végtelen(ített) történet

Ez a karmád! – vágja rá Gabby, az angol lány, aki Mexikóban lakik és a nemzetközi központnak dolgozik. Épp elmeséltem, hogy mennyi adminisztrációba botlottam itt.

  • Ez mind azért van, mert otthon olyan nagy volt a szám, hogy nincs nagyobb bürokrácia, mint Magyarországon! Ezért kaptam ezt.

Két hónapja vagyok itt és ma kaptuk meg a rezidenciát végre. Már az elején érdekes volt, mikor elmentünk Virginiával az irodából az első intézménybe. Az első lépcsőt még könnyedén vettük, adószámot kellett kérnünk. Ezt meg is tettük, de kiderült, hogy engem véletlen férfinak regisztráltak, így vissza kellett menni. Újra végigülni a sort meg minden. Közben Virginiát szórakoztattam ázsiai történetekkel, ő meg úgy nevetett, hogy lobogott a sok göndör haja körbe.

  • Odanézz, mi van kiírva a gépre! – mutattam a sorszámot mutató gépre az Adóhivatalban (vagy ez nem az adóhivatal, csak valami olyasmi). – Ha mindenki adózik rendesen, akkor vissza tudjuk forgatni az adót a szegényeknek. – Hú de rosszul hangzik, így lefordítva. Na mindegy, a lényeg, hogy egy ilyen kedves, balos szöveg, egy szlogen volt villogtatva az adóhivatalban a számok mellett.

Itt megtudhattuk, hogy ha majd lesz rezidencia, akkor kell visszajönni megint és most meg az a gond, hogy még nem lakunk abban a lakásban, ahol lesz a rezidenciánk, azaz az állandó lakásunk, és közben meg a Hivatal akar ilyen adókártyát küldeni Rómából. NA, szóval nem lehet megkérni őket, hogy küldjék később és nem lehet, hogy bejöjjek érte stb. De a lényeg, hogy a papír, amit most kinyomtat, mindenre ugyanúgy jó, még orvoshoz is tudunk vele menni! (Na persze!)
Aztán elmentünk az Immigraciós központba – nem abba, amelyikbe aztán egy másik alkalommal kellett mennem már Caterinával, mikor az olasz rendőrök nem akartak beengedni az országba! De erről majd máskor. Itt sorszámot kellett húznunk és hamar sorra is kerültünk, de persze kiderült, hogy a sorszám csak arra van, hogy egy időpontot kapjunk az Anagrafe-be, azaz az önkormányzatba arra, hogy beadjam a rezidencia kérvényt. Aztán kiderült, hogy lehet másképp is, az egészet el lehet küldeni e-mailen, végül ezt választottuk még ha bizonytalanabbnak is tűnt, mert időpont az Anagraféba csak egy hónap múlvára volt. (Persze akkor még nem tudtam, hogy egy hónap múltán sem lesz még rezidenciám sem bankszámlám, sem fizetésem, sem egészségügyi kártyánk…)
A rezidenciára való cuccokat szépen el is küldtem volna, ha nem derül ki, hogy a házassági papírt és a gyerekek születésijeit le kell fordíttatni hivatalosan.
– Lehet ezt úgy is csinálni, – magyarázza valaki Virginiának, kedves kísérőmnek másnap telefonon – hogy lefordítod te, aztán a bíróságon lepecsételtetik.
Aztán már mentünk is a Bíróságra, ahol egy sort végigálltunk, amikor mondta a hölgy, hogy oda nem lehet ám csak úgy bemenni, online időpontot kell kérni! De aztán Virginián nem lehet csak úgy kifogni, kérte, meg nézett nagy szemekkel, meg magyarázta nagy olaszsággal és végül felengedtek a hosszú, labirintusszerű folyosókra a szupermodern épületben, hogy keressük csak meg magunk a pecsételő fickót és kérdezzük meg magunk. Így vártunk egy bezárt ajtó előtt egy darabig, míg kiderült, hogy zárva van, aztán meg minden ajtóba bekopogott Virgi és ment határozottan, amíg talált valakit, akinek hasonló a feladatköre. A fickó a telefonját nyomogatta egy napfényes irodában, marhára nem zavarta, hogy nincs online időpontunk és simán rányomott egy pecsétet (darabját 16 euróért) minden egyes papírra, amit Virginia lefordított és jól összetűzte az eredeti házassági és születési bizókat egymással. Ezután ment minden a gépbe és küldtem is nagy örömmel an Anagrafe-ba regisztrálásra. Egy hét múlva jött is egy email, hogy „verifikáljam”, hogy a házasságom még aktuális-e (?!) Megmutattam Virginának és ő válaszolt is szép, hivatalos olasszal, hogy „igen”. Aztán ennyi. Vártunk. Vártuk, hogy megjelenik a rendőrség a lakáson, és ellenőrzi, hogy ott lakunk-e? Merthogy állítólag ez lesz a következő lépés. Közben azon drukkoltunk, hogy ez ne legyen hamarabb, mint mikor átköltözünk a belvárosi freskós, hétvégiházas lakásból az újba, amit még nem is láttunk. Amit meglett a költözés, rögtön felírtam a nevünket a csengőre, hogy ebből aztán ne legyen gond, mi már itt lakunk és kész.
Egyébiránt a kéró tök jó, annak ellenére, hogy nincs terasz és lift sem, mégsincs az igazi harmadikon, inkább a másodikon (az első szerintem nem első szint, hanem magasföldszint) és van három nagy ablak a nappaliban, amiből egyből olyan kilátás van, hogy semmi máshoz nincs kedvem, csak a nappaliban ülni a sötétbarna fa padlón és bámulni ki a felhőket, a Fiesole hegyét és a fecskéket, ahogyan cikáznak az ablakunk előtt. Van belső szint és nagy, barna fagerendák is, szóval tök jó kis kéró.
Visszatérve, vártunk. Heteket. Aztán mentünk az ASL-be, mert kiderült, hogy nem jó ám a Codice fiscale, azaz az a bizonyos adószám, amiről nincs kártyánk, csak egy kinyomtatott papírunk, de úgy látszik, ez mindenhez kellő szám. Rá is van írva, hogy Tessera Sanitaria-nak, azaz egészségügyi kártyának is használható, pedig nem is! Mivel Gergőt meg jól elhajtották a kórházból, merthogy a gépbe nem tudták beírni, mert nem annyi számból állt és kész.  Mindegy, hogy az van ráírva, hogy jó. Nem jó és kész. Csak fizessen az ellátásért, mintha nem is fizetném már ide az adót ezért.
Közben persze nem csak vártunk, hanem eszkalálódott a rendőrségi ügyem is, szóval közben azt próbáltuk intézni. (Ez egy egész cikket igénylő ügy, mert teljesen nonszensz.)
Szóval megyünk az ASL-be és csak reméljük, hogy nem kell a rezidencia. De persze kell. Merthogy az ASL a hely, ahol kiállítják a Tessera Sanitariát, azaz az egészségügyi kártyát, meg ott adnak orvost, ha magad nem választottál és még valamit, ami csak később derült ki. Persze hiába van nálam már minden papír, amit valaha olaszul nekem hivatalok írtak, a néni nem látja a gépben, hogy egyáltalán beadtuk-e a rezidencia kérvényt…

  • Azonnal, most menjenek el az Anagrafe-ba és kérdezzék meg mi van. Hiszen már több mint egy hónapja beadták! Aztán jöjjenek vissza ide hozzám – adta ki az ukászt.

Persze tudtam én, hogy nem úszom meg, hogy elmenjek az Anagrafébe, csak mostnában Virginiát leállították az irodában, merthogy túl sokat járt el az én ügyeimben. Mondta is a főnöke, hogy válasszak valakit a saját osztályomról, végülis van vagy 17 alkalmazottam, valaki csak eljön velem…
Sajnos senki nincs olyan kedves, határozott és vidám, mint Virginia és nem is olyan rámenősek, így nem tudom kit lehetne megkérni. Sokan nem is laknak Firenzében, hanem vidéken, vagy csak most költöztek fel Szicíliából és fogalmuk sincs, mit hol kell intézni. Na mindegy, összeszedtem magam, végülis már szerencsére velem volt Gergő és elmentünk az Anagrafe-ba.
Na, ez a hely aztán nem néz ki önkormányzatnak! Leginkább egy évekkel ezelőtt elhagyott valaminek. A beton szétrepedezve, közte a gyom burjánzik, a falak máladoznak. Eddig egy épületet sem láttam itt Firenzében ilyen állapotban.
Nos, amint beléptünk ott a sorszám automata épp a kávéautomata mellett (vagyis inkább szendvics automata, mert az olaszok meg nem innák az automatás kávét!), meg egy hölgy vele szembe, meg is kérdezem tőle, mitévő legyek, melyik gombot nyomjam?
Ebből az lett, hogy végül leültem elé, mert hosszan kellett utánanéznie az ügyemnek, kiderült, hogy ott sem lát semmit és elkezdett telefonálgatni. Megintcsak feltorlódott mögöttünk egy sor, majdnem olyan nagy, mint az ASL-ben, ahol az idősek elkezdtek szervezkedni és kis forradalmat robbantottak ki, mert olyan sokat kellett várakozniuk. Persze mi is belekeverdtünk, mert a 10 irodista közül épp a mienknek kezdtek el panaszkodni, ő meg mondta, hogy nem tehet róla, külföldiek vagyunk és egyébként is, van itt egy felelős.. és aztán nem az történt, mint nálunk, hogy mégsem lett felelős, hanem kijött egy hölgyemény és elkezdte lecsillapítani az időseket, akik botjaikkal hadonásztak a sorszámmutató gép előtt.
Visszatérve, mondják a hölgynek az önkormányzatban a telefonon, hogy végre megvagyok a rendszerben és van itt egy probléma, nem verifikáltam, hogy aktuális-e a még a házasságom. Mondom, hogy dehogynem! Ő meg kérdi, hogy mi is a gond, de nem is érti, és végül hallom, hogy igen, igen, mondja és leteszi.
– Nos? – nézek rá nagy szemekkel.
– Fogalmam sincs mi a gond. Nem értem. Kérjen időpontot telefonon és akkor majd megkérdezheti maga. – válaszolja. Én meg nem állok fel, -ezt tanultam Virginiától, mikor jön a „nem”, ne adjuk fel, csak maradjunk nyugton ülve, hogy megvárjuk a „talán”-t és aztán a „mégis”-t. Így is lett, végül kiderült, hogy két irodával odébb végülis magam is megkérdezhetem, hogy mi a helyzet. Ott megint sorszám, kiderül, hogy rossz helyen vagyunk, onnan el a másik irodába, ott várakozás, aztán sorrakerülés és megint várakozás. Végül odaülünk a hölgy elé, már tudja, hogy mi a helyzet.
– A házassági ügyesek… – mondja, én meg kénytelen vagyok bólogatni.
– De mi a gond a házassági papírunkkal? – kérdezem.
– Hogy túl régi. Már 4 éves! – vágja rá. Én meg nem értem, most mi legyen. – Itt kérem, verifikálni kell, hogy aktuális-e még!
– Hát, mi verifikáljuk! – mondom határozottan. – Itt vagyunk mindketten és nyilatkozzuk, hogy még aktuális.
– Nem úgy megy az! – mondja. – Itt nálunk ezt hivatalosan kell csinálni.
– Bocsánat, de nálunk nincs semmi más, csak ez a papír. Mit kell itt tenni, hogy verifikáljuk?
– Nem tudom, mert maguk külföldiek. Hol van a konzulátusuk?
– Milánóban.
– Hát, hát, akkor lehet, hogy ők ki tudnak adni egy olyan papírt, hogy még él a házasságuk.
– De itt van a fiúnk születési anyakönyvi kivonata, az csak egy éves, és itt van rajta a nevem – mutatja Gergő.
– Értem én, értem, de akkor is, ez nem ugyanaz.
Már kezdem elveszteni minden reményem. Nem lehet, hogy ennyi ügyintézés után nem sikerül a házasságunkat verifikálni? Hát ezért nem ment semmilyen ügy?!
– Csak az a baj, hogy épp gondban vagyunk, mert az ASL-ből jövünk és nem tudnak kiadni nekünk egészségügyi kártyát és az egyik fiúnk diabéteszes és… – kezdtem, mire azonnal megváltozott.
– Beteg gyerek? Atyaég! Ne haragudjanak! Azonnal intézkedem! – mondja és már hívja is az illetékeseket. Innentől kezdve én már csak amolyan szegény-anya-szemekkel tudtam nézni, mert ő vagy 6-7x elnézést kért és bocsánatot, hogy megakasztották a folyamatot és azonnal tudott nyomtatni egy papírt, amit csak aláírtunk és máris kiderült, hogy aktuális a házasságunk. Innentől kezdve minden nagyon gyorsan történt, mert még aznap délután csöngetett egy öltönyös férfi az ajtónkon, hogy kiderítse tényleg ott lakunk-e? Ebben az volt a legjobb, hogy Levi nyitott ajtót Oliverrel az ölében, mert Gergő épp a gyógyszertárban volt, én meg dolgoztam, Flóra meg a fürdőszobában. A fickó kérdezte, hogy itt laknak-e ezek az emberek, xyz (neveink), Levi meg összeszedve az olasztudását, mondja, hogy „sí”. Aztán meg, hogy akar velünk beszélni, ő meg mondja, hogy elmentünk, erre a pasi is lelépett. Ezek után már csak arra számíthattunk, hogy idézést is kapunk, hogy kiskorú gyerekre hagytuk a kiskorú babánkat!
De nem! Hétfőn oda kellett telefonálni, hogy tuti legyen és tényleg, Virgit megkértem és aztán persze megtalálták megint a papírjaimat (azóta megint elvesztek?) és végül 2 hónapos procedúra után egyik hétfői napon e-mailben (!) megkaptam a papírt. A papírt, ami mint később kiderült, nem maga a rezidencia, csak az, hogy kértem…
De ez már elég volt az ASL-be, hogy kiállítsák az egészségügyi kártyát és végre elmehessen Gergő az orvoshoz, ahol már kétszer volt és egyszer 3 órán át tartott, míg odaért a remek google és buszközlekedésnek köszönhetően és kapott időpontot, hogy jöjjön vissza, hogy kapjon másik időpontot végre a gégészetre. Szóval már háromszor járt ott és mindig pedzegették, hogy fizessen, de végül akkor akart visszamenni a gégészetre, mikor már csak megvannak a papírjaink. Így ma vissza is ment, hogy kérjen egy másik időpontot, szerencsére aznapra kapott, de aztán megint pedzegetni kezdték, hogy fizetnie kell majd, főleg ha nem tudja a gép a fizetésem (!). Hogy mit?! Miért is tudná a fizetésem?
Mondjuk itt tök normális, hogy még a bérletvásárlásnál is elkérik a munkaszerződésem, hogy megítéljék, kaphatok-e kedvezményt. (Meg is állapították, hogy nem, mert határozatlan idejű a szerződésem, míg csak azok kapnak kedvezményt, akiknek határozott szerződésük van. Ja, akiknek nincs munkájuk, azok sem kapnak kedvezményt!)
Szóval ma 11-től 3-ig a kórházban csücsült Gergő megint és kiderült, hogy az ASL-ben nem csinálták meg a valamit, hogy megítéljék, melyik bevételi kategóriába tartozunk. Ez alapján ítélik meg, hogy egy látogatás 10 vagy 84 euróba kerül-e nekünk? (Ha 36ezer euró alatt van az évi fizu, akkor 10 euró a legolcsóbb valami, ha 100ezer fölött, akkor 84 a legdrágább valami, és közte van még vagy két lépcső. Ezt mind a netről tudtam meg, a remek olasz nyelvtudásommal, szóval csak azt tudnám, mik azok a valamik…
Ma még voltam egy iskolában is, ami már a sorban a második volt, ahonnan szintén elhajtottak volna azzal, hogy nincs hely a Levinek, de maradtam szépen a fenekemen és végül mégis beirattam úgy, hogy nem biztosra és majd hívnak, de azért megszereztem a számukat és a hölgy nevét is, szóval majd én hívom őket, de közben be kell íratnom egy másikba is holnap, ahova meg odatelefonáltattam a mai iskolai ügyintézőt. Na, kíváncsi vagyok ezekre az iskolákra is, mert itt, a mellettünk levőben angol és spanyol nyelvet kell tanulni (kettő nyelvet, 12 éveseknek!) a másikba meg, ahol meg mostmár tutira van hely és holnap elvileg nem csak a bizonytalanra iratom be, angol és német vagy francia. Jaj, szegény Levikém, épp ma fejtette ki, hogy mostmár az olasz után nem akar újabb nyelvet megtanulni!
Én meg folytathatom a reggeli körútjaimat a hivatalok között: megint vissza az ASL-be, aztán iskola Levinek, aztán végre talán sikerül bankszámlát is nyitnom.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s