szerencse-e?

Nem tudok még rájönni, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek vagyunk-e itt, Olaszországban. Egyébként is kétségekkel fogadtam el ezt az állást. Az Oxfamnak dolgozni nagy megtiszteltetés, a világ egyik legjobb szervezete, és nem csak azért, mert a fejlesztési munkája, a szegénység elleni küzdelme nagyon fontos és hasznos, de mint nonprofit szervezet is nagyon hatékony. A szakmánkban az egyik legnagyobb és legjobb szervezet, efelől nincs kétségem. De az olasz iroda…nem is tudom.
Először is aggodalomra adott okot maga Olaszország, mert tele vagyunk előítéletekkel iránta. 2001-ben voltam utoljára hosszabb távon Olaszországban, Calabriában, EVS

önkéntesként. Mondjuk azt tudtam, hogy a dél és az észak nagyon különbözik, de akkor is féltem attól, hogy nem fogok találkozni azzal a bizonyos nagyon hatékony munkavégzéssel, amire Ázsia óta annyira vágyom. Szerencsére ez az előítéletem már az első hivatalos napom előtt megdőlt 🙂 Ugyan az állásinterjúra nagyon bonyolult módon jutottam ki, de végül rá kellett jönnöm, hogy ez a bonyolultság egy bizonyos személynek volt köszönhető és nem egy fejetlen iroda fogad. (Hála a jó égnek!) Az ilyen, nemzetközi állásokra úgy megy a jelentkezés, hogy vagy megkeresnek headhunter-ek (engem leginkább a LinkedIn-en szoktak, szóval nagyon hasznos ott egy friss cv) vagy jelentkezel egy nemzetközi állásoldalon. Az adott esetben konzultánsként kerestek meg, majd sok tárgyalás során kiderült, hogy a feladat maga nem alkalmas konzultánsi feladatnak, sokkal jobb, ha meghirdetnek egy teljes állást, egy vezetőit és majd az az illető csinálja meg a munkát. A skype beszélgetéseink során ez az ötletem annyira megtetszett nekik, hogy rögtön magukévá is tették és meg is kérdezték nemsokára, hogy főállásban, az adományozási osztály vezetőjeként elfogadnám-e az állást? Nos, ez az állás alacsonyabb pozíció, mint korábban amikben dolgoztam, de mégiscsak Európa, amit mostanában szerettünk volna. Közelebb van – Ázsia után számomra csak egy ugrás! Valahogy így is érzem, végülis egy éjszaka alatt haza tudunk érni, szóval kicsit nekem olyan, mintha csak Bécsbe költöztünk volna. Na, meg végülis Firenze, Toszkána a világ egyik legszebb helye, a romantikusok kedvence. De mégis…
Gergő nem különösebben kedveli az olaszokat és én is tele voltam/vagyok előítéletekkel. A fizu sem olyan, mint Ázsiában. Itt kell megjegyeznem, hogy a nonprofit szektor soha nem fog igazán jól fizetni, hisz itt épp az a lényeg, hogy nem a pénz a lényeg 🙂 De Ázsiában ugyanazért a fizuért luxusban tudtunk élni, mint amennyiért itt, Olaszországban nem is tudom, hogy élünk majd meg. További pozitívum, hogy spanyolul már tudunk, könnyebb lesz megtanulni olaszul – ráadásul nekem van egy „olasztudatom”, az a tudat, hogy én tudok olaszul 🙂 csak mert 16 évvel ezelőtt egyszer már megtanultam. Asszem ez a tudat is segít át a kezdeti nehézségeken.
Merthogy kezdeti nehézségek vannak, az biztos.

  • Valahogy olyan, mintha az összes költözésünk közül most ez lenne a legnehezebb… – mondja Gergő és igazat kell adnom neki. – Pedig ennek kéne a legkönnyebbnek lenni, mégiscsak EU-ban vagyunk és van munkád is.

Igen, de ez a munkahely nincs felkészülve a külföldiekre, én vagyok az egyetlen, aki külföldi, aki nem beszél olaszul és emiatt a munka miatt költözik ide. Azaz nincs az ajánlatukban sem „odaköltöztetési költség”, sem kezdeti lakhatási segítség, mint ami Bangkokban volt. Az összes adminisztratív ügyet is nekem kell kinyomoznom, mert fogalmuk sincs, hogyan szerezzünk itt „rezidenziát”, ami úgy tűnik marhára szükséges. No meg itt van Babi is, aki elég pici ahhoz, hogy elég teendő legyen vele a költözésnél. Arról nem is beszélve, hogy Levi most kapott inzulinpumpát, amit 3 hónapos próbaidőre kapott, ami azt jelenti, hogy júliusban vissza kell mennie Budapestre és nyilatkozni, hogy kéri-e a pumpát és ha igen, akkor elvileg a magyar TB fogja kifizetni neki, minthogy ő otthon biztosított (mint minden magyar gyerek).

Az olasz bürokrácia már meg sem lep – a magyar adóhatóság és OEP után 😛
Itt a szokásos jön szembe, a munkaszerződéshez kell lakcím, a lakcímhez munkaszerződés, a szerződéshez bankszámla, a bankszámlához rezidencia, a rezidenciához lakcím stb. De azért csak sikerül elindulni, meghát ilyenkor elolvasunk minden expat oldalt, ahová mások feltették már az élményeiket és kihívásaikat, meg hogy hogyan oldották meg ezeket a megoldhatatlannak tűnő feladatokat.
Mindenesetre amivel nem számoltunk, hogy irdatlan nehéz lakáshoz jutni! Erről egy külön cikket kell írnom, hogy milyenek a lakások Firenzében és hogyan lehet és nem lehet lakást kapni. Mindenesetre itt is szerencsések és szerencsétlenek voltunk egyszerre, merthogy végre van hol lakni, de mégsem ott, ahol akartunk. No meg itt van Gyöngyös is, akinek mindent köszönhetünk! Úgy kezdődött, hogy nagyon nagy mákunk volt, hogy Gyöngyös barátnőnk épp Firenzében volt valami egyetemi ügyben. Írtam is neki, hogy el tudna-e majd menni 1-2 lakást megnézni nekem, mert gondoltam, majd én mindent elintézek e-mailen, aztán már csak elég lesz megnézni a lakásokat… na, mekkorát tévedtem! Szegény, egész hónapban hívogatta nekem a lakásokat! Na de erről majd máskor.
De végül ma, május 30-án sikerült végre egy lakásszerződést kötni egy lakásra, ami állítólag nagyon jó és egy nagyon jó helyen is van, de én még nem láttam… És közben meg mindjárt végzek ma a munkahelyen és megyek haza a központba, ahol a Dómtól 5 percre lakunk jelenleg egy 1200-as években épített, belső freskós lakásban.
Jól hangzik, mégis kicsit elveszett vagyok, a dolgok nehezen és nem úgy alakulnak, ahogy terveztem.
Szegény Babi tök beteg lett, pedig ő aztán nagyon szeret utazni és jól adaptálódik a maga 11 hónapjával minden körülményhez. Gergő csak egy hetet lesz itt velünk, aztán megy haza, mert a munkája még július közepéig tart. Aztán jön Flóra, Gergő egyik húga, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg én dolgozom, aztán anyu, mert én megyek egy hétre Indiába egy igazgatói meetingre, majd Levi hazamegy anyuval a pumpája miatt, én meg Flórával és Babival végre átköltözünk majd az ideiglenes lakásból a véglegesbe és közben megünnepeljük Babi első szülinapját. És még nincs vége… mert Gergő és Levi csak júli közepén jönnek, amikor egyébként majd az első (!) fizumat kapom, és végre nem leszünk csórók és csak sikerül majd lemenni a tengerpartra is, ami állítólag csak 1,5 órányira van tőlünk.

Asszem, leírva mindezt úgy látom, hogy ez nagyon jellemző ránk, ha nem lenne ennyi teendő, ennyire kicentizve minden, talán nem is mi lennénk. Fölösleges is azon gondolkodni, hogy szerencsések vagy szerencsételenk vagyunk-e? Nyilván szerencsések, mi mások is lehetnénk? 🙂

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s