te mit kérnél?

Amit folyton keresek az a szépség. A csodálatosság érzése. Gyerekkoromban annyiszor éreztem, de még fiatal koromban is. A világ kiszámíthatatlansága, a világ sokszínűsége öntött el csodálatosság érzéssel. Aztán a flow, a munkám iránt, a tanulmányaim iránt, az elragadtatás, hogy valami igazán fontosat tudtam meg, valamit, ami megváltoztat mindent – ha mást nem, az én véleményem a világról! – és a tudás olyan őrült nagy, hogy nincs is elég idő a megismerésére! A világ olyan csodálatos, hogy nincs elég idő a megismerésére.
Mégis úgy múlnak el napok, hetek, hónapok, évek, hogy nem emlékszem semmi igazán csodálatosra. Talán csak a gyerekszületésre, megfoganásra, szerelmes pillanatra, elvágyódásra, csúcsra érésre, hegymászásra, pillanatokra, amit megosztottunk

másokkal, amire büszkék lehetünk, de olyanra, ami igazán, belül okoz mérhetetlen örömet, igazi csodát, csak alig. Minden csak Facebook-csoda, nem sokáig tart.
Valami, ami igazán nagy öröm, valami, ami régóta húzódott ki nem mondott szó, mondat magamtól magamnak. Valami, amit régóta meg szerettem volna csinálni, valami amit hirtelen megtaláltam, mikor már nem is kerestem. Kívánságok, amelyek teljesülnek, mikor már nem is vágyunk rájuk, kívánságok, amiket nem fogalmaztunk meg elég jól, így úgy teljesülnek. Az egyedül levés öröme. Az erdőben sétálás öröme. A pillanat, mikor a hároméves az arcodat símogatja és azt mondja “Aji, szeretlek”, vagy hogy “Aji szép”. A pillanat, amire emlékszem, a testének melegére, a lehelletére, az első puszijára, az ölelésére, a kis kezére, ahogy ölel, a tekintetére, amiben minden remény benne van. Hogy adjak neki egy biztos, izgalmas jövőt, egy világot, ami csodálatos, amit felfedezhet, amit várhat, ahol remélhet, élhet, alkothat, szerethet.
És a könnyek a hazugságomon át, hogy ez a világ az.
Pedig épp haldokol a világunk. Épp elveszünk tőle mindent, az egyszeri nejlonzacskókkal, a kényelmünkkel, a tévénkkel, a lustaságunkkal. És én hazudom, hogy ez egy szép világ. Hazudom neki, hazudom magamnak.
Mert a csodára várok, a csodálatosra. Az érzésre, amiért érdemes élni. A csodálatosság érzésére, ami lehet egy hétköznapban is, egy vonatozásban, egy gyereknevetésben, egyetlen szerelmes pillanatban, amikor tizenöt év után a férjem úgy néz rám, mint ez első tizenöt percben, egy gyertyagyújtásban, egy önfeledt nevetésben, egy lázban, amivel egy könyvet olvasok, egy sorozatot nézek, egy tüntetésre megyek. A lázban, ami megmozgat, ami közösséget ad, ami észreveteti az alkonyati nap sugarát a szomszéd szürke házon, ami nevetésre bíztat a szomszéd kutya morcos ábrázata láttán, ahogy a verebet kergeti. A segélykérő kézen, amikor a kétévesem a mászókán értem kiált, a mosolyon, amikor a négyévesem az ovis előadáson a színpadról rám mosolyog, a hétévesem büszkeségében, mikor először megy iskolába, a tinédzserem ballagásán, az egyetemistám államvizsgáján, az esküvőjén, az unokám születésén. És a pillanatokon újra és újra. Az élet futókerék, az élet mindig ugyanaz, az élet mindig más, az élet sosem hoz meglepetést, mindig ugyanaz, az élet mindig meglepetést hoz, mindig mást. Kihívást, amit így vagy úgy oldok meg. Vagy nem oldok meg sehogy. Az élet, amely elvágtat mellettem, vagy lassú folyamként visz magával, az élet, ami hullám és én felfekszem rá, az élet, ami végtelen lehetőség és én ha belehalok-is élek vele. Az élet, ami ugyanott végződik, ahol kezdődik. Az élet, ami mélységekbe taszít és elképesztő magasságokba emel.

Ha valamit kérhetnél az Istentől (független, hogy hiszel-e benne vagy sem), mi lenne az?
Én mindent megkapok, csak kérnem kell. Valószínűleg másokkal is így van ez. Csak gyakorolni kell a kérést. És persze olyat is folyton kapok, amit nem kértem. Csak hogy ne hagyjon az Ég elkanászodni, elbizakodni, elkényelmesedni…
Én hangot kérnék. Igazi, mély, fekete hangot. Énekelni. Folyton énekelni. Nem csak a csodára várni, de a csodát adni, azt szeretnék. Az lenne az igazán jó. Ha erre a csodára nem folyton csak várnék, hanem rajtam keresztül érkezne. Egy hang, egy csatorna, egy öntudatlan örömfolyam, amin átáramlik a zene, a dal, a hang. Kivételesen nem csak magamnak kérném. Hanem nektek is. És hogy a csoda mindig kéznél legyen.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.