expatság

Az expat életnek megvannak a sajátosságai.

• Migráns! Nem expat! Utálom ezt a kifejezést! – vág a gondolataimba Nikki hangja, vérvörös haja cikázik, ahogyan rázza a fejét. – Ez egy öntelt, felsőbbrendű kifejezés! Mi is migránsok vagyunk, ugyanúgy mint mások, nem jobbak, nem többek!

Persze, persze. De azért mindannyian tudjuk kikre mondják, hogy expat és kikre, hogy migráns. Mert expatnak lenni privilégium, míg migránsanak lenni kicsit sem jó…De a lényeg persze ugyanaz, mi is bevándoltunk és megtelepedtünk egy időre. És itt kifejezetten érdekes, hogy mennyire a “gazdag expatok” vagyunk mi is, akik valójában inkább érezzük magunkat migránsoknak a világ többi részén.
No de milyen is ez az expat lét?
Például itt egyáltalán nem érint a politika. Mig otthon majd megőrültem a politikai felfordulástól, – még itt is kikészülök egy-egy magyar hír hallatán, – addig itt nyugodtan ülök a diktatúrában és eszegetem a pad tai-omat az étteremben. Hogy miért? Érzéketlenebb lettem? Kihúnyt belőlem minden jóérzés? Annak idején az volt az első számú feltétele az új ország választásunknak (hova költözünk és hova nem?), hogy demokrácia legyen. Két év alatt elmúlt volna a demokráciára való igényünk?

• Nem, dehogy! – mondja Gergő. – Még mindig fontos, hogy demokrácia legyen. Mindig, mindenhol!

Mitől más itt? Hogy ez az ország nem az otthonunk? Hogy nem érzem felelősnek magam a politikusok döntéseiért? Hogy csak vendég vagyok? Hogy a politika itt nincs hatással az életemre, hogy nem szól bele a döntéseimbe és nem ül a nappalimban? Valószinűleg ezért. Mert nem ül a nappalimban.
Külföldiként egy idegen országban sok nehézséggel kell szembenézned, de vannak olyan dolgok is, amelyek sokkal könnyebbek mint otthon.
Merthát nemcsak a politika nincs annyira hatással az ember életére, de ugyanúgy a szabályok sem. Mint például valószinűleg nem szól a thai oktatási törvény külön a külföldi gyerekekről. Ígyhát a beiskolázásuk is amolyan ad hoc módon megy. No meg nem is vagy regisztrálva az országban, számontartva olyan módon, mint a helyiek, szóval akár Kanárin vagy itt, Thaiföldön is nyugodtan tarthattuk volna a gyereket otthon a medence/tenger partján naphosszat ahelyett, hogy a suliba küldtük volna – valószinűleg soha senki meg nem kérdezte volna, hogy miért nem jár iskolába?
(Persze máshogyan nagyon is nyilván vagyunk tartva, pl a bevándorlási hivatalban kell töltenünk negyedévente 1-1 napot a vízumügyeinket intézve és nem kisebb összegeket hagyva ott nekik)
Aztán itt vannak a kulturális szabályok. Valahogy te lehetsz MÁS. Hiszen külföldi vagy. Mindegy, hogy vödörszámra iszol egy antialkoholista országban, hogy vegetáriánus vagy egy húsimádó szigeten, vagy hogy magassarkúban akarsz átvágni a dzsungelen. Mindegy. Megnéznek, csodálkoznak, aztán legyintenek: külföldi! És ezzel kész.
Aztán itt van az igazi expat életforma, amiről szoktak néha cikkezni mifelénk. Merthogy az expat életforma kicsit hasonlit az Erasmusos diákévekre: a meló /suli után jönnek a haverok, a buli, a házibulik és közös kirándulások, az együtt bulizások amerikaival, hollanddal, ausztrállal, litvánnal, román-kanadaival, angollal, svájcival, orosszal… és a többi. Ritkán a helyiekkel. (Ami szintén jellemző.)
És lássuk be, aki expat, az valószinűleg valami jó helyen is lakik. Nyilvánvalóan egy méregdrága luxuslakást bérel a legjobb környéken. Legalábbis ezt gondoljuk ehhez az életmódhoz. De persze igaz is valamennyire, mertha csak vendég vagy, ha csak átutazol, ha turista vagy, ha nem ismered a várost még, mint a tenyered, hol akarsz lakni? Persze, hogy egy jó helyen. Persze, hogy a belvárosban! Persze, hogy közel a többi expat barátodhoz, vagy a munkahelyedhez, de inkább közel a bulinegyedhez. (Mondjuk ezzel kapcsolatban sosem felejtem el a menekült szerb barátaimat a 2000-es években, akik az Opera mögött béreltek egy lakást Pesten! És hogy miért? Persze mert volt egy barátjuk, aki áron alul kiadta nekik, de ott volt a másik érv is: Ha már el kellett hagynom a hazám, akkor ebben az idegenlétben legyen valami igazán jó is!)
Legyen valami, amivel kompenzáljuk magunkat. Vagy legyen olyan ez a kaland, hogy mindenhol a maximumot hozzuk ki belőle, hogy utólag azt mondhassuk: na, ez már igen! Ez megérte.
Merthát valljuk be, otthon máshogyan keresel lakást, mert nézed, hogy hol az iskola, van-e bio piac a közelben, meg kert a gyereknek, és tudod, hogy még húsz vagy ötven évig itt fogsz lakni, szóval telket veszel és épitkezel vagy van a nagymamádnak egy háza nem messze a várostól, ami üresen áll, és végülis miért is nem oda költözöl, jó lesz a gyereknek a vidéki levegő, mégha két órára is van a várostól a ház…satöbbi.
De térjünk vissza a „nagy nyaraláshoz”, az expat léthez. Mert mi a különbség még külföldi és külföldi között külföldön? (:) )
A legnagyobb különbség a bevándorlók és az expatok között: a pénz. Vagy legalábbis az elképzelés arról, hogy az egyiknek van, a másiknak nincs pénze. Valahogy ha expat vagy, mindenki úgy gondolja, hogy van pénzed. Valószinűleg mert legtöbbször a fejlett országból érkezőkre mondják azt, hogy expat egy fejlődő országban. Szóval ha gazdagabb országból jöttél, mint ez, akkor expat vagy, ha szegényebből, akkor migráns.
Szóval itt marhára expatok vagyunk, merthát Európából jöttünk, és szerencsére senki nem tudja, hogy Magyarország sok mindenben szegényebb ország, mint Thaiföld, mert akkor rögtön migránsakká válnánk. És hát akkor nem csak a nem-érdemelt privilégiumainkat veszítenénk, hanem hátrányokat is kapnánk rögtön egy rakással.

No és itt az életmód: az expat jómódú és folyton bulizik, luxus lakásban lakik és persze fehér! Ez egy fontos privilégium itt, Ázsiában, ezt sose felejtsük el!
Szóval fehérségünk okán duplán is expatoknak számítunk. (Még akkor is, ha nem vagyunk nagy partiarcok.)

Az expatokat mindenki szereti. Valószínűleg azon feltételezés miatt, hogy van pénzük. Jó a gazdaságnak, hogy itt vannak, kialakulnak a csak expatoknak kínált extra szolgáltatások, ingatlanirodák tízszeres árú lakásokkal és éttermek külön angol nyelvű (Kanárin például külön norvég és svéd nyelvű, az odaköltözött skandináv nyugdijasokra szakosodott) étlapok persze magasabb árakkal. De az általában mindegy is, merthogy például Bangkokban örülhetsz, ha van egyáltalán bárki, aki beszél angolul az ingatlanosok közül. A pénz meg persze nem akadály, merthogy az expatok úgyis arra költenek, hogy ezen a hosszú nyaraláson marha jól éljenek (mármint gondolják sokan rólunk).

Szóval vannak, akik imádják ezt a fajta életet. Amikor annyira lehetsz idegen egy országban, hogy még éppen jól érezd magad. Idegen lehetsz, amikor az akarsz lenni és integrálódhatsz amikor azt akarod. Annyira már megszoktad, megismerted, hogy ismerd a legjobb helyeket a városban, a legjobb tengerpartokat az országban, a legszebb kilátásokat a legmagasabb hegyekről. Annyira éppen otthon vagy, hogy legyenek barátaid, de annyira éppenhogy idegen, hogy ne bosszantsanak a politikai döntések, hogy inkább nevess a kultúra másságán, minthogy bosszankodj rajta, éppen annyira vagy idegen, hogy érdeklődve szemlélődj körbe, és aztán éppen olyannyira vagy idegen, hogy elhagyd ez az országot akkor, amikor már túlságosan hozzászoktál, vagy mikor már nem jó itt élni.

Persze mindez nagyon más, ha migráns vagy, ha egy jobb élet reményében indultál útnak és még ha fehér is vagy, otthon szegényebb voltál, mint itt. És az itteni fizudból alig költesz, hogy legyen elég tartalékod, amivel majd hazamész, vagy amivel majd továbbállhatsz, és folyton a jövőre gondolsz és egy biztonságos életre, ahol majd nem a hétköznapok miatt kell aggódnod, ahol a jövőd kiszámítható és ahol az expat lét lehet a hétköznapod és nem csak egy ritka, hosszú nyaralás. A migráns bizonytalan a jövőben, fél, hogy a múltja visszahúzza és csak abban biztos, hogy semmi sem biztos, és csak a szerencsén múlik minden. Vagy legalábbis eddig ezen múlott. De itt a pillanat, amikor mindezt megfordíthatja…
Hogy mi kik vagyunk? Ezek is, azok is kicsit. Fehér családként döcögünk egy hosszú, ázsiai úton a migráns bizonytalanásból az expat magabiztos lazaságába. Még messze vagyunk attól, hogy nyugodtak legyünk az életünk felől, mint a nyugatiak, hogy bízzunk magunkban, hogy bárhol megálljuk a helyünket, hogy levetkőzzük a magyar kishitűségünket. De már újra hiszünk a munkában, és hogy azzal tényleg lehet pénzt keresni, és hogy lehet jövőt építeni. Örülünk a hirtelen jött életszínvonalnak, de sosem költenénk el az összes fizunkat egy luxuslakásra vagy bulizásra.
És a legfontosabb, hogy már tudjuk, hogy nem a szerencsén múlik minden, hanem rajtunk. 🙂