miért is költöztünk haza?

Kedves Barátaim, ismeretlen Ismerősök és drága Olvasóim 🙂
Sokan kérdeztétek, hogy végülis miért döntöttünk úgy, hogy hazaköltözünk, mikor jól élünk, kalandosan, jó állásunk van és ráadásul a helyzet is változatlan otthon, vagy talán még rosszabb is, mint mikor elhagytuk az országot. Hát nem a kolbász, a túró rudi miatt és nem is azért mert hirtelen jobban kedvelnénk a kormányunkat…
Annak idején is vezető beosztást, szakmailag elismert pozíciót hagytunk magunk mögött Magyarországon, az átlaghoz képest jó életet, mégis annyira sok volt a reménytelenség és jövőtlenség érzése bennem és körülöttünk, hogy menni kellett. Ráböktünk a térképre, és elindultunk családostúl, csak oda repülőjeggyel, pénz és nyelvtudás nélkül. Csak barátokra hagyatkozva. Egy évet “pihentünk”, amikoris minden mást csináltunk, csak nem azt, amit korábban. Amikor a minimumból  (10 euróból naponta, hárman) homokszobor-őrzésből és ruhaeladásból éltünk, amikor nem tudtuk mit hoz a holnap, csak azt tudtuk, hogy meleg

van és nyugalom, és most épp semmi más nem fontos. Egy év kellett ahhoz, hogy felépüljek az idegösszeomlásból, amit magammal hoztam otthonról és hogy mindannyian feltöltődjünk meleggel és nyugalommal.
Aztán pályázni kezdtünk állásokra a nagyvilágban. Amelyikünk előbb kap valamit, oda megyünk. Ekkor már új szempontunk volt, hogy valami számunkra fontosat dolgozzunk és egy kulturálisan is színes városban éljünk, ne egy óceán közepén lakjunk egy nyugdíjas kisvárosban. A hivatásunkat akartuk gyakorolni megint, dolgozni, építeni, haladni, valami jót tenni a világban. (A nonprofit szektorban dolgozunk mindketten.)
Ekkor jött Thaiföld. Annak idején a demokrácia megtépázása is az egyik oka volt annak, hogy élhetetlennek találtuk Magyarországot, de most mégis egy olyan országba indultunk, ahol diktatúra van…érdekes az élet. Bár odaérkezve rájöttünk, hogy a hazai események még mindig jobban érintenek (és kavarnak fel), mint külföldiként a thai diktatúra. Két éves szerződést kaptam, igazgatóhelyettes voltam, Thaiföldön laktunk, de leginkább Indonéziában, Fülöp szigeteken és Malajziában dolgoztam.
Szakmai tudásom nem volt nehéz nemzetközi karrierre váltani, aminek oka leginkább az volt, hogy otthon is nemzetkozi szervezetnek dolgoztam, és hogy specialitásom egy olyan területre vonatkozik, amelynek kevés a szakértője. Nincs elég hely itt, hogy leírjam mennyit tanultam szakmailag ebből a két évből! A Kanárin töltött idő is tanulságos volt, de ott főleg magamról, magunkról tanultam, megtudhattam, hogy fel tudok épülni, össze tudom szedni magam a legmélyebb gödörből is, és hogy hármasunk hatékony és harmonikus családként igazi problémamegoldó, sikerre ítéltetett közösség. De Thaiföldön a szakmám világszintű játszóterébe csöppentem, és észrevétlen váltam számottevő játékossá a pályán. Egy idő után már kerestek Kelet-Ázsiából, Európából és Ausztráliából is, hogy “besegítsek” nekik. A világ úgy nyílt ki szakmailag, hogy csak tátott szájjal bámultam ebbe a végtelen lehetőségbe.
Mindezt azért írom le, mert minden bizonnyal sokatokban megfordul a gondolat, hogy külföldön mennyire lennétek sikeresek? Az én tapasztalatom szerint, aki Magyarországon sikert tud elérni, az külföldön láblógatva is óriási karriert tud befutni. Otthon egy kis sikerért ezernyi falat kell ledönteni, hegyeket elmozdítani, míg többnyire külföldön inkább az a fontos, hogy megértsd az adott kultúrát és adaptálni tudd a tudásod. A munka része ezerszer könnyebb, mert nincsenek hegyek, sem falak, amelyeket mások építenek eléd, inkább sok-sok segítő kéz, akik borzasztóan örülnek neked, hogy itt vagy és segítesz nekik. Persze kell tudni az adott nyelvet vagy angolul, de korántsem annyira, mint gondolnád. Én például messze nem beszélek tökéletesen angolul, mégsem gond, mert míg a magyarok híresek arról, hogy sok a nyelvtannáci (hány nyelvtani, helyesírási beszólást kaptam a másik blogomban!!) addig a külföldön élő angol anyanyelvűek azt gondolják nekik kell alkalmazkodniuk, nekik kell megérteniük téged, mert mindenki tájszólása és akcentusa ugyanolyan releváns. Én például csak olyan amerikaiakkal, angolokkal és ausztrálokkal találkoztam, akik lenyűgözve álltak azelőtt, hogy több nyelven beszélek, soha nem javítottak volna ki és ha én nem értettem őket, arról úgy gondolták az az ő hibájuk, egyszerűbben kezdtek beszélni, többet magyarázni.
Az első három hónap után felajánlottak egy nemzetközi vezetőképzést, és kérték, hogy maradjak még egy évet. De a második évre már elvesztette Ázsia varázsát, addigra már bejártuk a thai szigetvilágot és megmásztuk a Himaláját is. A munka is kevesebb élvezetet nyújtott, Európa is egyre jobban hiányzott.
Távol lenni otthonról számomra sosem okozott nehézséget, én megelégedek a skype találkozókkal és a barátnőkkel a hosszú levelezéssel, meg hát itt vagytok nekem TI, kedves olvasóim 🙂 De a fiúk nagyon szenvedtek. Eredetileg azt gondoltuk csak pszichológiai kérdés, hogy mennyi kilométer választ el az otthontól, hiszen Kanárin is messze voltunk, most kicsit messzebb. A 6 órás időeltolódás még nem okozott olyan nagy gondokat, mint amikor néha amerikai kollégákkal kellett meetingelnem. De a “messze” mégiscsak messze van. Máshogyan, de messzebb. A kultúra annyira más, annyira idegen vagy Ázsiában, hogy esélyed sincs beilleszkedni. Míg Kanárin megtanultuk a nyelvet, ettük a helyi eledelt, barátokat szereztünk… máris valamennyire beilleszkedtünk. Dehát az mégiscsak Európa. És mi európaiak vagyunk, ez itt, a világ másik végén hirtelen nagyon fontossá vált, meglepően szembetűnő különbséggé.
Levinek nagyon hiányoztak a nagymamái és az apja, Gergőnek a testvérei. Nekem meg Európa. A családot is szerettünk volna bővíteni, egy közös gyerekkel. Igy határoztuk el, hogy nem fogadjuk el a következő évre vonatkozó szerződést, helyette inkább babázunk. Többféle terv volt, majd végül amellett tettük le a voksunkat, hogy visszatérünk egy pár évre. Ha rajtam múlik, akkor messze elkerültük volna Magyarországot, dehát ott voltak a fiúk, akik nagyon szerettek volna már a nagyobb család körében élni kicsit.
A baba meg is érkezik nemsokára, elvileg én vele el leszek foglalva, míg Levi nagyizhat és Gergő tesózhat meg kicsit visszacsöppenhet a magyar civil szektorba.
Mint látjátok az írásaimban, engem nagyon megvisel a hazaköltözés. Minél közelebb kerültünk az indulás napjához, annál inkább tört rám a pánik. Gergő nagyon könnyen és gyorsan kapott állást, hamarabb is egy hónappal, mint ahogy én elhagyhattam az állásom. Ázsiában egyébként csak 2-3 hónap anyasági szabadság van, az is a szülés után. Ezért filippinó és indonéz munkatársaim gyakorlatilag az irodából mentek el szülni. (A thaiok meg nemigen szülnek mostanában.Legalábbis az irodista lányok.) Nem vagyok egy nagy anyatípus, nem tudtam Levivel sem fél évnél tovább nyugiban otthon maradni, de azért fél év mégiscsak kellene… gondoltam. Igy kieszközöltem, hogy a két hónapos anyasági szabadságot még szülés előtt, a szerződésem utolsó két hónapjára vehessem ki és így Gergő után egy hónappal, április 30-án érkeztünk haza Levivel.
Hogy mennyi időre maradunk, az még kérdéses. Bár ha rajtam múlik, akkor csak pár hónapra, ha a fiúkon, akkor több évig. Bár minden változhat, hiszen őket is megviseli a hazaköltözés. Máshogyan ugyan, de nem könnyű nekik sem. Gergő az elején még nagyon lelkes volt, de egy hónap múltán már sokat veszített az optimizmusából. Levi előre stresszel a sulit illetően – minthogy kényetlen ő is követni a hazai oktatásügyet rajtam keresztül 😦  Eddig minden országban annyira könnyen beilleszkedett, itt meg attól tart, hogy kevés lesz mindaz, amit tud, merthogy nem az számít, hogy mennyire kreatív, problémamegoldó, véleményalkotó, két nyelven beszél… hanem valami teljesen más. Reméljük nem épp azzal találkozunk az iskolában, amitől a legjobban félünk mindketten: hogy az alapján ítélik meg majd a tanárok, diákok, hogy mennyire képes “egyen-diák” lenni, alkalmazkodni, feladni önmagát. Reméljük meg tudja őrizni egyéniségét és nyitott szellemiségét.
Én meg… nos vannak ötleteim, hogyan tartsam fejem a víz fölött, de be kell valljam, eléggé parázok. Mindenesetre beszereztem elég sok projektmunka-ajánlatot szeptembertől a világ minden részére, olyanokat, amiket otthonról lehet csinálni, nem annyira a feladat, mint a szellemiség miatt. Merthogy az az egyik elméletem, hogy ha szakmailag benne tudok maradni a nemzetközi körforgásban, akkor a hazai dolgok is kevéssé fognak érinteni. De hát ki tudja…

Kérdés, hogy folytatom-e a blogot, merthát nem biztos, hogy a hazai küzdelmeimet és lelkivilágom viharait szeretnétek itt olvasni 🙂 Egy ideig még biztosan posztolgatom a régebben megírt cikkeket, de aztán ha nem tudok semmi pozitívval szolgálni, akkor szerintem elcsendesedem egy időre. Vagy valami másba kezdek, ki tudja…

Mindenestre köszönöm, hogy ebben a három évben velem voltatok! Nagy öröm számomra, hogy ennyien olvastatok, pedig eredetileg csak a családnak és a barátoknak kezdtem el írni ezt a blogot. Köszönöm kedves kommentjeiteket (és a durvákat is, ezáltal legalább megtapasztalhattam, hogy vannak akik szerint hazaáruló anyaszomorító, gyerekkínzó és kultúrából kiszakadó stb… vagyok :P) és köszönöm, hogy barátságok is születtek ezen blog által, sokan írtak személyesen és több ilyen levelezésből lett barátság és találkozás is.
Köszönöm nektek! És ha a jövőben is bárkinek segíthetek bármiben, akkor csak írjatok bátran privátban.

Liza