brutál civil

Na, ezt is megéltük, a társadalom ellensége lettem! Micsoda helyzet! Mondjuk eddig biztos voltam benne, hogy a kormány a társadalmunk ellensége, de most rá kellett jönnöm, hogy nem, hanem én vagyok az! 😀 Vigyázzatok, nagyon veszélyes vagyok!
Magamra vonatkoztatni ezt a támadást igencsak nehéz értelmeznem, de aki civileket ismerek, azokra értelmezni, nem csak abszurd, de végletekig sértő is! Mert az összes civil szervezetnél dolgozó (önkénteskedő) ember, akit ismerek a legönzetlenebb emberek köré tartoznak.
Kábé most olyan ez, mint amikor valaki helyetted fogja a haldokló nagymamád kezét, ápolja őt, kimossa a szennyből nap mint nap, mindezt szabadidejében, ingyen, önkéntesen évtizedeken át, csak azért, hogy segítsen neki és neked és a végén még te mondod, hogy micsoda egy önző alak, akit csak az érdek hajt!
De hogy is jut el az ember addig, hogy egy ilyen „külföldi ügynök” szerepet vállaljon? Hogy a „Soros army” tagja legyen? Nos,mint minden út, ez is jó szándékkal van kikövezve! Hisz honnan gondolta volna például Cs., egy diabéteszes kislány anyukája, aki munkáját feladva, önkéntesként (azaz senki nem ad neki fizetést!), napi 8-10 órában egy diabéteszes gyerekekkel foglalkozó alapítványt vezet, hogy ő lesz a jövőben a kormány/a társadalom/a magyar nép ellensége!? Vagy N., aki a szabadidejében hajléktalan embereknek készít és oszt szendvicseket, vagy J., aki hátrányos helyzetű (ne adj isten, roma!) gyerekeknek tart kerámikus-agyagozó foglalkozásokat hetente egyszer szabadidejében. Na de itt vannak a durvább személyek! Mint H., aki hisz a demokráciában és képes is ezért egy alapítványnál dolgozni napi 8 órában minimálbérért, ami mellett még másodállást kell vállalnia, hogy önmagát fenn tudja tartani. Aztán itt van Sz, aki gyerekeket táboroztat, meg K, aki fákat ültet és közveszélyes módon a meglévő fákat is meg kívánja menteni! Valóban, ők mind, a társadalom ellenségei!
De persze vannak olyan durva arcok is, mint a Gergő meg én. Én például dolgoztam az Amnestynek, ahol olyan ügyekkel foglalkoztunk, mint a családon belüli erőszak, – például lobbizni mertünk azért, hogy a nők védelmet kapjanak olyan esetben is, amikor még nem „folyik a vér” otthon, – vagy felszólaltunk a jogtalanul bebörtönzött aktivistákért, akik például csak a szólásszabadságukkal éltek. Na de durva Gergő civil élete is! Már gyerekkora óta környezetvédő, még illegál gerilla kertészkedik is, ami azt jelenti, hogy drága pénzért megvesz fákat és éjszaka kimegy közterületekre és órákon át  ássák a megkövesedett földet, hogy elültessenek fákat! Borzasztó veszélyes ember!
De hogy tovább hergeljem a kedélyeket, dolgoztunk már a TASZ-nak és olyan szervezeteknek is, akik rengeteg Soros pénzt kaptak, sőt, még olyannak is, akik norvég pénz! Nekik mind komoly adományszervezési tanácsokat adtunk (lám, ez a munkánk), mégpedig éppen arról, hogy hogyan tudnak nagyobb (magyar) társadalmi bázist szerezni pénzügyi támogatóiknak. De volt, hogy egy képzési anyagot tettünk össze egy demokráciát fejlesztő szervezetnek, akiket idő közben megszállt a NAV és elvették az adószámukat, zárolták a számlájukat és az olyan arcok, mint mi (akik mint tudni tökre közveszélyesek) nem kaptak fizut a munkájukért.
Értem én, hogy ez egy jópofa dolog, hogy azok, akiknek politikai és gazdasági érdekeik lapulnak meg minden tettük és mondatuk mögött azzal gyanúsítanak másokat, hogy nekik is, de most épp olyanok vannak soron, akik épp azt bizonyították, hogy tökre ezen érdekek nélkül cselekszenek. Hisz nem hívnák nonprofitnak, ha például anyagi érdekük fűződne a dologhoz. (Akkor profitorientált szektornak hívnák.) Vagy épp nem a demokráciát építene egy szervezet, ha külföldi nyomásnak engedelmeskedne, hanem a diktatúrát (hajaj, ébresztő!), hisz egy külföldi manipulátornak miért is kedvezne a demokrácia, amiben épp saját akarata alapján dönt egy nép? (És itt meg sem említem, hogy hány szélsőjobbos szervezetet támogat Oroszország Európában?)

Na, de hogyan jut el valaki addig, hogy ilyen „külföldi ügynök”, „Soros bérenc” legyen?

Még emlékszem, mikor 22 évesen megalapítottam az egyesületemet és utána nyolc éven át önkéntesként, a szabadidőmben, napi 4-5 órán át dolgoztam benne. A szüleim az első sokkhatáskor azt kiáltották rám: „Normális vagy?! Ingyen, önkéntesként dolgozni?! Minek, kinek?!” Akkor még nem tudtam, hogy milyen történelmi maradványai vannak az önkéntes szónak, hogy anyukám számára a kötelező vasárnapi társadalmi munka kényszerét hozza vissza, amelytől óvakodni és menekülni kell. Nekem nem ezt jelentette. Én valami olyat csináltam, amiben hittem, ami fontos volt nekem. És később egyre fontosabb lett. Az identitásom része lett, hogy a „társadalmi jót” szolgálom, hogy nem egy cégnek, egy főnöknek, hogy nem egy tulajdonosnak keresek még több pénzt, vagy hogy nem azért dolgozom, hogy legyen mit ennem vagy ennem adni a gyereknek. Én a hitemért dolgozom. Azért, mert hiszek abban, hogy van értelme. Hogy van értelme a fiataloknak szolidaritást és toleranciát tanítani, hogy van értelme demokráciát építeni, hogy van értelme megvédeni a környezetet a jövő generációjának és magunknak is, hogy van értelme megvédeni a gyöngéket és elesetteket, hogy van értelme jogokat kiharcolni azoknak, akinek nincsenek jogaik, hogy van értelme segíteni másokon, hogy a világ egyszerűen csak jobb legyen.
A Kikötő Egyesületet EU-s forrásokból tartottam fenn. Fiatalokkal foglalkozott, akiknek külföldi és hazai önkéntességet és szakmai gyakorlatokat szerveztünk. 8 év önkéntesség után, mikor gyesen voltam Levivel és egyedülálló anya lettem, gondoltam először arra a merész ötletre, hogy akár a pályázatírás, a forrásteremtés, a civil életem lehetne a munkám is. Ekkor pályáztam az Amnesty International-hez. Ott aztán belecsaptam minden jóba… megtapasztalhattam, hogy milyen irdatlan nehéz megélni nonprofit fizuból (bár előtte is csak önkormányzatoknak dolgoztam, iskolában és könyvtárban, na de ez a fizu még ahhoz képest is nagyon gáz volt), de közben azt is láttam, hogy vannak rajtam kívül még olyan emberek, akik igazán hisznek valamiben, akik képesek szabadidejüket, munkájukat, pénzüket áldozni a jóért. Mert hisznek benne. És kiderült, hogy van más is olyan kattant, mint én, aki hisz mindebben. Aztán jött a Greenpeace, ami az életem meghatározó szervezete. Ha már soha életemben többet nem dolgoznék ott, akkor is örökre Greenpeace-s maradnék. Mert a Greenpeace nem csak környezetvédelem, a Greenpeace egy életfelfogás, egy közösség, egy hullám, egy álom, egy óriási hajó, ami felvett és ami olyan erővel, olyan magaslatokba vitt, amiről álmodni sem mertem volna. A Greenpeace-ben agyondolgoztam magam és közben olyan boldog voltam, mint még soha. Nem csak hasonló emberekre találtam itt, hanem társakra, barátokra, szerelmekre, második családra. Gergőt is ott ismertem meg, nagyon sok évvel ezelőtt. Az első napomon a Greenpeace-ben a konyhában egy önkéntes fiúval beszélgettem, aki épp mosogatta a tányérját, míg én faltam az egyik önkéntes által készített levest az iroda alagsori konyhájában. Egy könyvről meséltem neki, ami épp akkor jelent meg magyarul, a nemzetközi civil szervezetekről szólt és ő akkor ott azt mondta, hogy igen, tudja, ismeri. Nos, én akkor elcsodálkoztam, hogy ez a fiatal srác, aki filozófusnak tanul az egyetemen, ismer egy olyan könyvet, amit talán csak tíz ember olvasott az országban…
Ma ez a könyv a saját könyvespolcunkon áll és mindkettőnket arra emlékeztet, amikor az első közös pontot találtuk meg egymásban.

A Greenpeace előtt nem ismeretem embereket, akik jobban hittek volna a jóban, mint én. A családom számára így is furcsa voltam, hogy húsz évesen önkéntesnek mentem Dél-Olaszországba, aztán éveken át minden szabadidőmet egy civil szervezetre áldoztam, aztán meg a megkínzott, bebörtönzött, jogsértett vagy bántalmazott arcokra (micsoda perverzitás!). De az ilyen alakok, mint a Gergő még durvábbak! Ők nem csak igazán hisznek a jóban, de képesek ezért tenni is! Mert tényleg, képesek tüntetést szervezni és odamenni politikusokhoz és elmondani a véleményüket és képesek leveleket írni óriáscégeknek, hogy legyenek kedvesebbek az alkalmazottaikkal és képesek Dániában 15 órán át egy transzparenst tartani a hóviharban a klímacsúcson, csak hogy az arra járó politikusok meglássák. És képesek odabilincselni magukat valahová és képesek felmászni és lelógni és hídat lefoglalni és utcát elbarikádozni a demokrácia, az egyenlőség, a jobb és szolidárisabb jövő reményében. Valóban félelmetes emberek. Mert hisznek, mert fiatalok, mert tesznek. Nem olyanok, mint a birka-nép, akikké a kormány tenni akar minket. Nem veszik be a propagandát, nem lehet megfélemlíteni őket. Képesek kiállni a maguk igazáért. Békés és tisztességes úton – na még ez is! Még a börtönnel is dacolva. (És tényleg.)

Szóval nem csoda, hogy halálosan szerelmes vagyok az én hősömbe, mi? 😀

A lényeg, hogy visszatérjek arra, hogy miért is vagyunk mi a kormány ellensége? Már biztos látod. Borzasztóan rémisztőek lehetünk nekik odabent a Parlamentben. Remélem, hogy reszketnek is nagyon. 🙂

Mindenesetre a „sorosozásra” visszatérve ki kell fejtenem még valamit. Mivel a civil szervezetek finanszírozása kifejezetten az én asztalom, engedjétek meg, hogy hozzáfűzzek ehhez a témához valamit. A magyar ember alig adományoz. Hogy miért, annak történelmi és kedélyállapotbeli okai is vannak. A történelmihez tartozik, hogy úgy véljük a mindenkori kormány dolga megoldani minden társadalmi problémát és …. emiatt nincs is szükség a civilekre (hú de jó lenne!). A másik, hogy marhára depressziósak és pesszimisták lettünk a utóbbi években, ezért rohadtul nem bízunk abban, hogy bármi is jóra fordulhat, ráadásul nagyon passzívak is vagyunk (szintén történelmi okokból, de mentségként ez semmiképp nem szolgálhat) ezért aztán tökre azt gondoljuk, hogy majd valaki más megoldja helyettünk a gondokat, ha egyáltalán.. merthát végtére is úgysem lehet megoldani, és „tök fölösleges ezen törnöd magad, a rendszer/világ/dolgok úgysem változnak soha”…
Nos, mindez megváltoztatása végett is foglalkozom az adományozással. Ha valaki elkezd adományozni egy jó cél érdekében, akkor elkezd abban hinni. Ha akarja, ha nem. Szóval az egész arról szól, hogy mennyire hisz egy társadalom abban, hogy valami megváltoztatható-e? Lehet-e adományokból gyermekotthont létrehozni? Lehet-e korlátozni a nagyvállalatokat, hogy azok emberségesen bánjanak az alkalmazottaikkal? Lehet-e rábírni egy egész országot, hogy vegyszerek nélküli élelmiszereket termeljen és áruljon? Lehet-e, hogy maradjanak fák a Rómain és a Ligetben? Lehet-e hajléktalan gyerekek részére óvodát létrehozni, hogy ne vegyék el a családtól a gyerekeket? Lehet-e segíteni az egyedülálló anyákat úgy, hogy meg tudjanak élni egyedül? Lehet-e fenntartani ügyvédeket azoknak, akiket jogtalanul büntetett a rendszer/állam/kormány/cégek? Lehet-e kórházat építeni adományból? Lehet-e egyetemet fenntartani adományból? Lehet-e játszóteret építeni adományból? Lehet-e szociális ellátórendszert szervezni, hajléktalanoknak otthonokat építeni, hátrányos helyzetű gyerekeket tanítani, beteg gyerekeket meggyógyítani …. magánszemélyek adományából?

Miért is ne lehetne?! Csak mert nem hiszünk benne? Mert “nem ilyenek a magyarok”? Mert “a magyarok nem adnak”? Hát adjanak!
Az adományozási kultúra két dolgot mond el egy népről, hogy hisz-e vagy hogy megszokta-e? Mert lehet tudatosság eredménye az adományozás, mint az USÁ-ban és Nyugat-Európában és lehet a kultúra vagy a vallás része, mint Keleten. Sajnos nálunk egyik sem.
Sorosra visszatérve szerintem tök jó, hogy vannak ilyen fazonok, akik katalizátorként támogatnak kicsi és nagyobb civileket az elindulásban, de aztán jövünk mi, akik rájövünk, hogy mennyire nagyon fontos nekünk a TASZ, hogy megvédje a jogunkat, a Transparency, hogy a kormányt átláthatóvá tegye, a Demnet és az Ökotárs, hogy taníttassa gyerekeinket a demokráciára. Most jövünk mi, hogy végre áldozzunk erre. Mert az az idő már lejárt, hogy a kormány tenné ezt. Láthatjuk, hogy nemcsak hogy nem támogatja a társadalmat a tudatosodásban, nemcsak hogy nem teremt jogegyenlőséget, de kifejezetten üldözi is, ha valaki kritikus vagy véleményt nyilvánít és igencsak megsínylik a kormányunk „jóakaratát” a hátrányos helyzetű csoportok is. Szóval itt az alkalom, mikor eldönthetjük mi, magánemberek, hogy mi a fontos nekünk. Akarunk-e egy olyan társadalomban élni, ahol mi döntjük el, hogy milyen intézmények, segítség, szolgáltatás legyen? Akarunk-e olyanban élni, ahol átengedünk mindent az adott kormányzatnak és ezzel az aktuális politikai érdekeiknek?
Spanyolországban az egész szociális szektort a civilek működtetik. Persze kapnak állami forrásokat. Amiket itthon nem kapnak a civilek, még ha állami feladatokat is látnak el. Viszont szerencsére kapnak külföldi támogatást és hazait is, magánemberektől például. Ezért van még a mai napig jogsegélyszolgálat vagy olyan segélyvonal, ami a családon belüli erőszak áldozatainak segít. Mert valaki -, aki nem a magyar állam és nem is (sajnos) a magyar magánember – támogatja őket. Hát köszönjük meg ezeknek az arcoknak, hogy támogatják! És szégyelljük, hogy mi magunk nem tudjuk fenntartani saját magunk részére ezeket az intézményeket, szolgáltatásokat, segítséget.
Vagy ne is, inkább ne szégyenkezzünk – ez olyan hülye magyar szokás! – hanem tegyünk! Tegyünk végre valamit! Támogassunk valamit! Egy ügyet, ami fontos nekünk. Hogy végre magunk döntsük el, hogy mi a fontos nekünk.

Gergő az ARC kampányon képviselte a civileket:

 

Advertisements

2 thoughts on “brutál civil

  1. Miért nem adományoz a magyar?
    https://www.google.hu/search?q=gyermekr%C3%A1k+alap%C3%ADtv%C3%A1ny+botr%C3%A1ny&ie=utf-8&oe=utf-8&client=firefox-b&gfe_rd=cr&ei=xo8iWeOCLMPi8AfmwI3gBw
    Gyermekrák alapítvány botrányai
    Parlagfű irtás?
    http://hvg.hu/itthon/20140929_Parlagfu_gate_177_ezer_ember_akaratat_vet

    és egy csomó minden más
    sokan támogatnak civil szervezeteket, de csak olyanokat, akiket személyesen ismernek és feltétlen megbíznak bennük

    Like

    • Igen, sajnos így van, annak adjuk, akiben bízunk.
      A Gyermekrák eléggé rossz hírét keltette a civileknek, általában, de tudjuk hány bank ment csődbe, hányat rabolt le a tulajdonosa (néha maga az állam), mennyi bankigazgató lopta el a vagyont és még arra is emlékszünk, hogy ráadásul mindig a legszegényebbekkel babráltak ki, ha választani is lehetett – mégis! Mindenki a bankban tartja a pénzét.
      Adjuk olyannak a pénzünk, akiben bízunk, ez szerintem tök rendben van. És épp az átláthatóságban fejlődnek most jó nagyot a civilek, ahogy kell 🙂 A parlagfüves ügy meg szerintem tök más, mert míg a Gyermekráknál egy bűnözőről volt szó, a parlagfű tipius állami lenyúlásos példa. Az ilyeneket kell megállítani, az ilyet nem szabad(na) hagyni! És most nem térek ki arra, hogy milyen a magyarok érdekérvényesítő képessége és miért is fejlődünk olyan lassan abban, hogy kiálljunk az igazunkért. De ez épp ilyen helyzet! Álljon fel az a 177 ezer ember és érvényesítse már az akaratát! Ugyanúgy, ahogy az összes többi esetben! Álljunk fel és mondjuk meg, hogy mit és hogyan szeretnénk, vagy legalább azt, ha valamit nem így. Hogy ezt hogyan kell csinálni, na abban is vannak civilek, akik tudnak segíteni, mert esetleg valamilyen módszertant már elhoztak külföldről, amit ki lehetne próbálni itthon is.
      Ezek jó példák, mert épp a magyar emberekről szólnak, hogy átverik őket és mégsem csinálnak semmit… “és egy csomó minden más”.
      Jó a google rákeresés 🙂 mostmár majd megnézem évente, hátha változik valami…
      köszi!

      Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s