Koh Samet, a szemét nemzeti parkja

koh sametNézem, olyan régen voltunk nyaralni! Nem mintha nem lenne az egész itteni életünk egy nagy nyaralás, de amúgy igazán régen voltunk el valahol.
– Mivel legutóbb otthon voltunk, Magyarországon – mondja Gergő és tényleg. Itt úgy áll az idő, hogy a révületéből csak havonta eszmélek, egy-egy pillanatra, hogy jé, már december van aztán máris február. Az elutazásaink jelentenek csak némi mérföldkövet, meg az idő. Itt is csak alig változik, mint Kanárin, mert itt is főleg mindig nyár van. De azért örömmel észleltük, hogy decemberben a

legkellemesebb, mert akkor kicsi szellő is van és kellemes meleg. Persze télen-nyáron, vagyis itt mindkét évszakban lehet fürdeni a kerti medencében, szóval ezért is annyira nehezen érzékelhető az idő múlása.
Legutóbbi itteni nyaraláson Koh Tao-n voltunk, előtte meg Koh Samet-en, ja, meg a borzalmas Hua Hin-on. Talán Chiang Mai-ról, Chiang Dao-ról irtam korábban, azok az északi hegyek, dzsungelek. De délről, a szigetekről még nem hiszem.
A legelső sziget a Bangkok közeli Koh Samet volt, amelyet egy hétvége alatt meg lehet látogatni. Az utazás itt mindig kalandos, de végülis minibuszok mennek mindenfelé, csak nagyon résen kell lenni, hogy pontosan hova is mész és hogy onnan hova tovább. A thaiok nemigazán beszélnek angolul és ha te mondod ki a thai hely nevét, azt sem valószinű, hogy megértik. A térképolvasás sem az erősségük, meglepő módon még a taxisok sem ugyanúgy tájékozódnak, mint nálunk, igy hiába mutatom a térképen, vagy a telefonom GPS-én, hogy ide menjünk vagy oda, nem mondhatnám, hogy értik.
A kérdezősködésnek sincs sok érteleme, mert az emberek sosem mondják, hogy nem tudják, hogy hol van ez vagy az, hanem mosolyogva, kedvesen elirányitanak valami teljesen más helyre. A legjobb, amit tehetsz, hogy követed a többieket. Persze azért mi rendszeresen mondogattuk a legközelebbi helység nevét, ahová tartottunk, csak, hogy biztosak legyünk benne. Nos, ehhez képest eléggé nagyokat néztek, amikor kiszálltunk egy kisváros szélén a minibuszból, amiről hosszas vita folyt a buszban thaiul, hogy tényleg ide akartak-e menni ezek a kis farangocskák? No, de végül kiszálltunk, a GPS szerint nem is messze a helytől, ahová indultunk, csakhogy már épp besötétedett, a piac összepakolt és már csak egy sült bogarakat áruló nénike volt jelen a környéken a tákolt Thailand-boy-sitting-on-trashbiciklijén a portékájával. Ballagtunk is szépen a sötét utcákon, ahol azért voltak emberek, de már látszott, hogy régen az esti tevékenységeiket űzik, kipakolták a vacsorájukat a házaik elé, műanyag székeiken és asztalaikon feltálalták a gőzölgő menüt, a gyerekek rohangáltak már pizsiben, a bácsikák meg a földszintes lakásaik kitárt falai előtt, a garázsszerű lakásukban ülve bámulták a tévét. A helyiek ránk nevettek, integettek, néha megkérdezték, mégis hova tartunk? Mégsem annyira gyakori itt a farang, egy fehér család, ráadásul a gyerek szőke, kék szemű, már önmagában ez is eléggé csodálatra méltó. Mi meg mondtuk csak szépen, hogy arra megyünk, északra, mert ott van Lilly bárja, az lesz ma estére a szállásunk. Néhányan bólogattak, mások meg rázták a fejüket, hogy most ez biztos? De mivel az itteni gesztusokat nehezen értelmezzük, csak bólogattunk és haladtunk tovább.
Egy családot bámultunk meg, kik mellett épp elmentünk, az utcán sütötték a kondérjukban a vacsorát, gyerekek mezitlábaztak körbe. Amint megláttak minket egy fiatal férfi felpattant:
– Helló! – kiáltotta, mintha valami régi ismerősök lennénk. Hirtelen azt hittem, hogy meg is érkeztünk a szállásunkra, de aztán kiderült, hogy mégsem.
– Hova megyünk? – rakták össze egyessével a családtagok a bonyolult angol mondatot. Mi meg mondtuk rendben a motel nevét.
– Ajajaj! Az aztán messze van – próbáltuk értelmezni a gesztusokból, hangsúlyokból, bár a végig vigyorgó srác csak thaiul beszélt, de úgy nagyon.
– Majd ő elvisz minket, és máris ugrott fel a vacsorája mellől. Hogy várjuk csak egy pillanatot, és magyarázott, hogy majd ő visz. – Mivel is? Volt a környéken egy-két tuktuk, meg biciklis oldalkocsis alkotások.
– ilyennel? – kérdezgettem és mutogattam.
– Ő meg igen is meg nem is, de mindjárt jön, magyarázta és máris elfutott.
Ha meg tudnám különböztetni az autókat egymástól, akkor örülhetne a kedves olvasó, mert tudnám, hogy milyen autóval gördült elénk, igy csak annyit mondhatok, hogy minden bizonnyal egy irtó drágával, ami vadiúj is volt és csilli-villi. Ez itt az ő tuk-tukja?
– Igen, igen, szálljunk csak be gyorsan – mondta. Gergő előre ültetett, hogy addig is megnézze mennyi pénzünk van, mert biztos kellene valamit fizetni neki, ha már igy elvisz. És tényleg messze is volt, vagy húsz percet autóztunk. Az út során próbáltam azt a pár thai mondatot kicsikarni magamból, amit tudtam, de végül mindig nagy röhögésbe fulladtunk mindannyian.
Végül megérkeztünk és szó sem lehetett róla, hogy pénzt adjunk neki, úgy köszönt el, mintha régi ismerősök lennénk, mi meg örültünk nagyon. Bár a motelben elfelejtették, hogy jövünk és nem volt kész a szoba, de nem gond, leültettek kicsit, hogy addig együnk az utcára nyúló étteremben, amig kitalálják mi is legyen velünk? A szokásos motel volt, egymás hegyére-hátára ültetett szobákkal és szétpakolt dolgokkal, a szobába egymáshoz soha és semmilyen viszonyban nem álló bútorokkal, de mindegy volt, este volt, másnap pedig láthattuk, hogy épp a kikötőre néz a szobánk ablaka, ahonnan nemsokára elhajózunk Koh Samet-re.
Koh Samet egy nemzeti park. No, de ez ne zavarjon senkit, és ne is készülj arra, hogy a hely maga a paradicsom. A gödrökkel teli utcákon végigsétálva, a motorosokat kerülgetve megérkeztünk a sziget kapujához, amelyen nagy betűkkel még angolul is állt, hogy ez aztán itt a hires Koh Samet-i Nemzeti Park, úgyhogy itt a hozzájárulásunk helye és máris perkáltuk a belépő bhatokat, majd beléphettünk a világ egyik legszemetesebb szigetére. A kapun túl ugyanis olyan szintű szemét hegyek voltak, amit csak ritkán látni. A parton haladva különböző jellegű kupacokat nézhettünk végig a pálmafák árnyékában, voltak ott autóalkatrészek, összedőlt házak, nem használatos narancssárga szerzetes rucik, egy kakas egy szemétdombon, – ami Levinek annyira tetszett, hogy ráugrott a rakás közepére, hogy megfogja a fekete kakast – majd jöttek a háztartási szemetes kupackák és aztán csak elszórva a hétköznapi szemetek, a műanyag zacskók és műanyag üvegek.
Éljen a Nemzeti Park!
A helyeket egymás után hagytuk magunk után, a kis öblök hol fabungallókkal, hol terebélyes faházakkal voltak tele, mind-mind a turisták kényelmét keresve. A sziget belsején egy betonút vitte keresztül a kismotort bérlőket, a terepjárókkal cikázókat és minket a lábunk. A helyi tákolt házak között a szemétutak jelezték a helyiek járatait. Végül egy fatáblátnál, amit benőtt a dzsungel, befordultunk, ez jó lesz, itt egy nagydarab ház, telenőve növénnyel, meg egy elhagyatott lakókocsi, mellette pedig egy óriási pókháló egy Levi-tenyérnyi pókkal.
– Jó lesz –mondtuk és a hegy oldalában egy faházikót vettünk ki a tengerre néző ablakokkal.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s