egy élettörténet

3352015. április
Tegnap felh
ívott Ioala Kanadából, aki egy új munkatársunk. Két hét múlva költöznek ide Quebecből két gyerekkel. Aztán máris sétálunk Bangkokban az egyik nagy parkban, a gyerekeink egymást kergetve rohannak körbe-körbe.

  • Hogy fogadta el a férjed a fiad? – kérdezi hirtelen és nem is értem miért. Ritkán szoktak ilyet kérdezni tőlem.
  • Jól… – és próbálok rájönni a kérdése lényegére, mit szeretne tudni pontosan? Aztán szabadkozva elő is adja, hogy mikor megkapta az állást Bangkokban, akkor nagyon örült, a gyerekek miatt mindenképp el akartak költözni Kanadából, merthogy ott

nagyon rossz az oktatás (na, erre aztán később rá is kérdeztem, hogy megtudjam mit is jelent a „nagyon rossz”). Szóval költöznek tíz év után, mert egyébként eredetileg románok, sőt, a férje magyarul is tud, ő erdélyi magyar, de az egyetem végezte után kimentek Kanadába és azóta ott éltek.

  • Szóval a lényeg, hogy úgy volt, hogy jön utánunk egy hónap múlva… de most meg azt mondja, hogy inkább nem jön. Inkább válni akar – mondja Ioana olyan hanggal, mintha csak az időjárásról beszélne. Nézek rá, atyaég! Eljött a világ másik végére, két gyerekkel egy vadonatúj állásba, egy olyan országba, amelynek nem tudja a nyelvét, nem ismeri a kultúráját, miközben a munkájának felét más ázsiai országokban kell töltenie? A férje meg azt mondja, hogy fityisz! Nézek rá. Jól értettem?
  • Most komolyan? Mégsem jön? De… most akkor ezért akar válni? – nem is értem.
  • Végülis már tizenöt éve vagyunk együtt.. megértem, ha elég neki – mondja és én méginkább nem értem. Ha nem akarnak együtt lenni, akkor miért nem tisztázták már az elköltözés előtt? Nem tudom mit mondjak. A gyerekek egymást kergetik.
  • Furcsa érzés – mondja. – Végülis még sosem voltam egyedül – teszi hozzá és igyekszem elképzelni milyen lehet neki itt, most. – Szép ez a hely – magyarázza – és a gyerekeknek nagyon jó itt. Jó itt az iskola, nem olyan őrület, mint Quebecben.
  • Miért, ott milyen volt?
  • Nagyon korán kell kelni, folyton stresszelik a gyerekeket, aztán haza,ott folytatódik a tanulás, rengeteg házi. Nem látom ennek értelmét.
  • Ilyen az oktatás egész Kanadában?
  • Nem tudom, de nálunk ilyen volt, folyton csak tanulni, semmi játék, semmi lazulás. – próbálom elképzelni. Rájövök, hogy még soha nem olvastam semmit a kanadai oktatásról.
  • Nekem fontosak a gyerekeim, azért is akartam ezt az állást. Meg persze, mert álmaim állása – vigyorog – de fontos volt, hogy a gyerekek egy élhetőbb iskolarendszerben nőjenek fel. – furcsának találom, hogy erre épp Ázsiát választotta. De aztán beszélünk az iskolákról, ajánlom neki Leviét. Az aztán valóban nem stresszelős.
    Könnyebb az iskoláról beszélni, nem akarom faggatni a férjéről. Még alig ismerjük egymást.
    De idővel egyre jobban megismerem és a következő együtt töltött másfél évben nagyon jó barátnők lettünk, főleg az utolsó hónapokban.
  • Kár, hogy most költöztök el, mikor a gyerekek annyira jól kijönnek. Robin imádja Levit, felnéz rá, és Tania is kedveli – mondja az utolsó közös szülinapi bulin náluk.
  • De végülis ti is tovább álltok nemsokára… úgy tűnik a mai gyerekek kapcsolatai világszinten és inkább a világhálón működnek majd… – tettem hozzá elgondolkodva. – De azért see you soon! bárhol és bármikor! – öleltük meg egymást.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s