marad, ami marad

Marad, ami marad. A Körút tavaszi fénye, a Dunapartról összegyűjtött kövek, a kertem borostyánbokrai, a szomszéd kutyaugatása, az őrült néni anyuék házában, a körforgalom Szentendre után, a hév reggel és éjjel és mindig. A 4-es 6-os villamos és a Lush durva, elvakitó illata a Jászain. A dizájnos új helyek a Kálvin téren, a betoncsillogó új metrómegállók és a régi villamosok, a Margit hid és a naplementekor felkapcsolódó összes fény a városban.
Mindenkinek más marad. Nekem még APEH, neked már NAV. Nekem még Moszkva tér, neked már Széll Kálmán tér. Az idő ott állt meg, ahol elhagytam őt. Megfagyott bennem abban a pillanatban. Hogy aztán hirtelen, meglepő pillanatokban, kilenditsen a megszokott külföldi lét elviselhetetlen-könnyűségéből és jól rámijesszen, hogy megmutassa, hogy nem engedlek csak úgy el! Lásd, csak egy darab kis vékony kötélen táncolsz a felhőkarcolók magasában! Elnézek. Nem vagyok hajlandó Rád gondolni, Rád, Magyarország! Ki megcsaltál, cserbenhagytál, kizsigereltél, kikészitették, kicsavartál, lehántottál, felkoncoltál, megnyúztál és kiteritett bőrömön ülve jót röhögtél rajtam. Nem! Nem hagyom magam! Nem, nem adom magam!

Nézem a bangkoki skytrain reklámait. Erőszakosan a munkára gondolok.. Le és felszállok és megyek az úton. Befordulok a sarkon, excel táblázatot nézek, reptéren szállok át, bár néha érzem, hogy követ, de sikerül úgy tennem, mintha nem is létezne. Ekkor rámmordul, belémmar, megdermeszt. A sarkon vár rám, ahogy elmélázva fordulok, ő ott vár, óriás karmaival belémmar, hiába minden, hiába a sokezer kilométer, mégis hirtelen megint itt áll előttem a Jászai Mari tér, a Duna hullámzása, a dinnye illata gyerekkoromból. Állok, nem mozdulhatok. Ő olyan erővel ül a melkasomon, hogy levegőt sem tudok venni. Az idő persze nekem dolgozik. De ő addig is itt telepszik rajtam.

Sunnyogva, meglapulva a hétköznapok között, a félhományban vár rám, éjjel és hajnalban mindig, de máskor is. A Körút, a szentendrei hév, a sarki bolt, Ilonka néni és Levi fiatal tanitó nénijének mosolya. A busz fel a hegyre és a villamos a munkába, a Batthány tér, a Déli, a Kisalföld, Szoboszló, Győr és Pécs. A Dunapart és az öcsém, ahogy evez tizenakárhány éve a Dunán, és a buli, amin a Dunában úsztunk és először megcsókoltál. A pillanat, mikor a hó ráesik a kabátomra, a perc, mikor becsengetek az irodába mert megint elfelejtettem elhozni az irodakulcsot, ahogyan az ajtómban állok a kertemben a borostyánlevelek táncát nézve, ahogy cigizünk a teraszon, ahogy hógolyót dobunk a szomszéd házra, ahogy az óriás kölcsönkutya az asztalra nyálaz a Margit szigeten, ahogy biciklizünk az éjszakában, a koncertek, amelyeken kétségbeesve potyognak a könnyeim, mert ezt már nem birom és mert itt nincs jövő és mert menni kell. És a pillanat, mikor a vizben úszom és belémköltözik az ötlet, hogy egy új ajtót nyissak. Most rámtör megint és visszafelé játsza az időt. Mindent megtehet. Röhögését hallom a jelenen át , ahogyan átkeveri a múltat a jövőbe.

Valójában sosem mentem el.
Valójában sosem engedte a jelenem, hogy elszakitsam a múltamtól.
Valójában csak egy kis nyaraláson vagyok.
Valójában még most is ott vagyok.
A két évvel ezelőtti ottban.
Mig bennem a múlt vert jelent, addig a jelen már régen megette őt.
Az én mostom ott már régen a múlté.
Mint ahogyan én is.
De akkor … mi legyen most velem?

 

2014.09.