes volt, német precizitással reggel 8:30-től 12:30-ig elméletet tanultunk egy félórás szünettel, aztán Sabine-val együtt megfőztünk, ebédeltünk és a délutánt a strandon töltöttem a fiúkkal, akik már reggel lementek a faluba. Este hattól volt egy 1,5-2 órás gyakorlati óra, amikor főfalat építettünk, szalmabála falat építettünk és gerendákat raktunk le egy házalapnak. Tanulás szempontjából nagyon hasznos volt, bár nyilvánvalóan nem fogok holnap egyedül házat építeni, mégis kaptam némi gondolkodnivalót, hogy milyet is tervezzek magunknak, támpontokat, hogyha valakivel valaha bármit is építtetnék, nagy betekintést abba, hogy mennyire durván környezetkárosítóak a mostani építkezési módok, miközben milyen menő városi fenntarthatósági építési projektek, szuperokos házak is vannak már. Itt említeném meg, hogy épp előttevaló hétvégén jártunk a szentendrei Solar Dechatlon 2019 kiállításon, ahol különböző országbeli építésztanoncok mutatták be a jövő fenntartható házait. (Wow! igazi menő volt, és nagyon futurisztikus, ahogyan a 40 fokban a sivatagi kietlenségben egyik smarthome-ból a másikba futottunk át.)
Összességében ez a horvát nyaralás is kicsit klímaparás is lett, legalábbis, ha azt nézzük, hogy milyen volt az időjárás, mert az első és az utolsó napon nagyon durván fújt a szél, ami egyébként nem gyakori ebben az időszakban ott. Az utsó éjszakán én rendesen tartottam  gerendákat felettünk mert annyira mozgott minden, hogy féltem, hogy elvisz minket a sátorral együtt a vihar. (De persze nem lett semmi gond.) Aztán ráadásul irdatlan durván meleg volt és pára, mintha megint Bangkokban lettünk volna és órásira nőtt pókok is… A rajongásom a fenntarthatóság és a női amazonok iránt csak nőtt, sikeresen szembesültem a saját korlátaimmal, gyengeségeimmel, vagy inkább mondhatni juniorságommal ezeken a területeken. Fellelkesedtem és felbátorodtam, tovább folytatom a tanulást az öko építészetről és fejlesztem magam barkácsolás terén ezerrel.
És irdatlan örültem mikor hazatértünk, hogy végre ház van a fejem felett! Nagyon szerencsések vagyunk, hogy városokban lakunk, hogy megtehetjük, hogy olyan luxus vesz minket körül mint az iható csapvíz, a melegvíz, a fűtés vagy csak a puha ágy.

Sabine minden évben szervezi öko építkezés workshopot, a sok egyéb mellett, látogass el a honlapjára infókért.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.