Asszem az expat (vagy másnéven migráns :P) lét elviselhetetlen könnyűsége épp az, aminek ellentéte olyan elviselhetetlen nehézzé teszi az otthonmaradást. Könnyen felejtjük külföldön, hogy mi űzött el otthonról. Külföldön először turisták, majd letelepedők leszünk, a letelepedés feladatai, először a szükséges papírok beszerzése, a lépések egymás utánja, a sorbanállás, a lista sorra kipipálása, az adószám, a lakcímkártya, a bankszámla, a lakás, az iskola, a sorra megismert utcák, az új szokások kialakítása, mind-mind telíti a napokat, heteket, hónapjainkat. Aztán a hétköznapok, a munka, a
megismerendő kultúra, a nyelv. És csak sokadikra ismerjük meg a politikát, ha szerencsések vagyunk egy demokráciába csöppentünk, így nagy aggodalomra nincs okunk. Bízhatunk abban, hogy jó irányba megyünk, hogy a körülöttünk élő kedves emberek tisztességes politikusokra szavaztak és hogy a politikusok betartják ígéreteiket, hogy olyan irányba vezetik az országot, amely a legjobb mindenkinek, aki ott él (még nekünk is, pedig mi migránsok vagyunk). Néha ránézünk a hírekre, megismerjük a miniszterelnök nevét és a legfontosabb helyi és országos ügyeket, az új metróvonal építésének bonyodalmait és az igazságosabb adórendszerről folytatott politikai vitákat. Elégedett, boldog új tagjai leszünk a közösségünknek, megyünk a parkba az új játszóteret kipróbálni és a színházfelavatásra, kezezünk a polgármesterrel és az állampolgárság megszerzésének gondolatával kacérkodunk. Jó a munkánk, kisebb ügyeink vannak csak, azokat rendre megoldjuk, egyre nagyobb lakásokba költözünk, megismerjük a szomszédokat, lesznek helyi barátaink, más expatokkal (migránsokkal) lógunk a kedvenc bárunkban. Lassan helyi nyelven nézzük a mozit és útbaigazítjuk a turistát.
De ekkor eszünkbe jut az „otthon”. A nyári pezsgő város, az orgonavirág májusban, a szánkózás télen, a Balatonozás. Mi is volt olyan rossz otthon? Mi volt az, ami kiűzött az országból? Miért is ne lehetne mindezt az életet otthon élni? Hiszen a család, a barátok hiányoznak csak. Otthon is meglehetne mindez, munka, lakás. Hisz itt sem élünk luxuskörülmények között. Ugyan megvehettük az álmaink autóját és minden évben kétszer megyünk nyaralni, de ez annyira nem fontos.
Mint a család.
Hogy a gyerekeink ismerjék a nagyszüleiket, hogy ők is elérzékenyüljenek a himnusz hallatán, hogy megdobbanjon a szívük egy József Attila vers során, hogy jelentsen nekik valamit az Egri Vár és a Nagykörút. Vagy a Sziget, ha más nem.
Miért is ne? Otthon is van élet. Otthon is mindez ugyanolyan lehetne. Az itteni albérletet egy ottanira cserélni, az itteni munkát az otthonira.
Csakhát mégsem…
Mert egyvalami nagyon különbözik. Az, amit olyan könnyű elfelejteni, kiiktatni az új életünkből.
A politika. A politika, amellyel senki nem akar foglalkozni. Azaz egy jól működő demokráciában megválaszthatod, hogy akarsz-e szabadidődben (neadjisten főállásban) foglalkozni vele. De egy nem működő demokráciában, egy diktatúrába hajló rendszerben nem választhatod meg. A politikával akarsz a legkevésbé foglalkozni, de ott ő foglalkozik veled! Az új törvények meghatározzák a mindennapjaidat, az óvodát bezárják, a kedvenc színházad lehúzza a rolót, melletted stadiont építenek, megváltoztatják a gyereked tankönyveit, nem jutsz szakorvosi ellátáshoz, már be sem mersz menni a kórházba, ha baj van. Az utcán, a buszon, a tévében, a rádióból, de még az utcai óriásplakátokról és az óvodákban a folyosókról is hallod a propagandát, hogy milyen tökéletes ez az ország és hogy a vadidegen, sosemlátott ellenségektől kell védenünk a hazát. Csak nézel, nem is érted. „Nyugatról” jöttél, ott sosem hallottál még ilyet, ott nem ágált senki ellened, csak mert „migráns” voltál, ott befogadtak, ott kedvesek voltak, ott segítettek. Ott a gyermeked örömmel fogadták az óvodában, az iskolában, ott ingyen tanfolyamot adtak, hogy megtanuld a nyelvet, veled türelmesek voltak, ha nem ismerted a helyi kultúrát, szokásokat mindent újra és újra elmagyaráztak.
Itthon meg minden politika rossz, szégyellnivaló dolog, nem a köz akarata, senki nem akar ezzel foglalkozni. Ki akarná hallani a sok szennyet, szemetet, ki akarná mindezt látni? Mindenki csak élni akar, úgy, mint máskor, hogy ne kelljen a politikával foglalkozni, hogy biztosak lehessünk benne, hogy akit megválasztottunk az azt teszi, amire kértük, hogy nyugodtan aludjunk, hogy tudjuk, közben nem bontják le a fejünk felől a lakást, hogy nem raknak ki az utcára, hogy a kormány rajtunk, nekünk segít, támogat, hisz mi is támogattuk őket, mikor rájuk szavaztunk.
Itthon az ember megpróbál bezárkózni, minél kevesebbet hallani. Mert élni akar. Önvédelemből. Erősen szorítani fület, szemet, szájat. Még jobban bezárkózni. De a politikát nem lehet kizárni. A politika benyomul a réseken, a hétköznapokban átveszi az irányítást, leül az ünnepi asztalhoz, összeugrasztja apát és anyát, hányingert hoz és kellemetlen gyomortáji nyomást, ráncokat és mély meghajlást.
Külföldön élve könnyű elfelejteni mindezt. Könnyű megszokni, hogy a politika jó, hogy megbízható, az élet élhető, hogy nem szól bele senki a mindennapjainkba, hogy nem ül le közénk hívatlan látogató, hogy nem kell terveinket módosítanunk mások politikai döntése miatt, hogy a jövő kiszámítható.
Jön a karácsony. Az expatok hazatérnek és migránsokról hallgatnak mocskolódásokat otthon. Karácsonykor az asztal mellé ül mindez, a legkellemetlenebb vendég, akit senki nem hívott. Mindenki igyekszik úgy csinálni, mintha ott sem lenne, mintha minden rendben lenne, pedig mindenki tudja, hogy már régen nincsen rendben semmi sem.
Kép innen
végtelen ... talán 