újra itt

Nos, újra itt vagyok. Ami két dolgot is jelent, egy: hogy több időm lett (ezt még csak remélem, bár végülis az elmúlt évben leszoktam az alvásról, szóval mindenképpen szakítok időt az írásra), kettő: hogy újra elindulunk világot látni. Igen, megint útnak indulunk – hála a jó égnek! Hogy hova, az maradjon még titok. 🙂 Egyelőre csak annyit, hogy nem rossz hely, az biztos. Újabb kalandok, újabb célok, újabb tájak. És végre újra elhagyhatjuk az országot!
Mindjárt egy éve, hogy hazaérkeztünk Thaiföldről, de konkrétan Kuala Lumpurból. Még mindig emlékszem arra a május elsejei napra, mikor leszálltunk a repülővel Levivel, aki lázas beteg volt, alig vonszolta magát, toltuk-húztuk a két bőröndöt és hátizsákokat, én hét hónapos terhesen, Levi betegen. Gergő várt a reptéren, mikor meglátott odaugrott hozzánk „Úristen, mekkora már a hasad!” mondta és egyedül felkapta az összes cuccot.
Mennyi minden is történt azóta! Laktunk a tesómék kecójában két hétig (ők a hideg Norvégiában laknak, szegények!),majd május 13-án, a Gergő szülinapján megvettük a zuglói lakásunkat, aznap megkaptuk a kulcsokat és én akkor láttam először a lakást, mikor a saját kulcsunkkal nyitottuk ki a zárat. Még aznap kifestettünk és meg is érkezett az összes bútor az Ikeából, amit úgy rendeltem, hogy alaprajz alapján rendeztem be a lakást. Barátok, tesók, család, mind ott voltak, festettek, bútort szereltek. Csak azért nem aludtunk már aznap ott, mert még erős szaga volt a festéknek.
Levi repdesett az örömtől, hogy újra láthatja az apját és a nagymamáit. A nagymamái szintúgy 🙂 Anyukám el is orozta őt, viccesen közölte is, hogy szívesen örökbe fogadná, lakjon nála. De persze hiába az utolsó hónapjaim nehézségének, Levit vissza kellett szereznem a nagyiktól, mert a jó magyar koszttól tíz kiló simán felugrott rá egy hónap alatt! Pedig ő aztán szénhidrát diétán van a diabétesze miatt! Persze én sem bántam a jó kis kakaós csigákat és túrós batyukat! Aztán nyomtuk a kolbászokat is!
Szóval hoztuk a tipikus külföldre szakadt magyar hazatalál szindrómát – egy ideig.
Meg kell mondjam, nagyon féltem attól, hogy depresszióba zuhanok itthon. Mikor először elhagytuk az országot, épp idegösszeomlásban voltam. Menekültem innen. Milyen volt hát újra visszajönni azzal a tudattal, hogy legalább két évet megint itt leszünk? Rettegtem. Féltem, hogy visszazár a kör, amiből kitörtem, hogy visszaránt a „nagy magyar valóság”, amely nyomasztott, fullasztott, amelytől menekültem eddig.

De szerencsés helyzetben voltam, mert nem kellett „ugyanoda” visszamennem. Azaz nem munkába, nem ugyanolyan életkörülményekbe tértem vissza. Lakást vettünk, kedvünk szerint berendeztük és oda vártam a babánkat. Legtöbbször otthon voltam, így nem kellett szembesülnöm igazán a téllel, a hideggel, az esővel, a szürkeséggel. És igyekeztem nagyon tartani a „turista szemléletet” is, azaz azt a tudatot, hogy csak ideiglenesen vagyunk itt, hogy én nem ide tartozó vagyok, hogy csak átutazom. Ettől a jó kis önvédelmi mechanizmustól vártam, hogy megmentsen. Egy ideig segített is, de nem sokáig.
Idővel észrevettem, ahogyan süllyedek. Lassan már nem csodálkoztam, hogy mennyi szegény ember van a városban, lassan már nem csodálkoztam, hogy az emberek fásultak és beletörődőek. És hiába a sok reményteli tüntetés, én újra elkezdtem kifelé kacsintgatni. Menekülni vágytam, megint.
Mert idővel a légkör megint csak fojtogató lett.
Négy éve úgy menekültem, hogy ördögöt kiáltottam az országra „mindenhol jobb, csak itthon nem”, mondtam. Ennyi év után, újra visszatérve és újra elvágyódva, a haragomat félretéve megint csak ezt mondhatom. Hogy miért? Már nem azért, mert dühös lennék, már nem azért, mert menekülnék. Hanem mert tudom, hogy milyen expatként élni. Igenis jobb, mint egy olyan országban, ahol nem értek egyet a világnézettel. És külföldiként még egy olyan országban is jobb élni, ahol szintén nem értek egyet a világnézettel, de kívül tudok helyezkedni rajta.
De foglaljuk össze ezt az egy évet.
A legjobb és legfantasztikusabb dolog Babi. Olivert hívjuk Babinak, Babszinak. Ez a név ragadt rá. Ő pont olyan, mint amilyennek megálmodtam. Olyan, mint John fia, Maika, akinek folyton fülig ért a szája, aki akkor is nevetett, mikor másoknak eszébe sem jutott. Babi ilyen, kicsattan az örömtől. Egy boldogság-gombóc! Egy óriási ajándék nekünk mindannyiunknak.
Aztán itt a második legjobb dolog: a Gergő munkahelye. A magyar Greenpeace-ben dolgozik, aminél jobbat keresve sem találhatott volna. Igazán kiváló csapat és hogy Gergő is boldog legyen, a történelmi pillanat is megvan, amelynek részesei lehetünk, hogy éppen most, éppen itt vagyunk.
Aztán persze öröm a család és barátok viszontlátása is. Nekem mondjuk sok barátom külföldön él, így a virtuális világban talizunk, de mégis itthon fel-feltűntek olyanok, akikkel már évek óta nem beszéltünk, de most újra egymásra találtunk.

De sajnos mindezen örömöket is elhalványítja néhány dolog már akár egyetlen év alatt is. Az egyik a megdöbbenés, hogy hol tart ez az ország. Meg kell mondjam, hogy mikor Kaede, Levi japán barátja jött hozzánk másfél hónapra „cserediáknak”, szégyelltem az országunkat. Ázsiához hasonlítva borzalmasan le vagyunk maradva rengeteg dologban! Hozzá kell tegyem, hogy Kaedének nagyon tetszett az országunk – főleg a kaja! (Extra öröm, hogy ebben az én főztöm is benne van! :P) De mielőtt jött, hirtelen ázsiai szemmel néztem a várost és mi mindent láttam újra! Merthogy „újra”, mert hirtelen egy év múlva is megint úgy láttam a várost, mint mikor megérkeztünk: betegnek, öregnek, fásultnak, hajléktalannak, koszosnak, lepukkantnak, olyannak, ami felett eljárt az idő. És ehhez jön még az a gusztustalan, mocskos, rasszista politika is! Amikor hetente egyszer kimerészkedtem az utcára, úgy éreztem magam, mint egy abszurd drámában, mikor megláttam a kormányzati propaganda rámüvöltő nacionalista gyűlöletbeszédét. És ennek sajnos még korántsincs vége. Egyre abszurdabb az abszurd. Talán épp ezzel győz le minket. Mintha a történelem ismételné önmagát. Olyanok történnek nap nap után, amelyeket elképzelni sem tudtunk volna. Például most mi, az olyan emberek, mint Gergő és én, mi lettünk a “külföldi ügynökök”, az állam ellenségei!
Nos, erről egy egész folyamnyi gondolatom támadt, ezért ezt külön cikkbe rendeztem.
De térjünk itt vissza a jó és rossz dolgokra itthon.
Az iskolarendszerünkről szintén külön kell szólnom és arról a tipikus magyar viselkedésről is, amely romokba dönti a gyermekeink és a saját önbizalmunkat és kisebbrendűségi érzést nyom bele mindannyiunkba. Aztán a nyelvnáciság is egy külön cikket érdemel! Merthát csak egy olyan ország volt eddig az életemben, ahol kijavították az angolomat, és az nem Anglia volt és nem is az ausztrál főnököm vagy az amerikai munkatársam, hanem épp Magyarország, ahol nemcsak kijavítottak, hanem lekicsinylően kioktatnak, hogy nem tudok elég jól angolul. És ez az egyetlen olyan ország, ahol a fiamnak, aki magyar anyanyelvű, még a családtagjai is bizonygatják, hogy nem tud elég jól magyarul! (Kb a -nák/nék-et szokta összekeverni, amit ugyebár még a felnőttek is néha) Mikor éltünk Spanyolországban, tanult az iskolában úgy, hogy az első nap egy szót sem tudott spanyolul és éltünk Thaiföldön és nem tudott thaiul és az iskolában angolul tanult, amely nyelvet csak éppen előtte egy hónappal sajátított el… és sehol, de sehol nem mondták neki azt, hogy nem tud elég jól az adott nyelven!!! De a magyarok képesek az ilyen beszólásra, ráadásul egymásra erősítve és egy kisgyerek kedvét, önbecsülését és magáról kialakított képét darabokra cincálva…
Nos, ilyenek és ehhez hasonlóak történtek velünk ebben az egy évben, és éppen emiatt örülök annyira, hogy újra a távozás mellett döntöttünk. Most nem menekülünk, hanem ésszerű okokból döntünk úgy, hogy inkább máshol folytatjuk. Hogy nem a magyar életünket folytatjuk itthon, hanem a külföldit, az expatot, mert az jobb. Sokkal jobb.

Advertisements

3 thoughts on “újra itt

  1. Szia Liza! Már nagyon vártam, hogy írj, kíváncsi lennék arra is, hogy Leiven hogy tetszett itthon a suli? … És arra is, hogy merre mentek majd tovább, de úgy is megtudom, hamarosan ha írsz róla!

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s