mihez kezdünk majd itt!?

conceptual-photography20Itt nincsenek reklámok. Milyen érdekes. Csak néhány otthon nyomtatott plakátot látni ami elveszett kutyát ábrázol vagy vízimentő tanfolyamot hirdetnek.
– Tényleg, észre sem vettem, amíg nem mondtad – mondja Gergő.
– Már fel sem tűnik nekünk a sok plakát.
Talán egy nagy van csak, egy áruházon, amelyben a Corte del Inglés van (ez a legnagyobb áruházfajta egész Spanyolországban). Egy fürdőruhás nő. De ennyi. Más semmi.
– Egy kétszárnyú repülő szokott húzni egy reklámot. Néha. – mondja Gergő.
Eredetileg azt terveztük, hogy valami egyszerű üzleti tevékenységbe vágunk. Kihoztunk pénzt, az összeset, amit az esküvőnkre kaptunk és amit otthon évek alatt gyűjtöttünk. Nem volt kevés, de igazán sok sem. Ha nincs bevételünk, akkor úgy két-három hónapig is elvagyunk belőle. De nem ez volt a terv. Ötleteket írtunk össze, sorba, hosszan. Két lapot is teleírtunk vele, rövid távú, középtávú, hosszú távú, sok befektetéssel és kevéssel járók, szeretem és kell-valami-munka jellegűek. Fagyit árulhatnánk vagy

Continue reading

főzés, amikor csak mi vagyunk

215375_10151423560411915_1530306211_nAz emigrációban mindenki megtanul főzni. Vagy legalábbis meg kell tanulnia. Edi is és Tomi is nagyon jól főz, no meg Hajni és Dávid is folyton főznek – bár ők mind irtó jól is főznek és még szeretik is! De azért valószínűleg azért is, mert a főzés és evés egy szórakozás, egy behelyettesítő elem lett a tevékenységi körökben. Abban a sok tevékenységben,  amit itt elveszítettek. És amit folyamatosan mi is veszítünk. Napról napra.
Mert itt az ember nem ugrik be valahova a barátaival, itt az ember nem marad tovább dolgozni és utána iszik egy sört a főnökével, itt az ember nem dumálhat éjszakáig a barátnőjével, aztán randizik a pasijával a koncerten, ahol a többiek vannak. Egyszerűen csak azért, mert a többiek nincsenek itt. Itt csak mi hárman vagyunk.
Vagyis vannak mások is. Szerencsére. Continue reading

elszaladva

Holiday-Travel-Kids„Mikor felszállt a gép, lassan, egyesével gördültek le a vállamról a terhek, a sarokba szorítottság érzete, a nagy magyar valóság nyomasztó érzése, a szürke jövőkép terhe. Elszakadni olyan gyönyörűség volt, felszabadító, szárnyat adó érzés, mintha egy kínzó-gyötrő, seveled-senélküled szerelemből lépnék ki végre, és csillogó szemmel csak nézem a 3000 kilométert, ami végre elválaszt Magyarországtól.
Ebben a pillanatban mindegy is, hol fog leszállni a gép. Már csak az a gondolat is felszabadít, hogy végre, lassan, de biztosan egyre távolabb kerülök attól a világtól, amelyben már sem álmodni, sem lélegezni nem tudtam.”
2013.június 17. Ezt irtam a Facebookra. Continue reading