bevándorlási hivatal és a monszun

RainRendszeresen töltünk el egy-egy napot a bevándorlási hivatalban, hogy három-havonta, fél-évente újabb és újabb vízumokat kérjünk, kapjunk. A héten is ott tölthettünk egy esős napot.
Az épület abszurdan óriási, itt foglal helyet a nemzeti emberi jogi bizottság (egy diktatúrában mit takarhat ez?), a fenntartható mezőgazdasági bizottság (nem sokat dolgozhatnak…) és még ezeregy másik hivatalos iroda. Az épület kívülről is, belülről is nagyon modern. Kicsit olyan, mint egy piramis, amit fejjel lefelé beleszúrtak a földbe. Körülötte patakszerűen csatorna, mint a középkori várak körül! Természetesen csak taxival lehet megközelíteni, mert körülötte jó nagy területen semmi nem található.
Belülről is óriási, több szinten rafináltan folyosók és középen egy akkora csarnok, amilyet még nem láttam életemben. Kb egy sportcsarnok nagyságú lehet. Itt szoktak rendezvényeket tartani, kirakodóvásárokat, bio és őstermelői piacot, ruhavásárt és egyebeket. A legtöbbször színpad is van, – imádják a thaiok a rendezvényeket! – ahol valamit irtó hangosan hadoválnak a mikorfonba. Nagyon hangosak a hangszórók mindig. Ez valahogy kötelező itt. Valami promóció folyton van, vagy játék, vagy valami, amivel lehet nyerni vagy épp most, csak neked valami különleges akció. A folyosókon és a csarnokban is halmokban áll a kaja, gyümölcspiac is van és kávézó és mindenféle-fajta éttermek.

Maga a bevándorlási hivatal sem rosszul felszerelt, bár szokásos bürokratikus eljárások, amelyektől sehol nem szabadulhat az ember, papirok sora, amik listáját és formáját folyton változtatják, igy ember legyen a talpán, aki követni tudja és épp a jó papirokat a jó sorrendben tudjuk beadni. Mégis, a kedvesség mindig megvan. Szeretem a thaiokban, hogy folyton mosolyognak. Még ha éppen leszúrnak a hibáid miatt (ami eddig csak ebben a hivatalban történt meg, mert nem kedvelik a konfliktusokat), akkor is mosolyognak. A gyereknek nyalókát nyomnak a kezébe, amit persze mindig örömmel elfogad és már nem magyarázza, hogy cukorbeteg, csak jógyerek módjára visszamosolyog.
Most is jól eltöltöttük az időt, egyébként van elég szék és tér is a gyerekeknek játszani, sőt, van tévé mindenhol, szóval lehet azt is nézegetni, sőt még arra is szoktak néha ügyelni, hogy valami külföldieknek kedves műsort nyomjanak, pl a múltkor a Mr Bean rain3ment aztán meg rajzfilm a gyerekeknek.
Most viszont különösen szerencsések voltunk, mert a mellettünk ülő férfi meghallotta, ahogyan beszélünk és kíváncsiságának engedve megkérdezte, mégis honnan jöttünk, hogy ilyen furcsa nyelven beszélünk. Kiderült, hogy ő egy kínai kutató, aki az egyik thai üzleti egyetemen kutat már 6 éve és nagyon érdekli őt Európa, főleg Kelet-Közép-Európa gazdasága. Aztán mellénk szegődött egy első generációs amerikai, akinek a szülei még Indiában nőttek fel, de ő már igazi alabamai volt, aki politikai tudományokat tanul és amint meghallotta, hogy Magyarország, azonnal társult hozzánk.  Gergő nagyon boldog volt, hogy végre valakivel tudott világpolitikáról, világgazdaságról beszélgetni, hogy többet megtudhattunk a beszélgetőpartnereink országáról, véleményéről még akkor is, ha ők többet kérdeztek, mintha csak Magyarország valami különlegesen érdekes hely lenne. J Amit én kifejezetten élveztem, hogy mindketten amolyan füligszáj emberek voltak, azaz egyfolytában vigyorogtak kábé mindegy volt, hogy épp szomorú vagy vidám dologról volt-e szó, áradt belőlük a lelkesedés és vidámság.
Hamar el is röppent az a 6 óra, amit ott töltöttünk, az amerikai srác le is késte a saját számát, mikor hívták.
Utolsóként kerültünk sorra, 6 óra után pár perccel és bár a hölgy elég ingerült volt, hogy nem a megfelelő papirokat hoztunk, mégis kedves volt hozzánk, mosolygott és mindent szépen bepecsételt, ahogyan kell.
Hazafelé már kalandosabbnak indult, mert volt egy megbeszélésünk este 8-kor, és mikor hat után kiléptünk az épületből láttuk, hogy nemcsak zuhog az eső, de egy darab taxi sem jár arra. Kicsit nehézkes úgy egy ilyen helyről eljutni bárhová, hogy nincs taxi…
Zargattuk Game-et, a HR-es srác, aki velünk volt, hogy intsen le egy kocsit, hogy beszéljen rá valakit, hogy legalább a legközelebbi főúthoz vigyen el minket, de látszott, hogy nagyon kellemetlen ez neki, talán nem divat az ilyen…

A biztonsági őr végül megelégelte, hogy szerencsétlenkedünk a kapuban és elirányitott
a másik kijárathoz, ami az épület másik oldalán volt. Ott egy elektromos kisbuszba bepréselődtünk az összes irodai alkalmazottal együtt és elindultunk valahova. Az ég már sötét volt és út sehol a közelben, de szokott ilyen lenni, mindig eljutunk valahova végül, szóval nem aggódtunk. Le is szálltunk aztán nem messze, ahol mindenki más is, és indultunk a tömeg után a főútnak, ahol olyan dugóban álltak az autók, buszok, hogy még a motortaxisok sem tudtak köztük elhaladni. Az eső szerencsére elállt, de az úton majdnem térdig érő víz volt, ebben drain2öcögtek az autók és a rémséges-vén buszok.
Az egyik ilyen buszra felszálltunk és a fapadlón üldögéltünk kicsit, majd kb párszáz méterrel később egy másik hasonló buszra átszálltunk a térdig érő vízben és ott is álltunk a tömegben egy darabig. Már biztos voltam benne, hogy nagyon elkésünk, hiszen fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk egyáltalán. Game viszont aranyat ért! Folyton leste, hogy nem jobb-e átszállnunk egy taxiba, vagy van-e metró a közelben és hogy melyik busz döcög kicsit gyorsabban. Végül két busz, egy darabon taxi, aztán skytrain, majd metró és rohanás haza és a végén csak 10 percet késtünk, szóval nyomathattuk az előadásunkat a virtuális térben a következő 2,5 órában.

Ma sem mosott el a monszun és a végén még vízumunk is lett.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s