a stressz

Butterfly_by_XSilviettaXRájöttem, hogy az én mondatom: A nap, ami produktum nélkül telt el, fölösleges volt. Elég munkamániás szöveg, nem? Na, erről igyekszem áttérni az „Elpazarolt az a nap, amin nem nevetünk”-re. Például mivel töltöm a hétvégém? Az egyik nap dolgozom. Persze amikor két éve kiégtem, megfogadtam, hogy nem viszek haza munkát, igy most nem is dolgozásnak hivom, hanem önkéntességnek! És persze más is, merthogy nem a munkahelyemnek dolgozom, hanem másoknak. Magyar civileket keresek, akiknek segitségre van szükségük, velük levelezek, skype-meetingelek, tanáncsot adok, véleményezek, tananyagok fejlesztek (persze minderre Gergőt is ráveszem). De a lényeg, hogy ha véletlen nincs éppen legalább három-négy magyar civil, akinek valamiben segitünk, akkor én már úgy érzem, hogy

megint keresnem kell valakit, akinek ingyen dolgozhatok! Vannak itt kisebb és nagyobb szervezetek is és van, hogy teljesen free, máskor meg jelképes összegekért nyomulunk, na de ez mindegy, a lényeg, hogy valamit nekem még szombaton is csinálni kell!

Tegnap arról beszélgettünk Charlotte-tal, a brit major donor fundraiserünkkel és Alexandrával, aki most kapott meg nálunk egy adományszervezői állást, átigazolva a szervezet-kommunikációs osztályunkról, hogy ki mit tesz a kiégés ellen.

  • Én például tökre meglepődtem, hogy az interjúmon erre az állásra megkérdezték, a sok százezer kérdés mellett, hogy mit teszek a kiégés ellen? Gondoltam is, milyen figyelmes iroda, még erre is gondolnak! – mondtam, miközben kiléptünk a légkondis irodából a negyven fokra és a tűző napon elindultunk ebédelni.
  • Azért mert a Greenpeace-ben sokan kiégnek, nem? – kérdezi Charlotte. Ő egy észak-thaiföldi civil szervezetnek dolgozott mielőtt hozzánk jött, úgy másfél évvel ezelőtt.
  • Elég gyakori, valóban – úgy tűnt én voltam a legtapasztaltabb ebben az ügyben, mert már láttam vagy három GP irodát is belülről és ráadásul magam is túlvagyok egy kiégésen. – De eddig még nem gondoltam arra, hogy ez a Greenpeace miatt lenne. Bár valóban más a GP-nél dolgozni, mint más szervezetnél. Talán mert Greenpeace nagyon gyors. Mindenben nagyon gyors. Szerintem a Greenpeace leginkább egy zseniális tinédzserre hasonlit, tele tetkókkal, zöldre festett hajjal, óriási lendülettel, kitörési vággyal, feltűnési kényszerrel, ötlettel, amit rohamléptekben, óriási lóugrásokban akar megvalósitani. Persze, hogy a sok pioneer tipus együtt csodákra képes, de aztán a nagy rohanásban kiégnek, megelégelik a hierarchiát, amivel azért itt is szembesülnek és a bürokráciát, amit még mi sem tudunk elkerülni és rohannak tovább vagy ideragadnak és kiégve lécelnek le az utsó pillanatban. – mondom és kikerüljük az egyenruhás fickót, aki egész nap a tűző napon áll és egy óriási zászlót lobogtatva egy új felhőkarcolót hirdet.
  • Szerinted ez Greenpeace-es dolog? Merthogy itt azt vettem észre, hogy mindenki, még a szabadidejében is a munkáról beszél. Elkezdenek valami másról beszélni, aztán mégis ott kötnek ki. Én is! – mondja Alexandra és elmegyünk a garázsban létrehozott antikvárium mellett, ahová mindig be kell néznem, mert imádom azt a szecessziós kuszaságot, a fejetlen összevisszaság gyönyörködtetését, amit a régi tévé és az antik állólámpa, az óriás műanyag őzszobor és a bent laptopozó fiatalok látványa kelt bennem. Befordulunk a sarkon, ahol a négysávos utak keresztezik egymást, a riksák, a motorostaxik, a trendi, arcmaszkos biciklisták, taxik és lerobbant-rozoga ventillátoros buszok és a sötétitett üvegű dzsippek ácsorognak a dugóban.
  • Szerintem ez emberfüggő. Én például igyekszem példát venni Rodról. Úgy tűnik, hogy ő aztán nem aggódná soha halálra magát. Mig Johanna meg én tökre idegeskedünk. Bár egyszer azt mondta, hogy majd ha az ő korában leszek, nem fogok idegeskedni. De ki tudja, hogy igy megélem-e? – viccelek és nevetünk mind, ahogy elmegyünk a thai szakácsiskola mellett.
  • De mit csináltok a stresszel? Nekem ilyen még sosem volt. Nem tudok aludni, pedig régen mindig jó alvó voltam – kérdezi Charlotte és kerülgetjük az utcára kitett törpe és óriás bonszai-ok cserepeit.
  • Nekem nagyon nehéz a munkaidő után nem a munkáról beszélni. Főleg mert ugyebár Alex is itt dolgozik – mind nevetünk. Igen, Alex-fiú és Alex-lány (ahogy még a családjukban is hivják őket) mindketten itt dolgoznak. – Még szerencse, hogy Alex (mármint a fiú) csak rövidtávon, nemsokára lejár a szerződése.

    Stress concept

    Stress concept

  • Szerintem tökre nem lehet nem beszélni a munkáról – vágom rá. – Például én minden nap mig a metrótól hazáig érek facebookozom és zenét hallgatok és igyekszem nem gondolni a munkára csak a fiúkra, hogy végre láthatom őket, aztán meg hazaérek és Gergő megkérdezi, hogy na, mi volt bent? És akkor hirtelen úgy öntöm rá az egészet, hogy két órán át még pislogni sincs ideje. Általában azért közben megvacsizunk és le is megyünk úszni, de én még úszás közben is folyton szövegelek. Már Levi is csak azt kérdezi, hogy mi van ezzel az indonéz munkatárssal és azzal a filippinóval? Meg már vannak amolyan házi mondásaink, hogy „ne legyél olyan,mint Manda!” – és a lányok hahotázva nevetnek. Közben elérjük a Hang Out-ot, a kedvenc éttermünket, amit évekig senki nem tudott, hogy hivnak, csak „halétteremnek” hivtuk magunk között. Szines kis asztalaik vannak, támla nélküli székekkel, itt ülünk a thaiok között és a srác már tudja is ránézésre, hogy ma mit fogok kérni és velem együtt mondja, hogy „mai pet, mai brik” , szóval nem csipős, se nem csilis. (Igazi thai logika: ha valami ne legyen csipős, attól még csilis lehetne!)
  • Nekem vannak szabályaim. Akkor hoztam őket, mikor kiégés után egy évre Kanárira költöztünk. Például otthon nem dolgozom! Persze a munkáról való beszéd ebbe nem tartozik bele – röhögünk mind.
  • És a munkáról való gondolkodás? – kérdi Charlotte, hisz ő egyedül él, nem is lenne kivel megbeszélnie.
  • Na, erről is igyekszem leszokni! – vágom rá. – Aztán van a reggeli jógázás és az utazás. Az új környezet könnyebben kiszakit.
  • Joh a mozgásra esküszik – teszi hozzá Alex – hogy mozogni, sportolni kell.
  • Ja, én néha a munkából hazamegyek és addig szaladok a futógépen a konditeremben, mig már csak arra gondolok, hogy túléljem ezt a futást – mondja Charlotte és mind nevetünk.
  • Na jó, ha bárkinek bármi más ötlete, bevált tapasztalata lesz, akkor igérjük, hogy megosztjuk! – vágta rá Alexandra és mi ünnepélyesen megfogadtuk. Mindannyiunk egészségére!
Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s