nem vagy elég

A legjobb amikor azt hallom, hogy:
– Jó, jó, hogy ennyi országban járt már a fiad iskolába, de hogyan fog a magyar oktatási rendszerbe beilleszkedni?
– Hát sehogy! De ki akarná, hogy beilleszkedjen?! – válaszolnék én, és néha meg is teszem. Persze attól függ, éppen kivel beszélek. A 90 éves nagymamámmal, aki alig hall és alig lát és közben folyamatosan ecseteli nekem azt, hogy ez a világ legszebb országa, és ezen kívül mightmare ami van, mert ezt a Viktor is megmondhatja…(Nagymamám szerint itt a legjobb az egészségügy és bár nincs elég pénz rá, mégis itt a legjobbak az orvosok és itt a legjobb az oktatás is, szóval minek is elmenni?! Egyébként is Európát már ellepték a migránsok – ilyenkor rendszeresen kijavítom, hogy „ a menekültekre gondolsz?” – akik miatt a „nők már nem mernek az utcára menni”, mondja ő és teljes a meggyőződése, hogy az Oktogont is a bűnöző migránsok lepik el minden szombat este szerinte, hiába mondom, hogy azok a legénybúcsús angol turisták…)
Visszatérve a Levire és az oktatásra, korántsem mondhatom, hogy szerencsésen alakult volna ez az év, amit itthon töltöttünk. Levit ugyan egy közeli, montessori alapú önkormányzati iskolába írattuk, aminek a vezetése nagyon nyitott szellemiségű volt. Nem okozott gondot nekik, hogy Levi eddig három országban tanult és szívesen felvették az ötödik osztályba, miután kitűnőre vizsgázott a negyedikes tananyagból augusztusban. Mégis…
A suli toleráns. Mármint a vezetőség. A gyerekek nem. A tanárok sem. De a vezetőség igen. Ezért felvesznek mindenkit, aki kiesik a hagyományos, a politikai vonalkövető iskolarendszerből. Azaz az összes SNI-st, a diszlexiásokat és diszgráfiásokat, a félkülföldi családok gyerekeit, a gyerekeket, akik külföldön tanultak eddig, a diabéteszeseket, az enyhe fogyatékosokat, azaz mindenkit, akit kivet ez a rendszer. Miközben épp a rendszernek akar megfelelni, merthogy önkormányzati, azaz haladnia kell a tananyaggal, kötelező az előírt könyveket használni és az előírt vizsgarendszereket is. Tehát az iskola hiába lenne befogadó, ha maga a rendszer, amelybe kényszerítik, nem az. Hiába próbál egy iskola mindenkit megmenteni, ha magát sem tudja megmenteni. Ha neki is a kötelező köröket kell futnia. Csak most úgy, hogy a 400 gyerekéből 300 nem bírja a tempót. Mi van ilyenkor? Hiába nem ért egyet a rendszerrel a tanári kar, az igazgató, a szülők… “a rendszer” kötelező mindenkire. Ígyhát egy lehetőség van, a túlélés.
Erre az első szülőin jöttem rá. Pont olyan volt, mint amilyen harminc évvel ezelőtt lehetett. Semmi sem változott. Talán csak annyi, hogy már nincs köpeny a gyerekeken. De a tanárok ugyanúgy beszélnek, lekezelően, kioktatóan, kimondatlanul a szülőket hibáztatva. A szülők meg a gyerekeket hibáztatva. (Úristen, micsoda bűn!) És a tanárok folyton felkérik a szülőket, hogy tanítsák otthon a gyereket. És ilyenkor eszembe jut a Kanári iskola, ahol kérdeztem a fogadó órán, hogy mivel a gyerek nem áll túl jól a tananyagban (mert nem tudott még elég jól spanyolul) hogy akkor tanuljak vele otthon?
– Dehogy! – kiáltott rám a tanár. – Miért?! – és látszott, hogy tényleg nem érti. Én zavarba jöttem és makogtam:
– Hát mert azt mondta, hogy nem áll túl jól… – próbáltam magyarázni.
– Miért, maga pedagógus?! De még ha az is lenne, akkor is miért? Én vagyok a gyerek tanára, nekem kell megtanítanom őt. Az otthon a játéké – és olyan határozott volt, hogy én rögtön megkukultam. Azóta eszembe sem jut felajánlani az otthoni tanulást…
De itt sajnos semmi sem változott, sőt! Minden talán még rosszabb lett.
A gyerekek kicsúfolták, kiközösítették Levit. Ő volt a „hülye thai”. De ő mindent megtett a beilleszkedésért. Borzalmas volt látni ahogyan sokkal jobban küzd azért, hogy itthon elfogadják, mint ahogy bárhol máshol tette korábban. Itthon, ahol a legalacsonyabb a tolerancia és ahol a legkevésbé barátságos a közeg. Kanárin természetes volt, hogy ő külföldi, sokan voltak külföldiek, Thaiföldön meg kifejezetten privilégium fehérnek lenni. De itthon, mi ő itthon?! Egy idegen. Mikor eddig mindenhol idegen volt, annyira igyekezett most végre nem azzá válni… De ez a közeg nem engedi csak úgy be! Itt simulni kell, itt ugyanolyanná kell válni.
És most, itt az „ugyanolyan” azt jelenti, hogy káromkodj, mutogass, legyél felháborodott az iskolai ügyekben, utáld a tanárt, csúfolódj te is, puskázz és súgj és éld túl úgy mindezt, hogy közben úgy csinálsz, mint akinek irtó nagy a magabiztossága.
A rendszerünk pocsék. Ezt újra és újra meg kell állapítanom. Hogy miért?
Néhány pont:
– A gyereket csúfolták és nem történt semmi. Később elmesélte, hogyan közösítették ki az egyik kislányt, és hogy az ofőnek fogalma sem volt arról, mit tegyen. (Közben épp aznap olvastam egy cikket arról, hogy már itthon is használja néhány iskola a „bully” elleni finn módszert, amivel elejét lehet venni a csúfolásnak és kiközösítésnek. Tehát ne mondja nekem senki, hogy nincs mit tenni! Ez egyébként is csak egy magyar mondás, a „nincs mit tenni” a mi kifejezésünk a tehetetlenségünk igazolására.) Persze itt az ofő ugyanazt csinálta, mint húsz éve az én ofőm csinált, amikor nem volt ott a kiközösített gyerek, akkor jól kibeszélte az osztállyal a kislányt és ennyi.
– Aztán itt van a csúnya beszéd. Nem ám egyszerűen csúnyán beszélnek a gyerekeink, nem! Olyan választékos káromkodást nyomnak, hogy azt aztán bármelyik felnőtt megirigyelhetné. Legelőször ezt Szanditól hallottam, Levi osztálytársától, akivel délutánonként skype-on beszélt, miközben online játszottak. Később kiderült, hogy ez a Szandi Szonjával egyetemben válogatott csúfságokat és szexuális célzásokat (ezek 12 éves lányok!!!) vágnak napközben Levi fejéhez, míg délután könyörögnek neki, hogy online játszanak együtt. Hát mi van?!
– Aztán jött a mutogatás. Valahogy manapság minden 12 éves bemutatja a középső ujját?! Talán ezzel a mozdulattal születtek?!
– És jön a többi megbélyegzés: a csúfolás és kigúnyolás. Mindenki, aki „más”, az már gáz. De hogy egy olyan osztályban, ahol mindenki „más”,még ott is így legyen? Azt azért nem várná az ember.
– Aztán jönnek a tanárok, akik ezek után már meg sem lepnek, csak ugyanazt hozzák,mint harminc éve. Lelegyintik a gyereket, csöndre intik. Merthogy Levi az első órán feláll és bemutatkozik és elkezdi mondani, hogy ő kicsoda, és honnan jött és hol járt és hogy ő cukorbeteg és mutatja az inzulint és … a tanár megelégeli, hogy az előadás szórakoztató és vicces és közben tanulságos is… és azt mondja „na, most már ülj le fiam, eleget beszéltél” és Levi csak néz, hogy „Most komolyan?” Még el sem kezdte igazán…
Aztán jön sorra a többi tanár, akik leállítják, akik beleszólnak a mondatába, akik nem tekintik embernek. A gyerekfogorvos, a vérvételes néni, a töritanár és a természettanár, a portás az iskolában és a szomszéd. Valahogy nálunk a gyerek nem ember, neki nem lehet véleménye, az ő testi szükségleteiről, gondjairól is az anya rendelkezik és kinyilatkoztat (többször jelenlétében, mintha ott sem lenne). Pedig Levi próbálkozik…hiszen hozzászokott, hogy őt a felnőttek meghallgatják, még ha angolul is adja elő a mondandóját, még ha az nem is az anyanyelve, még ha azon nem is tudja olyan jól kifejezni magát. Látom magam előtt Alexandert, ahogyan a bangkoki bárban előre hajol és figyelmesen hallgatja Levit, ahogyan a Gyűrűk Uráról tart monológot, vagy a házibulin a munkatársaimmal, mikor viccelődik és mindenki nevet. Itt hiába viccelődik, a felnőttek leintik, leállítják, beszólnak neki. Pedig nagyon készül, a János vitézt „János bácsi hangnemben” kezdi előadni, amelytől a tanár kiakad és azonnal leülteti. Ő nem érti. Hát én sem. Vagyis nem érteném, ha nem jártam volna én is ugyanilyen iskolába…
– Aztán jön a megbélyegzés. Mikor a tanár mondja, hogy „a gyerek dadog” és aztán ráraknak egy lapáttal a mamák is és aztán valahogy már tényleg dadog. Pedig soha előtte!
– „ A gyerek nem tud jól magyarul” hallom megint. Mi van?! Hát mindkét szülője magyar, hát folyton falja a könyveket magyarul! Mi az, hogy nem tud jól magyarul?! Hogy nem tudja melyik az „ly” és melyik a „j”-s szó? Hogy összekeveri a „nák”-ot és a “nék”-et? Hát melyik 12 éves nem? Aztán úgy jön haza a suliból, hogy ő utálja a nyelvtant, mert mindig nagyon rossz belőle és egyébként sem tud jól magyarul, ezt mindenki mondja…
– És felmondja nekem a törileckét, tele idegen szavakkal. Mikor kérdem, hogy tudod mi az: „csuhája”? Akkor mondja, „nem, de nem is kell tudni! Csak felmondani” és én látom, ahogyan a rendszer beszippantja és hülyeségeket tanít neki és elvárja, hogy alkalmazkodjon, hogy igazodjon.
– És már lassan nem jelentkezik az órán, pedig az elején folyton tette. Mert már csúfolják a többiek és sose szólítják fel a tanárok. És már nem viccelődik, mert a tanárok megsértődnek és egyessel fenyegetőznek. És már nem lelkes és már nem magabiztos. És már megtört, ők azt mondják, végre beilleszkedett. És már tudja, hogy a puskázás menő és a súgás előny. És mikor magában mondja a leckét a tanár az osztály előtt lejáratja, mert „na ne mond, hogy gyakorlásból mondtad!!! nyilván súgni akartál!” és mindenki röhög. És már stresszel a matek dogánál, mikor mindig övé volt a legjobb teszt Bangkokban, és alig várta, hogy jöjjön a tesztidőszak. Most meg azt mondja, fél, hogy nem lesz elég ideje, fél, hogy nem tudja elég jól, fél, hogy elrontja, fél, hogy dadogni fog, fél a tanártól…„Te?” – kérdem – „Félsz a tanártól?! Te nem félsz senkitől!” – mondom neki megdöbbenve. De már nem ő az. Már fél, már retteg, már utálja az iskolát.
Egy év kellett, köszönöm. Megtörtétek! Mennyi év kell nekem, hogy majd rendbehozzam ezt az egy évet?!
Ez az a bizonyos „nagyon jó oktatás”?! Ez az, amibe vissza „kell” integrálódnia? Ez az, amit akarnia kellene? Ez az, amelyikbe ha nem „tanul bele” (azaz nem válik mintakövetővé, behódolóvá, alázatossá) akkor félni kell? Ez az, amelybe tartozni akarjunk?
– Megértem, hogy nehéz a magyar iskola, hiszen nagyon jó! – magyarázza nekem a villamoson a szemben ülő nő. – Persze, hogy egy bangkoki nem tud versenyezni vele. És egyébként is hogyan tudná a gyerek “csak úgy” itthon folytatni a tanulmányait? Hiszen nem ismeri a magyar történelmet, az irodalmat… A legjobb, ha egy osztállyal lejjebb kezdi itthon… -mondja és én csak nézek.
– Levi határozott, magabiztos gyerek, aki ismeri a saját képességeit. Aki tud tanulni és akar is. Egy nyár alatt megtanulta az egész negyedikes tananyagot és kitűnőre levizsgázott. (És mégis, ha egy 12 éves képes 2 hónap alatt megtanulni egy egész éves tananyagot, akkor már megbocsásson nekem mindenki, de mit csinálnak az iskolában egy egész éven át?)  Egyébként meg az, hogy nem tanult magyar történelmet, nem vett el tőle semmit. Sőt, hála annak, hogy jó távol maradt eddig a magyar iskolarendszertől megmaradt kíváncsinak, ami miatt bármikor,bármit örömmel befogadott. Eddig. Az, hogy nem itthon tanult, rengeteget adott neki. Eddig hitt magában és a képességeiben. Hisz soha, senki nem mondta neki még, hogy ő kevés, hogy ő nem elég. De most, 12 évesen, ezt is sikerült megkapnia, a magyar iskolarendszernek, a magyar embereknek köszönhetően. Hát, ez tényleg megérte. Ezért érdemes volt hazajönni és “beilleszkedni”.

Advertisements

6 thoughts on “nem vagy elég

  1. Köszönöm. Bár elég ijesztő, hogy én sosem hagytam el az országot, ezen kívül nem is egy korosztály vagyunk, és mégis nagyon hasonló elvárásaink vannak úgy az iskolával mint a társadalommal szemben is. Ezért mondok köszönetet, mert megnyugtató számomra, hogy amit gondolok az megvalósítható, sőt, máshol természetes.

    Liked by 1 person

  2. Sajnálom, hogy ezek a tapasztalataid, tapasztalaitok! Pedig úgy szorítottam, hogy NE így legyen! 😥
    Pedig igazán szupi ügyes Levi, ha mindezt végigcsinálta, légy/legyen csak igazán büszke magára, kevesen tudnák ezt így! Amiről nem írtál – engem viszont érdekelne, az itthoni iskolában legalább a nyelvtudását elismerték, vagy azzal is bántották és alázták? Több ismerősömtől hallom, hogy az itthoni nyelvtanárok nehezen viselik, ha a gyerek többet tud, mert “nehogymáááá” . Ismerek kétnyelvű (anyuka magyar – apuka amerikai) családot, ahol a gyerkőcöt már a világból üldözik ki szinte két tannyelvű suliban(!!!), mivel a gyerek NEM fordít – tanár szerint ez kibírhatatlan – egyszerűen csak érti és beszéli az angolt…
    Az viszont öröm, hogy van remény – vannak a világnak normális pontjai is – sajna ez a hely nem az a hely, de basszus, hát mindenki nem költözhet külföldre!

    Like

  3. Huhh, valahonnan sejtettem, hogy így lesz:( Talán mert négy gyerekem jár ebbe az iskolarendszerben itthoniskolába. Nagyon sajnálom, hogy Levi is szárnya szegett lett, de neki még van esélye visszanöveszteni a szárnyait és meg is teszi majd. Újabb bizonyosságot nyertél, hogy miért ne itt folytassátok … annyira ijesztő ez az egész, főleg azért mert ez A RENDSZER hibás, valóban az és elveszi a gyerekeink minden önbizalmát, azzal együtt pedig a lehetőségeiket is.
    Liza írhatnál egy cikket előzményekkel, amivel azok is értenének, akik nem ismerik az eddigi tapasztalataitokat, olyan jó lenne, ha mindenki olvashatná ezt, akár még tanulhatnának is belőle.

    Like

    • Mármint írjak egy cikket Levi eddigi összes sulis élményéről összevetve? Szívesen, csak most kicsit nagy a fejetlenség még körülöttünk itt Firenzében… szóval amint lesz több időm.

      Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s