a szülői

parents3Levi sulija nem egy rossz iskola, sőt! Kifejezetten jó suli, korábban ezt már kifejtettem. De a szülői… na, az a retro hangulatú szülői engem kifejezetten elkedvetlenített. A szülői egyszerűen szörnyű volt! Nem akartam mondani Levinek, hiszen ő egyik nap azt mondta nekem „Anya, a Magyarországon tanulás nem is annyira szörnyű, mint amilyennek te mondtad.”
Viszont mikor ott ültem a szülőin rámtört minden. A gyerekkorom, az én iskolás éveim, az iskolapad, ahol a tanulást, tudást úgy vártam, mint valami megmentőt és úgy féltem a tanároktól, mintha ördögök lennének. Eszembe jutott a tanári közösség, amikor iskolában dolgoztam, a szülői, mikor szülő voltam, a diák, mikor diák. Úgy fordult meg bennem minden érzés, mintha csak egyetlen nagy gomolyag lenne. És fordított engem is. A gyomrom közepéről indult az érzés és gyorsan terjed át az egész testemen. Az ellenkezés, az ellenérzés, hogy ezt ne! Nem szeretnék itt élni, nem szeretném, hogy a fiaim ilyen iskolába járjanak, hogy itt nőjenek fel, hogy olyan élményeik legyenek, mint nekem.
Ne gondolj semmi rosszra, az ofő középszerű volt, de kedves, egy mondatot képtelen volt elmondani, de nem volt megfáradt a gyerekektől, bár mély barázdák voltak az arcán, pedig nem is idős, valahogy mégis… szinte minden válaszát tudtam, szinte minden mondatát be tudtam volna fejezni. Megdöbbentett, hogy a tanárok ma is pontosan ugyanúgy fogalmaznak, beszélnek velünk szülőkkel, mint a gyerekekkel. A másik tanár kifejezetten kioktató volt, mintha mi magunk lennénk a diákok. A szokásos „mi”, „ti”ment, mikor az anyuka azt mondja a gyerekéről „végre sikerült először bilibe kakilnunk”, vagy hogy „igen, majd a házi feladat füzetbe írjuk a házi feladatot”. (Mi a csuda az a házi feladat füzet?!?) Szóval mi, szülők, többnyire anyák már összeolvadt masszát képeztünk a gyerekeinkkel (ebben az összeolvadásban az is segít, hogy a szülők arra törekszenek, hogy ugyanoda üljenek az osztályteremben,ahol a gyerekük! Ha, milyen vicces!) Na, szóval a tanárok őskövületek, még ha fiatalok is. (A természetismeret tanár kifejezetten fiatal, de úgy beszél, mint az én hatvan éves matek tanárom harminc évvel ezelőtt!)
A szülői témái kifejezetten furcsák voltak, mert semmi nem szólt a gyerekekről, a tanulási módszertanról, a fejlődésről és arról, hogy milyen lelki, fizikai folyamatokon mennek keresztül a gyerekek. Ehelyett volt sok szó arról, hogy legyen-e házi feladat füzet, hogy mikor lehet kijavítani a rossz jegyet, hány kis ötös egy nagy ötös és hogy ki gyűjti az osztálypénzt. (Nem tilos az osztálypénz? Vagy azóta megint legalizálták?) Vagy hogy már most ki hagyta el a kulcsát a szekrényhez. Rengeteg igen fontos téma 😛
Eszembe jutott – nem is volt annyira régen – az első szülőim, amin szülőként voltam jelen Levi első sulijában. A szülőin minden szülő az elsősök picike padjaiban kuporgott és serényen jegyzetelt (ha megfigyeled az apukák sosem jegyzetelnek, az anyukák meg mintha minden egyes szót le akarnának írni!). A legmeglepőbb mégis a fogadóóra volt a szülői után. A tanítónő egy idősebb, végtelenül kedves nő volt, akinek minden szavából áradt a megértés és elfogadás. Tudta, hogy ezerféle család van és ezerféle szemlélet és hogy a gyerek nem önmagában nézendő, hanem mindennel együtt érkezik, amik itt-ott rárakódnak és amivel mi, szülők, rokonok beburkoljuk, felvértezzük

'Perhaps this would feel less painful if you try focusing on your own life rather than living vicariously through mine.'

őket. Viszont volt mellette egy nagyon fiatal tanító néni. Vicces volt már az is, hogy Anikó néninek kellett szólítanom, pedig fiatalabb volt nálam. Nos, ez az Anikó néni ráadásul marhára rá volt gerjedve a férjemre. Ha a Gergő belépett az ajtón, akkor ő elpirult és össze-vissza kezdett habogni-hebegni. Na de erre a talira, azaz a fogadó órára velünk valószínűleg felkészült és összeszedte minden bátorságát, hogy ne habogjon, hanem valami nagy határozottsággal tárja elénk az ő tanárságát. Merthát az történt, hogy elkezdett minket kiosztani. Hogy miről, már nem is emlékszem, de szépen, kereken, oktatott, igazi „ős tanári” hanglejtéssel, amit minden szülő ismer (már diákként jól ismerjük), valahogy úgy, hogy érezd magad megszégyenülve és pironkodj minél pirosabbra. Talán arról volt szó, hogy Levi többször elkésett reggel, bár nem az óráról, hanem az előtte való szünetről, amire én kerek perec megmondtam, hogy el is fog, mert mi együtt reggelizünk és ez a közös családi együttlétünk fontosabb nekünk,mint hogy az iskolában legyen a gyerek negyed órával az órakezdés előtt. Na de ezzel nem értett egyet Anikó néni és kihúzta magát előttünk és azzal a bizonyos hanglejtéssel kezdte mondani, hogy miért is nem jól neveljük a gyereket. Mindez azért is tűnt abszurdnak, mert mi a Gergővel egy amolyan kis tornapadon ültünk (tudjátok, amin kisgyerekkorunkban mindig végig kellett menni), mivel a tanteremben a fogadó óránál nem tudtak biztosítani a felnőtt szülőknek felnőtt székeket. Így a tanító néni a párnázott székén fentről jól lenézhetett ránk és mi, gubbasztva a kispadon csak pislogtunk felfelé, hogy megszégyenülve kérjük, hogy mégiscsak bocsásson meg! (Persze nem kértük, de ő valahogy erre számított. Mi viszont inkább leléptünk az országból.)
Nos, a tanárok nem változnak. Pontosan ugyanolyanok voltak, mint gyerekkoromban, ugyanolyan hangsúllyal beszéltek és ugyanazokat mondták mint évtizedekkel korábban.
Na de a szülők! Kifejezetten nem szeretnék ebbe a közösségbe beilleszkedni. Nem mintha bármi igazi gond lenne velük, csak… valahogy nekem kifejezetten felfordul a gyomrom, amikor a tanárok és a szülők szövetkeznek a gyerekek ellen. Amikor a tanár panaszkodik egy gyerekre, akkor a szülője védje meg! Ahelyett, hogy egyetért és jól összeszövetkezik ellene. De valahogy itt ez megy,mindig ugyanazok a szülői válaszok ugyanazokra a tanári mondatokra.
Aztán erre még rájött az, hogy egyöntetűen kinyilvánította a szülői közösség, hogy az ofő kényszerítse (! ötödikeseket kényszerítsen! :D) arra, hogy vigyék haza minden nap az összes tankönyvüket és füzetüket. Na, pedig ez kifejezetten egy olyan dolog, amit én nem szeretnék. Éppen örültem, hogy Levi fél háromig megírja már a házit is és semmi dolga, mikor hazajön a suliból. És főleg, hogy nem cipeli minden nap haza tankönyveket! (Persze azért Levinek el kellett magyaráznom, hogy itt aztán van olyan, hogy röpdolgozat és mit jelent a felelés, no meg nemcsak félév végén van egy-egy vizsga.) De hogy még a sok könyvet cipelje is oda meg vissza! És miért? Mert a szülők egyöntetű véleménye volt, hogy a gyerekeik linkek (!) és hogy nekik maguknak kell a dolgokat a kezükbe venniük (?) és leellenőrizni a házit, meg hogy minden bent van-e a táskában stb.
Nos, ez kb ugyanaz, amit anyukám is mond. Ami alapján arra kellett következtetnem, hogy ezt a fajta anyáskodást, gyerekeink helyett tanulást, házi írást, otthoni „rátanulást” nem csak az iskola gerjeszti, hanem a szülők maguk is. Ahogy a tanár vagy háromszor elmondta, hogy mennyire fontosak már a felsőben a jegyek, az anyukák serényen jegyzetelni kezdtek, mintha csak ezzel akarnék bizonyítani, hogy nekik majd sikerül

'Thanks, but my homework is a little beyond your skill set, Mom.'

‘Thanks, but my homework is a little beyond your skill set, Mom.’

teljesíteniük – a gyerekeik helyett.
A retro feelinghez hozzátartozott még a neonlámpák okozta vibrálás a szememben, ami miatt már gyerekkoromban is szemüveges lettem. Így két és fél óra töménytelen fölösleges beszélgetés után, mikor már vagy egy órája nagyon megelégeltem az időutazást, mikor már megbeszéltük ezerszer, hogy a sulinapon ki hoz mit a paprikás krumplihoz és a szülők kérésére mégis inkább visszanyomkodtuk a gyerekeket az alsóba, minthogy felkészítettük volna őket a felsőre… nos, ekkor már csillagokat láttam a neonoktól, amik talán még mindig ugyanazok, mint az én gyerekkoromban voltak… nos, végre véget ért a szülői.
Hazafelé arra gondoltam, hogy milyen kávézós klubdélutánt tartott az iskolaigaztató Kanári szigeteken, ahol karikatúrákat vetített ki a szülőknek és a nevelés vicces, de mélyreható igazi bölcsességeiről anekdotált meg arra gondoltam, hogy Thaiföldön nincs is szülői, és a sok-sok más országbeli iskolára, amit a Világ iskolái blogunk kapcsán megismerhettünk. Ez csak egy a sok közül. Ez csak egy választás, hogy most ide jár a gyerek, most ebben az országban élünk. Nem szabad engednem, hogy visszarántson a retro gyerekkorom feelingje és elhigyjem anyukámnak/tanároknak/szülőknek, hogy ezt (az iskolázást) csak és kizárólag így lehet csinálni.

Advertisements

2 thoughts on “a szülői

  1. Nagyon el tudom kepzelni azt a szuloit:) Mi most koltoztunk haza, vagyis inkabb csak ” ide” es en is folyamatosan ezzel a retro, folytogato rossz erzessel kuzdok.. a gyerekek teljesen mas iskolaba jartak eddig..ahol az igazgato viccbol megkergette oket az udvaron, a tanar meg ket mas zokniban jarkalt, ahol volt pizsama nap, es a fuzetek tele voltak motivalo uzenetekkel – nem ” bepirosozva”. kitartas:) Nekunk szuloknek foleg – de a gyerekeknek sem art!

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s