Éltem én már korábban Olaszországban, bár nagyon régen is volt és nagyon délen is… 2001-ben voltam önkéntes (EVS önkéntes, ha ez neked mond valamit), Calabriában a gyerekkori barátnőmmel, Edivel. Ez egy tök jó program volt (még mindig az :)) ami kapcsán fiatalok kiutazhatnak EU-s országba és ott 6-12 hónapot egy civil szervezetnél önkénteskedhetnek és cserébe kapnak szállást, kaját, zsebpénzt, nyelvtanfolyamot. Na, egy ilyen programon voltunk mi irdatlan régen, még az első magyar fiatalok között, akik belevágtak a programba. Calabriában egy kis faluban laktunk, amit úgy hívtak, Carfizzi.
Nagy, romantikus szerelemmel utaztam ki annak idején, imádva a reneszánsz kultúrát, a művészetet, az építészetet, a freskókat! Tetszett nagyon az olasz nyelv is, örömmel vágtam bele, hogy megtanuljam. Ehhez képest egy kis faluba kerültünk, ahol összesen ezren laktak, fiatalok közül is kb húszan, 18-30 év közöttiek, akik valami furcsa módon csak fiúk voltak! Hol voltak a lányok?! Na, hát fogalmam sincs. Egy idő után arra gondoltunk, hogy biztos elmenekültek…
A falu egyébként nagyon cuki volt, fehér kis össze-vissza alakú házaival, kanyargós kikövezett utcáival, szamaraival és körben a dombokon az olívaföldekkel. Csak aztán kiderült, hogy itt nem is beszélnek olaszul! Merthogy ezt a falut 500 évvel ezelőtt Albániából érkező bevándorlók alapították és ezért az 500 évvel ezelőtti (!) albán nyelvet keverték az olasszal, így alakult ki egy nyelvük, amit albresh-nek neveztek, aminek se írása, se leírása nem volt. Nos, a kisgyerekek és az öreg nénik, bácsik mind ezt a nyelvet beszélték…
Szerencsére azért sikerült még ezzel a nehezítéssel is megtanulni olaszul 🙂
Bár így, 16 év távlatából ez mintha valami rég elfeledett álom lenne bennem és úgy kúszik csak elő lassan, keveredve a spanyollal, hogy már a végén fogalmam sincs, hogy éppen milyen nyelven beszélek. Három napja vagyok itt és egész jól megértem a nyelvet, bár ténylegesen olaszul nem beszéltem kb 14 éve. Beszélni viszont mégiscsak nehézkes, hisz minden második szavam spanyol, amit ráadásul észre sem veszek.
De pont azért tudtam olyan gyorsan megtanulni spanyolul annak idején, mert tudtam olaszul és most meg csak fel kell elevenítenem… – mondogatom magamban és szerintem leginkább ez a tudat segít abban, hogy gyorsan fejlődjem, mint bármi más. Hiszen én „tudom”, hogy tudok olaszul. Épp most még nem beszélek, de tudom, hogy tudok 🙂 Szóval még várok egy kicsit és közben lépten-nyomon igyekszem makogni ezt és azt, hogy jöjjön gyorsabban, jöjjön hamarabb, gördülékenyen és folyékonyan az én olaszom.
végtelen ... talán 