helyzetjelentés

il_340x270-652738721_fu92Lassan elfogynak az előre megírt cikkeim és itt maradok üresen hagyott oldalakkal. Azaz itt hagylak titeket… talán. De ki tudja, mikor tör rám az írhatnék és mikor lesz hirtelen nagyon sok időm… sosem lehet tudni.
Október eleje van, még csak öt hónapja költöztünk haza, de azóta sok minden történt, sok érzés, sok gondolat és kevés idő, hogy leírásra kerüljenek.
Oliver már három hónapos, Levi egy hónapja jár a magyar suliba, én meg lassan újra elkezdek dolgozni. Oliver tündéri gyerek. És nagyon élvezem vele az anyaságot.Nagyon jó természete van, sokat alszik, nevet, mosolyog. Biztos más a személyisége is, mint Levié volt annak idején (Levi egy harcos gyerek, piciként is

folyton követelte a maga igazát), de nagyon látom azt is, hogy mégiscsak eltelt már 11 év, én is öregedtem, másképp látom a dolgokat, mint annak idején. Valahogy másra szánok időt, és másra nem. Mintha kitisztult volna a kép, hogy mire is érdemes egyáltalán időt és energiát szánni.
Egy könyvet olvastam nemrég Nem harap a spenót címmel. Ezt az egyetlen könyvet olvastam el a szoptatások között, mert nem akartam újra beleesni abba a csapdába amit a mindenhonnan egymásnak ellentmondásos gyereknevelési könyvek gerjesztenek. Ezt a könyvet egy amerikai nő írta, aki Franciaországban szült gyerekeket, könyvében pedig összehasonlította az amerikai és a francia gyereknevelést, felfogást. Nagyon szórakoztató könyv és nekem különösen érdekes volt, hiszen én is ugyanilyen általánosításokat szoktam leírni 😀 mikor két országot összehasonlítok! Szóval jó kis önkritikát is gyakorolhattam, meg jól is szórakoztam közben. És ráismertem benne a régi, elsőgyerekes önmagamra és a mostanira. Mert ma már máshogyan csinálom és nagy örömmel tölt el, hogy most van időm másra a gyerek mellett, most van időm rendet tenni otthon, most van időm dolgozni is pár órát, a nagyobbik gyerekkel lenni, online amerikai egyetemen tanulni és még finomakat is főzök – pedig a főzés sosem volt az erősségem. (Gergő a mai napig emlegeti, mikor egyszer randira jött hozzám és én egy fél megszáradt, mirelit pizzával vártam…) Valahogy másképp csinálom. Talán sikerült végre kiiktatnom a legtöbb zavaró dolgot az életemből. Merthát mi nem nézünk tévét, nem hallgatunk rádiót, a szomszédokkal is csak addig beszélgetek, ameddig jól esik. Nincs olyan, amit „kell”, csak olyan, amit választunk.
Bár persze vannak kellemetlen részei is az életünknek itthon. Ez főleg akkor jön el,2z4j036 mikor ki kell menni a lakásból. 😛 Szembesülni a nagy magyar valósággal az utcán mikor mindenhonnan ömlik, folyik, kiabál az arcunkba a kormány gyűlöletkampánya, elég megdöbbentő. Ilyenkor gondolok arra, hogy mégiscsak hamarabb kéne menni, mint terveztük. Minél hamarabb…
Aztán Levi sulijában voltam nemrég és meg kellett állapítanom, hogy az iskolákban semmi nem változott. Évtizedek alatt semmi nem változik! A suli egyébiránt elég jó isi, véletlen nyúltunk bele egy olyan iskolába, amelyik integrált, Levi osztályába például több SNI-s gyerek jár és két enyhén értelmi fogyatékkal élő is, talán emiatt a nyitottság miatt nem volt egyetlen rossz szavuk sem arra, hogy Levi cukorbeteg. A tanárok, az igazgató szemlélete nagyon tetszett, az épület is, ami egy nagy, masszív iskola, nagy, ősfás kerttel, egy parkkal szemben. Örök ökoiskola – bár ki tudja mit jelent ez. És egyébként montessori is, én kifejezetten ezért választottam. De persze felsőben már nem nagyon van montessori… ott már csak a nagy adag tananyag van. Szóval összességében véve elégedettnek kéne lennem, hiszen egy önkormányzati, ingyenes iskola, a közelünkben van, zöldövezetben és alapvetően befogadó közeg, örömmel, szeretettel várták a tanárok Levit. De mégis…a szülői kifejezetten szörnyű volt. Nem mintha valami rossz dolog történt volna, sőt, valójában kb ugyanaz és ugyanúgy történt,mint valószínűleg minden másik iskolában az elmúlt harminc évben. Pontosan ugyanolyan mondatok innen és onnan, ugyanolyan sorrendben, ugyanolyan hangsúllyal. Semmi meglepő, semmi újszerű, semmi más.
Mikor az ember külföldre kerül, főleg először, akkor rövid idő alatt olyan sok minden történik vele, hogy az akár az egész életére nagy hatással lehet. Aztán hazajön és az első ami az eszébe jut, hogy jé, itt semmi nem változott! Míg én annyit változtam, itt SEMMI nem történt! Emlékszem erre az érzésre, mikor húszévesen fél évet voltam Olaszországban és hazaérkezve megdöbbentem azon, hogy mintha egy kövületben, egy időkapszulában ragadva maradt volna itthon minden. Még a mondatok is ugyanúgy folytatódtak,mint régen, mintha csak egyetlen percre ugrottam volna le a boltba, még a fonalat sem veszítettem el a társalgásban.
Nos, egy ideje már nem csodálkozom azon, hogyha minden ugyanolyan, inkább azon akadok ki, ha még rosszabb. De azért ez mégiscsak időutazás volt. (A szülőiről írtam is egy cikket, később majd olvashatjátok.)
Igyhát örömmel tértem haza, a laptopomhoz és néztem meg az „én nagyvilágom”, (fantasztikus ez a net! Ma már tényleg bárhol élhetünk, míg virtuálisan bárhol ott lehetünk!), megnéztem hogy áll Malajzia (az iroda, amit én kezdtem létrehozni és most Miki vezetésével nemzetközi élre tör! :D) és milyen új irányok vannak a nemzetközi nonprofit életben, hogy ki és mi ellen és “ért” tüntet mostanság a nagyvilágban. Sajnos az itthoni tüntiken kevésbé tudok részt venni babával, de már lassan megszokom, és nem is parkolópályának kezdem érezni ezt a pár évet, amit itthon töltünk, hanem egyfajta kihívásnak, amikor építhetem a családdal a kapcsolatot és új önmagamat ismerhetem meg. Például egy olyan önmagam, ami még főz is 🙂

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s