itt lassan elveszünk

Kedves Barátaim, Olvasóim!
Ne haragudjatok, hogy mostanában olyan keveset írok, nem mintha nem lenne mit… és nem mintha nem lenne kedvem éjjel-nappal írni… inkább csak valami más van itt a háttérben…
Az életünk itt, Firenzében csupa ügyintézés, bürokrácia, csupa-csupa adminisztráció, csupa feladat és kihívás (ahogyan angolul mondnánk “challenge” szép szó arra, hogy ne azt mondjuk mennyi probléma és gond…), de végülis erről van szó, egy perc nyugtom sincs, amióta ideköltöztünk.
Hogy miért is?


A munkám nem hasonlít eddig egyik fajta munkámra sem abból a szempontból, hogy mennyire sokat dolgozom. Nem órában, igyekszem betartani a magamnak tett ígéretem és nem dolgozom otthon, sem plussz órákat – otthonra max a lelki kicsapódás, a kibeszélés, a stresszlevezetés jut… – de itt sokkal de sokkal hatékonyabb a munka, mint eddig bárhol, ahol eddig dolgoztam. Ez azt jelenti, hogy a csapatom (17-en) mind beérkezéstől hazamenetelig egyfolytában dolgoznak. De tényleg egyfolytában! Van egy ebédszünet, amiben kb fél órán át nem dolgoznak, hanem együtt eszünk és igyekszünk nem meetingelni ebéd közben, hanem másról beszélni, de aztán mindenki megy vissza és ezerrel nyomja! Itt aztán nem látsz olyat, hogy valaki belenéz a Facebook-jába csak egy-két percre, itt aztán nincs hazatelefonálás, vagy csetelés a szerelmünkkel munkaidőben! És nem azért, mert olyan nagy lenne a fegyelmezés, hanem mert olyan nagy az elköteleződés…
Szóval a munka ilyen is, ezerrel pörög, azaz mindenki mindig 100%-on teljesít – így én is – szinte levegővétel nélkül nyomjuk végig a nyolc órát. Közben elég nagy a stressz is, mert a szervezet épp pénzügyi csődben van és az a fixa ideája a vezetőségnek, hogy az én csapatom az egyetlen, aki ki tudja húzni az egész, 200 fős szervezetet a pácból. És mivel nem értenek a fundraisinghez, ezért azt gondolják, hogy amolyan varázslófélék vagyunk, és mi növesztjük a pénzt a kertben… vagy ilyesmi, szóval havonta elémállnak, hogy aztán most hozzunk be még 200 ezret, vagy 500 ezret vagy épp bocsássak el valakit a csapatból, hogy így csökkentsük a kiadásokat. Szóval az energiáim nagy része arra megy el, hogy próbálom elmagyarázni, hogy a csapat, akik sokszor nem is 100, hanem több %-on dolgoznak (mert van egy olyan elv is, hogy ha valaki pl elmegy szülési szabira, ami itt 9 hó, akkor nem helyettesítjük), szóval vannak olyanok, akik 1,5 vagy 2 ember munkáját végzik egyidőben, szóval amikor mondom, hogy ha elküldünk munkatársat, akkor az azt jelenti, hogy nemhogy több zsét hoznánk be, hanem elveszítünk úgy 70-300 ezret, attól függően épp kit pécézett ki a HR. (Itt ugyebár 100 ezer eurókról beszélünk, az összköltségvetésem 3 millió euró, azaz ennyit hoz be a csapatom évente, ami nem elég a főnököknek, mert a korábbi években jó nagy hibákat követtek el, ezért most sanyargatják a népet, hogy varázsoljunk pénzt…)
Szóval összességében szólva nagy a stressz a melóhelyen.
De nézzük egy napomat, reggel felkelek Levihez hétkor, segítek neki a készülődében, sokszor az inzulinpumpáját buboréktalanítjuk, cukrot csökkentünk vagy inzulint korrigálunk, aztán nyolckor elmegy a suliba, Babszi meg kel, reggelizés meg ilyenek, és ha nem kell valami hivatalos ügyet intézni (amit az első három hónapban hetente 2-3x is kellett), akkor kilenckor indulok dolgozni. Este hatig nyomom, néha az ebédszünetben kirohanok telefont feltölteni, bérletet venni, vagy egyebeket. Este hétre hazaérek, Levivel este tízig tanulunk, mert a suliban nagyon sok a házi. Egyébként elég érdekes dolgokat tanulnak, de nagyon-nagyon sokat. Nekem kábé arra emlékesztet, mikor a középisibe kerültem és hirtelen nagyon megugrott a tanulnivaló. Nos, itt a tananyag olyan szintű, mint nálunk a középiskolában és még a könnyű tantárgyak sem könnyűek, például zenéből zenetörténetet tanulnak és hangszeres zene is van, furulyagyakorlás, három nagy tankönyv csak zenéből… A többit ne is említsem, merthogy van nyelvtan (ami olyan, mint nálunk, csak olaszul) és kortárs irodalom és antik irodalom, ahol például eredetiben olvasnak Petrarcát meg Dantét…
Ezen kívül spanyol, mint idegen nyelv az angol mellett, amit sajos úgy tűnik Levi már tökre elfelejtett. Tudomány, amiből épp a periodikus rendszert tanulják és kétféle matek, aritmetika és geometria és ott például van egy olyan cucc, amiről sosem hallottunk és még angolul sem találjuk a neten – pedig ez szokott lenni nálunk a bevált tanulási módszer, ha valamit nem értünk, akkor rákeresünk angolul és akkor kiderül, hogy milyen sokféleképpen is lehet valamit matekból tanulni) no de most itt van ez a “decimale”, ami valami furcsaság és marhára nem boldogulunk vele mi, felnőttek sem és hiába Lapo, Levi olasz barátja, ő sem tudta úgy elmagyarázni, hogy akár én vagy a Gergő megértse…
Aztán van töri és földrajz és minden olyan szintű, mint a középsuliban, például töriben tudni kell az összes útvonalat, amit a felfedezők bejártak és hogy pontosan ki és mikor fedezte fel Argentínát és Fülöp szigeteket. Földrajzból egymás után veszik az EU országait, ahol tudni kell a népességet, méretét, természetét. Külön órában veszik országoként a gazdaságot is.
Szóval megmondom őszintén, eléggé leterhel a melóhelyen a sok olasz szöveg plusz a nagyon feszes munkatempó után az, hogy Dantét kellene megértenem sebtiben és elmagyarázni szegény gyereknek, aki aztán pláne pácban van, hogy nem ért semmit. Közben a tanárok írogatnak, hogy vigyünk be ezt meg azt, és fizessünk be még ezt meg azt, és közben azért tök jó, mert mennek majd operába és van workshop az iskolai szekálás ügyében stb, de azért az is kihívás, hogy megértsem, mit írnak a tanárok olaszul az üzenő füzetbe.
Szóval este héttől tízig van tanulás és közben vacsizás és inzulin korrigálás vagy ilyesmi, ha kell, buborékozás, és stresszelés, hogy miért magas megint a cukor, vagy hogy miért van megint buborék a szerelékben. Közben intézni az olyanokat, hogy írt a tulaj, hogy még mindig nem érzékelte a Wind, hogy átírtuk a számlát és menjek be intézni, ír a Vodafone, hogy hiába töltöttem fel tegnap a telefonom, a kreditem mínuszban van, pedig nem is telefonáltam! (az ilyenek már fel sem bosszantanak, annyi hibát vét a rendszerük, de be kell menni intézni), nem jött ki a kazánellenőr időben, fel kell hívnom, hogy miért nem jött és mikor jönne, mert megfagyunk, nem tudjuk felemelni a hőfokot a fűtésrendszerben és közben Babszi a nyakamba akar ugrani, így fél kézzel őt fogom, míg mosogatok és közben Gergő főz és megbeszéljük, hogy már megint nem hívtam fel a gyerekorvost, hogy mikor menjenek a gyerekek oltásra és végre este tíz és lefektetjük a Kicsit és lassan Levit is ágyba parancsoljuk egy kis szokásos veszekedés után a fürdés kapcsán. Aztán persze megint bealszom Oliverrel meseolvasás közben és fél óra múlva riadok fel, hogy ruhástul fekszem az ágyban és még nem pakoltam össze, nem tettem be a mosást. Aztán jön az éjszakai műszak, Oliver háromszor-négyszer is teljesen felébreszt, ennél sokkal többször csak félig, mert felnyög és akkor kell neki a cumisüveg, de persze nem csak úgy, üresen, hanem vízzel teli. Így megiszik egy éjjel akár több, mint egy liter vizet! (még nincs másfél éves!) és ezért folyton átázik a pelusa. Ha hamarabb ébredek fel, mint ő az átázásra, akkor átpelenkázom éjfélkor, háromkor és ötkor. Ha átázott, akkor még át is kell öltöztetni. Ezek csak a normál napok, a héten más is volt, Levinek leesett a cukra éjjel, szerencsére magamtól felébredtem valamire és felmentem megmérni, és de jól tettem! Mert már 2,5 volt a cukra. Babszi meg két éjjel nem hagyott minket aludni, mert szerdán fájt a hasa és még hányt is, 3-ig folyton sírt, tegnap meg a fogai jöttek, 2-kor aludtunk el emiatt, de aztán keltem Levi miatt négykor a rossz előérzetre.
A héten még húzósabb is volt a melóhelyen, mert épp leadtuk a nemzetközi központnak az újratervezett költségvetést és többször is elkellett magyaráznom az összes futó programot igazgatóknak és tanácsadóknak és előadást tartani és keresztkérdésekre megfelelni egyebek.
Hazafelé menet a buszon mindig arra gondolok, hogy ma majd írok… olyan jó lenne. Hiszen az írást annak idején terápiaként használtam, hogy könnyebben túllegyek a dolgokon. De most nincs rá alkalom. Arra sem, hogy túl-legyek. Csak igyekszem túlélni a hétköznapokat, várom a hétvégét és gondolkodunk a megoldáson.
Mert azt még nem is mondtam, hogy a fiúk nemigazán boldogok itt. Levit ugyan sokkal könnyebben befogadták, az első naptól kezdve (itt szerencsére nincs cikizés és kigúnyolás, ami tavaly egész évben elkísérte a magyar suliban), de mégiscsak nagyon nehéz neki lépést tartani a többiekkel a suliban. Gergő folyton bosszankodik, mert nem lehet pénzügyileg itt tervezni, mert minden hónapban jön valami extra, be nem tervezett kiadás, például hogy kötelező kazánvizsgálat van, vagy hogy kötelező tévé adó, még ha nincs is tévéd, vagy éppen egy 100 eurós számla a szemétdíj… Közben egy csomó igazságtalanság is ér (olyanok, mint otthon, amik miatt kifejezetten utáltam Magyarországot), mint például a “rendőrségi ügyem”, ami a mai napig nem oldódott meg, ami kapcsán nem merek Rómából repülni, nehogy megint meghurcoljon a helyi rendőrség tök ártatlanul, vagy mint ahogy nemrég megbüntettek a buszon, mert a bérletem nem volt lepecsételve (itt egy kis cetli a bérlet, amire ráírod a neved, az évszámot és a hónapot, de még le is kell pecsételni a buszon, az első nap – hogy mi értelme?!) szóval volt bérletem (35 euró) és ráírva minden, csak nem pecsételtettem le a buszon az első nap, ezért jól megbüntettek  50 euróra, amiből a helyszínen ki tudtam fizetni 10-et, majd mikor bementem a központjukba, hogy befizessem a maradékot, akkor a bácsi a hivatalban azt mondja nekem: “jaj, hát csak nem felejtette el lepecsételni? Ó, de sajnálom! MI lenne, ha írna egy kérvényt, hogy mindig megveszi a bérletet és nem utazott ingyen, nem lehetne, hogy eltekintsenek a büntetéstől?” és már adja is a formanyomtatványt és lediktálja a szöveget én meg örülök, hogy van ilyen lehetőség is. De ne sokáig örülj itt, mert egy hónap múlva megkaptam a levelet, hogy nincs semmi okuk eltekinteni a bírságtól és mostmár fizessek be 90 eurót, mert nem fizettem be időben a 40-et! Na el tudod képzelni, hogy majdnem elsírtam magam. Mentem is a központba, ugyanaz a fickó volt, mondom neki, hogy ő tanácsolta és emiatt most már összesen 100 eurómba kerül ez az egész és ő a vállát vonogatja és mondogatja, hogy ő nem tudhatta (mégiscsak ugyanannál a cégnél dolgozik!!!) és hogy ő nem ügyvéd.
Mondom bent a munkahelyen a sztorit, hogy mit lehet tenni, kérdem, van-e fogyasztóvédelem, vagy valami panaszkodási lehetőség, erre minden olasz vonogatja a vállát, “Ez Olaszország” “jobb, ha befizeted minél előbb, különben mégjobban megbüntetnek” “velem is ugyanez történt, próbáld elfelejteni” mondják és én nem hiszem el, hova tűnt az olaszokból a lázadás, a kitörési vágy, hova tűnt az igazságtalanság ellen való küzdelem? Ez az ország nem is annyira régen még híres volt arról, hogy mozgalmakat hozott létre és nagy demonstrációkat és véleményt nyílvánított… Most meg mi van?! A rendőrségi ügyemben is azt mondják, ne forduljak még ügyvédhez sem, fölösleges, a rendőrség megruház, ha úgy tartja kedve. És mégis miért? Mert 16 évvel ezelőtt valamit elírtak egy dél-olaszországi bevándorlási hivatalban és ezért most úgy bántak velem, mint egy bűnözővel és még én bizonyítsam, hogy nem csináltam semmi törvénybe ütközőt…

Szóval összességében ez van, megyek, iszom egy kis fehérbort erre a nagy felindulásra. Ma hamarabb aludt el a Pici, így lett egy kis időm kiírni magamból mindezt. És talán még azon is agyalunk egy kicsit, hogyan tovább, mert ha ez így megy, akkor itt nem maradunk.

Advertisements

4 thoughts on “itt lassan elveszünk

  1. Talan a normalisan dolgozo departmentek vegzalasa helyett az angliai Oxfam HQban kellene nehany semmittevo angol topman hajas segget kirugni vagy legalabb a 8-10000 gbps havi tisztrletdijukat megvagni, s mindjart nem annyira veszteseges az Oxfam! Dolgoztam a HQnak volt szerencsem latni amit ezek muvelnek. Ostoba belterjes csorda, meg mindig a colonization era ban hiszik magukat

    Like

    • Szia, én a központból csak az FR osztályt ismerem, akik nagyon támogatnak engem, és tökre egyetértenek velem, majdnem az egész osztály új, remek emberek, néhányukat a Greenpeace-ből ismerek, nemrég jöttek a szervezethez. Az itteni irodának az a legnagyobb gondja, hogy huszonéveken át pályázatokból éltek, ezért egy éve csődközelbe kerültek, mert a pályázatokból ugyebár nem lehet fenntartani irodát és HR osztályt és IT osztályt és egyebeket, ami meg azért nem árt egy 120 fős szervezetben. Ezért egy éve elkezdtek nagyon gyorsan individual fundraisinget csinálni, de az idő nagyon szűkös és mindenki halál stresszes emiatt. Egyébként nagyon elhivatott emberek, tökre mindent megtesznek, csakhát van olyan,mikor egy nagy szervezet épp átalakulóban van és az tök fáj mindenkinek. Bár sokszor úgy érzem, csak az én osztályomnak… :-/

      Like

      • szia Liza ne haragudj az előbbi destruktív alpári kommentért, hirtelen felindultságból volt- sok éve én először külső audit során kerültem kapcsolatba az Oxfam központjaval aztan 6 hónapra átvettek payrollra és a vége felé már beleláttam olyan számokba is amelyekbe nem kellett volna …
        visszafelé olvasom a blogod éppen nagyon tetszik a történet mesélési stílusod
        mindenjokat 🙂
        Niki

        Like

      • Szia Niki, megértem a csalódásod, én mindig nagyon kiakadok, ha olyan dolgokat látok egy nonprofit szervezetnél, amik nem etikusak. Ez sokkal jobban szíven tud ütni, mint más, hiszen itt azért dolgozom, mert hiszek abban, hogy amit csinálok az jó, fontos, hogy jobbá teszem a világot. Ezért én is eléggé ki szoktam akadni néhány dolgon…

        Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.