magánkertek, magánpartik

Van egy dolog Firenzében, ami kifejezetten zavar. A magánkertek. Merthogy látom én a térképen, hogy van itt is, ott is egy-egy nagy park, csupa zöld minden. Még a házak felett is látom a fákat, aztán amint odabotorkászunk a keskeny, középkori utcákon, egyszercsak a fák tövében ott a kerítés. Azaz nem lehet bemenni. Azaz ez nem egy park, nem egy játszótér, hanem egy magánkert! No de nem ám valójában egy kert, hanem park! Ezeket a kerteket ne úgy képzeld el, mint amik otthon a külvárosban vannak! Dehogy! A Torriggiani magánkert kábé három háztömbnyi, azt mondja a honlapjuk, hogy 25 hold, azaz 100,000 négyzetméter… kicsit soknak tűnik… Itt a honlapjuk.
Na, ezt a kertet azért megnéztük, merthogy a Torriggiani csalàd valószínűleg legjobb fej tagja a mi Francesco-nk, az Oxfam “dinoszaurusza”, ahogyan ő magáról megfogalmazta.
– Francesco volt az első, aki kiment Ecuadorba az Ucodep jóvoltából egy mezőgazdasági projektet vezetni a helyi őslakosokkal. Akkoriban adták vissza nekik a földjüket és meg kellett tanítani őket újra, hogyan használják azt… persze aztán végül inkább ők tanítottak minket arra, hogyan gondoljunk a Földanyára – mondja Pietro.
– Francesco olyan volt, mint egy hippi – meséli Caterina, aki az egyik legédesebb nő a világon – rögtön beleszerettem! Aztán nem értettem, miért szólítgatnak a barátai grófnénak… Csak később jöttem rá, hogy ő gróf…- magyarázza Arezzoba vonatozás közben. Be nem áll a szája, folyton mesél, én meg tátott szájjal hallgatom. Caterinának és Francesconak három gyereke van, két lány és egy fiú. Az egyik lány kisgyerek korától kezdve szaxofonozott, mikor még el sem bírta a szaxofont, de ő határozott volt és mindenképpen azt akarta.
– Azt mondta a tanár, meg sem bírja majd fújni, hiszen csak 8 éves volt… Inkább furulyázzon. De ő határozott, neki ne mondja meg senki, hogy mit csináljon! Több évig szaxofonozott – mesélni nevetve Caterina. És amikor a szülinapi bulin meglátom a lányt, nevetek, mert olyan göndör szőke haja van, mint Lisának a Simpson családból és el is tudom képzelni, ahogyan szaxofonozik az a pici lány.
Francesco és Caterina 3 évet éltek Ecuadorban, a második gyerekük ott is született.
– Maradandó élmény volt – meséli Caterina. – Nagyon más, mint itt.
Caterina egyébként jogot végzett, dolgozott is Londonban jogászként.
– Rengeteg meló és tudod, hogy jó vagy és hogy sokat kereshetsz, de minek? Nem volt semmi értelme… – mondja és már tudom, hogy miért is tért át a nonprofit szektorra. Caterina és Francesco is az olasz Oxfamnál dolgoznak. Francesco még mindig mezőgazdasági programokat vezet Dél-Amerikában, bár már nem annyit utazik, Caterina meg change manager, akármit is jelent ez… Caterina a legaranyosabb nő,

akivel eddig itt találkoztam. Mindig mosolyog, fülig ér a szája, vékony, fürge nő, elegáns ruhában.
“50 év, zene van, Serragli, gyere”  kapom az sms-t magyarul. Nézem, ez valami furcsa dolog lehet. Jön utána nemsokára a következő is: “Francesco Torrigiani lenni.” És nevetek.
– Megkaptad az sms-em? A meghívót a szülinapi bulimra? – kérdezi másnap a konyhában.
– Igen, bár elég vicces volt… – mondom.
– A google translaterrel fordítottam magyarra, külön, neked – büszkélkedik és én nagyon kedvelem ezt a magas, vékony férfit, akinek a mosolya még mindig inkább 16 éves, mint 50.
A buliba már Gergővel mentünk el, mert addigra épp megérkezett Firenzébe. Nagyon örültem, mert már nagyon hiányozott. Otthonhagytuk a gyerekeket Flórára és bár kicsit betegek voltunk, elballagtunk a város másik végébe, a híres Torrigiani kertbe. A kert egy kisebb részében voltunk, Francesco-ék háza előtt, a kertben asztalok, rajta sajt, zöldség, bor, a kertben fáklyák és egy faragott fa, életnagyságú, fehér szarvasszobor.  Fehér lampionok. Egy biciklit vettünk közösen az irodával Francesconak, mert a régije már nagyon vacak volt, és ez a város igazán biciklis, mindenki azzal közlekedik az irodából. A legnagyobb szám a zenekar volt, egy 12 tagú fúvós zenekar játszott amolyan Boban Markovics-szerű zenét. A zenekar tagjai mindenféle korú emberek voltak, egy kisgyerek és több idős bácsi is és ráadásul különböző öltözékűek is, szóval úgy tűnt, mintha csak éppen véletlen összetalálkoztak volna. Roberto, az irodánk igazgatója, Annalisa, az Elnökségből, Pietro, a főnököm, Francesco, az ünnepelt és Caterina és még sokan mások, mezítláb táncoltak a fűben. Francesco beállt a zenekarba egy furulyával, majd utána odajött hozzám:
– Csak úgy csináltam, mintha fújnám… nem is értek hozzá. Csak a fotó kedvéért! – mondja és vigyorog és én nem is hiszem el, hogy ő egy híres arisztokrata sarj, egy családból, akié fél Firenze, akikről utcák és sétányok vannak elnevezve a városban és méginkább nem tudom elhinni, hogy már 50 éves.

1 thought on “magánkertek, magánpartik

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.