ajándék

abstract-art-original-painting-winter-cold-by-madart-megan-duncansonPár éve írtam ezt a mesét, kicsit gicces, kicsit cirádás, de mégiscsak karácsonyi, szóval kerüljön ide nektek, szeretettel!

Az Idő masszírozni kezdte elgémberedett lábait, teljesen megfagytak a nagy hidegben. Bosszankodva rázta a hozzá kapcsolódó végtagokat. A hó újra szállingózni kezdett a sötét utcán. Az Idő megállt és nem mozdult egy percre, míg áhítatosan nézte a Csendet, amely hófehér ruhájával borította be a teret és az utcákat. A gyerekek egy pillanatra abbahagyták a nevetést, a párok az ölelést, az öregek az olvasást. Még a tűz a kandallóban is megállította ropogását.
Egyetlen ember mozdult csak, semmibe véve az Idő mozdulatlanságát. Az Idő bosszúsan nézte a férfi ráncos homlokát, madárfészek haját, érdes kezét. Az egyetlen, akin nem foghat. A többieknek szüksége van rá – hitegette magát az Idő. A havat lapátoló férfi arcán a ráncok folyók voltak, tekintete a messzi hegyek kéksége. Az égből szálló hópelyhekben a kristályok betűkké váltak, szavakká alakultak és lehullva a dombon összetett mondatokat kupacoltak magukból. A hókotró férfi nagy szürke szakállával egymás hegyére torlaszolta a szavakból összeállt lehetőségeket.
A gyerekek megtelve szavakkal duzzadtak egymásnak, a párok csókjaikkal öntötték egymásra szavaikat, az anya ölelésével beszélt gyermekének. De csak az öregek ismerték a szavak igazi titkát, ők már alig használtak egy-két szót, a legtöbbet már felhasználták és tudták, hogy az Idő egyesével, kulináris élvezettel eszi meg kimondott szavaikat. Féltek, hogy nem marad már több hátra. De ők sem tudták, hogy a hóban betűk és kimondatlan szavak sorakoznak, melyekért csak le kell nyúlniuk, kézbe venniük és máris az övék lehetne. Ezt csak a hólapátoló férfi tudta, de ő nem használt szavakat.
Az Idő a város felé fordult, zsebeiből kirázta a perceket, amelyek hangos koppanással gurultak szét az utca kövén. A pillanatok huncutul cikáztak szét a városban és az emberek újra mozogni, nevetni, beszélni, veszekedni, szaladni és táncolni kezdtek. A szavaikat gondolkodás nélkül öntötték ki magukból. A gyerekek nem törődtek a hosszú listával, amelyet születésükkor kaptak, mely lelkükhöz kapcsolódva lebegett a szélben tele vidám és szomorú, fontos és kevésbé fontos szavakkal. Sok van! – gondolták és a „sokat” el sem tudták igazán képzelni. Még csak most tanultak olvasni, ismerni a szavakat, betűket és jelentésüket. Az anyák varázsköpenyükkel borították be a gyerekek kócos szőke angyalhaját és tanították nekik a szavak jelentését, már amennyit tudtak róluk. A férfi és a nő szerelmesen egymásra nézett. Ők már számolták a nem használt, tartalékban tartott szavaikat. Az Idő rémisztő közelségétől néha felrémlett előttük néhány szó különösen nagy jelentősége. Főleg a legfontosabbaktól óvakodtak: az „igen”-ektől, a „szeretlek”-től és az „örökké”-től. Ezek a szavak furcsán voltak a listára írva, a „szeretlek” csak kevés példányban, az „igen”-ek díszes ruhákban, és az „örökké” rózsaszín illúzióba burkolva. Volt néhány alkalom, mikor az Idő a Térrel üzletelt, így cselezve ki az emberi számítást, mikor a díszesbe öltözött „igen”-ek gyakran kerültek felhasználásra. Váratlan, hirtelen, észrevétlen buktak ki az ajkak közül. Ilyenkor egy-egy „igen”-nel szabadságmadarat vagy örök kalitkát lehetett vásárolni. A Tér játszott az ember-lelkecskékkel, templomot, kórházat, temetőt kerített köréjük, hogy érezzék a nyomasztó súlyát szavaiknak, melyeket kimondtak, és melyeket nem mondtak ki időben. Ilyenkor az Idő boldogan evickélt örömmámorában. Voltak szavak, amelyeket különösen szeretett felfalni, főleg a „nem lehet” összetételt. Amikor hallotta, villámgyorsan ugrott az utcába, szobába, térre és falta a szavak gúzsába kötözött emberi lelkeket.
A szavak a hóban elfehéredtek. Senki nem ismerte az olvasásuk titkát. És a létükről is csak a hólapátoló férfi tudott.
Az Idő zizegve tovább közlekedett, pillanatait ezernyi színben szerteszét küldve a világban, miközben kéjesen habzsolta az emberi szavakat. Mindig örült, ha egy öreget talált, aki már kimondta az összes szavát. Ekkor eljöhetett érte és elvihette magával. Néha olyanokat is elvihetett, akiknek még maradtak szavaik, de rosszul bántak velük vagy nem használták fel őket. A megmaradt, emberlélekre ragadt szavak leginkább a legfontosabbak voltak, amiket néhányan túl sokszor mondtak ki, mások meg féltek kimondani. Voltak szomorú öregek, kiken rajtaragadt a „szeretlek” ki nem mondott szava, és néma, boldog öregek, kik annyiszor mondták már ki, hogy többször már nem is lehetett. Pedig a „szeretlek” szó egy különös varázzsal volt meghintve, minél többször, minél igazabbul mondták ki, annál több lett belőle a listákon, főleg, ha már kevés szó állt rendelkezésre. De ezt csak kevesen tudták.
Az Idő reszketve továbbrohant behabzsolva az életet óriási szájába. A hó pedig hullatta a szavakat, mondatokat, titkos lehetőségeket hordozva és terítve a láthatatlanságba.
Karácsony estén az öreg hólapátoló kis gömböket, hógombolyagokat, kedves hóalakokat hordott össze a fehérségből. Az éj sötétjében, az Időt óvatosan kikerülve, lassú mozgással elhelyezte a szavak titkos hógomolyagait a házak ajtaja előtt. A gyerekek, mikor meglátták  játszani kezdtek vele, a szerelmesek átléptek rajtuk, az anyák odébb söpörték, de voltak öregek, akik észrevették a különleges ajándékot. Felvették, ráncos kezeikben forgatták és meglátták benne a régen vágyott szót. A szót, melyet már azt hitték, elveszítettek örökre. A szót, melyet az Idő mindig örömmel vett el, melyet a Tér leginkább igyekezett behálózni, a szót, mely az egyetlen volt, amely elhozhatta az emberi léleknek az örökkévalóságot.

Az idős bácsi kilépett a ház ajtaján, és észrevette a hókupacot. Időette kezeibe vette a jéghidegbe burkolt forró szót, felismerése hullámokban tört rá és a pillanat tört részével megfiatalította ráncos lelkét. A néni a kandalló előtt ült, megfáradt tekintetével nézett a belépő bácsira. A férfi kinyújtotta felé a hógombolyagot és a szót, melyet évek óta nem mondott ki, melyre nem gondolt már, melyet elfeledve, eltemetve tartott a kertben, féltve, óvva, őrizve az Idő elől.

  • Szeretlek – mondta és az Örökkévalóság felrémlett az ablakuk előtt.
Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s