visszatérés

downloadNekünk csak három év telt el, de mintha egy egészen más életet élnénk most, mint három éve otthon. Aki külföldön él, tudja milyen hazamenni. Egyszerre ezer millió érzés tolong benned. Víziók, képek, érzések jönnek, mennek, futnak át rajtad pillanatok alatt. Egy másik élet. Volt, lesz. Nálam a nagy különbség az volt,mikor úgy éltem kint, hogy sosem térek haza. Húszévesen Olaszországban voltam fél évet, de sosem gondoltam, hogy ott fogok lakni. Viszont Kanárin már a repjegy vásárlásakor azt gondoltuk ott maradunk, pedig még életünkben nem jártunk azon a szigeten korábban.
Máshogy rendezkedik be az ember egy olyan helyen, ahová örökre gondolja magát. És máshogy hagyja el az országot is. Máshogy zárom le az otthoni ügyeket. Az évek számától is biztos függenek az érzések, de szerintem inkább a szándéktól, hogy vissza akarsz-e térni. Én nem akartam. Én mindent fel akartam égetni magam mögött. Eladni a lakást, még nagyon áron alul is, kidobni mindent, ami arra az életemre emlékeztetett. Egy vadiújat kezdeni. A téli ruháimat mind elosztogattam, a könyveket, a gyerek játékait, téli ruháit is. Minden menjen! A lakás nem kelt el, még évekig teherként nyomott a súlya. Utólag mégis jobb, mert ma már sokkal jobb áron fogjuk tudni eladni. És így még adósságot sem kell majd továbbcipelnünk. Bár ma már minden más. Ma már nem cipelek. Semmit. Az életem könnyű lett, mint egy tollpihe. Még ma is hajlamos vagyok annak tulajdonítani a változást, hogy elhagytuk azt a reményvesztett országot. De valójában én változtam. Én hagytam el mindent, ami rossz volt, én kezdtem újat, én hoztam magammal csak a jót és építettem egy másik életet.
És milyen hazamenni ilyenkor?
Kundera írt egy jó könyvet a hazatérésről, egy osztálytalálkozóról. Benne volt minden, az összes gondolat, érzés, a mások által ránk rakott sérelem.
Mi, emigránsok nagyban hasonlítunk egymásra. Mikor megérkezünk új otthonunkba még tele vagyunk sérelemmel. Panaszáradatunk kifogyhatatlan. A korábban eljöttek csak mosolyognak rajtunk. Majd elmúlik ez is – gondolják. Nálunk a legtöbb fröcsögő panasz az igazságtalan rendszerről és a logikátlan bürokráciáról szokott szólni. Mindenki ismeri a végeláthatatlan sérelemhegyeket, amelyek minket értek az adóhatóság, a tb központ és hasonló fantasztikus intézmények révén. A friss emigránsok egymás szavába vágva elevenítik fel legdurvább, Kafka abszurditásával vetekedő, idegtépő, felháborító, igazságtalan kalandjaikat a nagy magyar bürokráciával szemben. Mindőnkkel kibabrált a rendszer. A méreg úgy ömlik ki az asztalra, hogy öröm benne dagonyázni. Jó, hogy nem vagyunk egyedül, jó, hogy mások is megértik (csak a magyarok persze!) és hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik eljöttünk, mert nem bírtuk.
Aztán múlnak a hónapok, az évek és a magyar sérelmek elhalványulnak, ahogyan a helyi kihívásokkal kell megküzdeni. A harag engem még sokáig emésztett. Néha azt hiszem, soha nem fogok tudni megbocsátani. Nem az embereknek, dehogy! Ha emberre lennék mérges, már sokkal hamarabb túltettem volna magam rajta.
Mégis, idővel minden halványodik. És ahogyan dolgozol is azon, hogy ne emésszen tovább a rossz, mindaz a teher, amit otthonról cipeltél, lassan lemállik és előjönnek a jók. Pillanatokra taglóznak le emlékek a gyerekkoromból, egy-egy illat kapcsán, egy-egy dal hallatán megint ott vagyok, a vidéki Magyarországon gyerekkoromban, megint ott vagyok a strandon a tesómmal, megint orgonát lopunk anyunak a lakótelep szélén…
imagesÉs jön a romantika, ami beszövi magát a hétköznapjaidba. Még mindig minden sokkal jobb itt, mint otthon, ebben sosem kételkedsz, de…És jön a „de”’. Az agyunk teszi ezt velünk, évek múltán már csak a jóra emlékszünk. Hogy milyen jó a nyár, hogy mekkorákat szánkóztunk télen, hogy mennyit nevettünk… És aztán eljön a perc, mikor tudod, hogy jó ott, ahol vagy, de azért mégis, haza kéne menni. Talán. Csak egy kicsit…

Aztán összepakolsz és elindulsz.
Megérkezni legjobban ahhoz hasonlítható, mikor elsétálsz gyerekkorod otthona felé évtizedek múltán. Látod, hogy mások laknak a házban, de be kell menned. Ott állsz, minden ugyanolyan, mégis más. Csengetsz,várod, hogy valaki kinyissa. Csakúgy, mint gyerekkorodban annyiszor. Igyekszel minden elvárástól megszabadulni, de nem lehet. Minél inkább akarod, annál több elvárás bukkan fel. Aztán kinyílik az ajtó. Csodálkoznak, nem ismernek. Bemutatkozol, elmondod itt laktál valamikor régen, kérded, nem nézhetnél-e be csak a kertbe vagy az ablakon egy kicsikét? Az ott lakó kedves, beinvitál. Idegenként néz rád, mint az ország, mikor visszatérsz. Megérted, hiszen az is vagy, de mégis fáj. Még a barátaid sem értik hogy-hogy? Hiszen egyszer már elmentél, hiszen már elhagytál,már cserbenhagytál minket… már lemondtunk rólad.
– Miért is jössz vissza? Persze, rájöttél, itt mégiscsak jobb! Ugye nem volt igazad? Ugye nem jó a világ „odakint”? Nem megmondtam én?! Ki akarna Ázsiában élni? Vagy Amerikában? „Nyugaton”? Én aztán sosem mentem volna ki! „Olyan” helyekre, „olyan” emberek közé! Még jó, hogy visszatértél a biztosba. Minek ez a nagy flanc, az a sok utazgatás? Magyarok vagyunk,vagy mi, nem? Itt az otthon. Nem is annyira rossz ez itt, ugye rájöttél végre, édes fiam?
Nem is érted mit magyaráznak körülötted. Mintha csak idegen nyelven beszélnének. Csak nézed, nézed a kertet. Minden olyan más és mégis minden ugyanolyan. Annyi emlék, annyi történet, annyi hang, zene, öröm. Mind itt van.
Mind itt volt… valamikor veled.
Az illúzió elszáll egy pillanat alatt. Most már minden más. Semmi sem ugyanolyan. Nem lehet a múltba visszamenni. Megszabadulni az elvárásoktól? Lehetetlen. Tényleg azt vártad, hogy a jó dolgok megmaradnak, a rosszak meg elmúlnak? Ennyire naiv vagy? Hogyan is gondolhattad? Idegen vagy itt, a régi kertben, ami egykor az otthonod volt.
Meghallod a hangokat mögötted. Régi barátok tűnnek fel, szomszédok. Mind valamit akar. Mond el milyen volt odakint, mond, hogy rossz volt, mond, hogy itt a legjobb.
–  Na, mi ez a nagy fennhéjazás? Most, hogy már valahol kint éltél, máris beképzelt lettél? Azt hiszed, jobb lettél nálunk? Többnek képzeled máris magad? Méghogy jó volt, ne kamuzzál kislányom! Akkor miért nem küldtél képeslapot? Miért nem mondtad, hogy menjünk mi is, ha kolbászból van a kerítés? Hogy lehettél ilyen önző! És most meg visszatérsz, hogy itt verd magad? Egyébként is könnyű neked! Ott kint heverésztél, míg mi itt gürcöltünk!
fabulous-child-photography-to-remember-childhood-9A házba is benéznél, hiába már itt kint a kertben csalódás fogadott. Nem bírod ki, hogy ne kukkants be. Hátha ott, hátha ott minden megmaradt a régiben. De az ajtón belépve nem ismersz már semmire. A vakolat lepotyogott, a bútorok elkoptak. Minden olyan szegényes, minden olyan szomorú. Ilyen volt ez régen is? Ilyen kicsi ez a szoba, ilyen nagy benne a sötétség? Régen is minden ilyen szomorú volt? A nevetésekre emlékszel, az örömökre. Pedig mindez már rég elmúlt.
Ott egy másik barát. Jaj, milyen öreg! Én is így megöregedtem volna? Hiszen egyidősek vagyunk!
– Hát te?!- Megörül neked. Végre valaki igazán örül. Te le sem tudod venni róla a szemed. Mi történt vele? Miért ilyen mélyek a ráncai? Mitől lett hirtelen hófehér a haja? Mi öregítette meg ennyire? Szégyelled magad, hogy te fittebb vagy, mint valaha. Volt időd sportolni az elmúlt években, jólápolt is vagy és soha, senki nem stresszel. Miért jutott neked jobb sors, miért neki ilyen rossz? Mit tehettél volna? Itt kellett volna maradni? Így megöregedni? Így elfogyni?
– Jó, hogy visszatértél – mondja és látod az őszinte örömöt a szemében. – Nagy szükség van mostanában az erődre – Máris beléd kapaszkodik. Érzed, ahogy a terhei lassan csúsznak át rád. Érzed az élete nehezét, érzed, ahogyan szenved, ahogy sarokba szorult, ahogy elfogyott az ereje. Érzed, hogy húz, húz le egyre mélyebbre. Érzed az elmúlt évek súlyát magadon, érzed az összes szomorúságát, az elkeseredettségét, a kétségbeesést és reménytelenséget.
Kikapod a kezed. – Ne haragudj! Mennem kell – és rohansz is ki a házból. Ki a házból, gyorsan, ki a kertből, az utcán végig. Kapkodod a levegőt. Nem, nem akartam ezzel szembenézni! A saját démonjaimmal, amiket otthon hagytam, ami miatt eljöttem, ami miatt elköltöztem. Nem, nem akartam ezt az összes terhet, ezt az életet, nem, nem akartam és még ma sem akarom! Nem, nincs keresni valóm itt, nem, nem tehetem meg ezt magammal! Nem adhatom oda a felépített erőmet, a lelkivilágom, a nyugalmam, mindent, amit keservesen újraalkottam és nem vehetem a vállamra megint a terheket, amiktől évek alatt sem szabadultam meg teljesen! Nem!
Ez már régen nem az otthon. Mert az otthont akkor hagytam el, mikor elemésztett, mikor kiszívott belőlem mindent, mikor összeroppantott. Hogy megváltoztam volna? Hiszen akkor is csak magamat kínoztam, most meg egyszerűen csak „leszoktam róla”? Most majd el tudom viselni mindezt? Ahogyan Magyarország teljes súlyával nehezedik rám? Ahogy elhagyott életeim szellemként követnek?
Nem. Az utca végén lihegek. Sokkal jobban felkavart minden, mint gondoltam.
Megint gyerek vagyok, de nem a boldog, hanem a kétségbeesett gyerek. Akivel üvölt a matektanár, akit megaláz az osztályfőnök, akit megtalált a lakótelepi mutogatós bácsi, aki elhagyta a százast, amit anyukája adott neki, aki napokon át csak a panelház ablakából néz kifelé a „világra”, ahol történnek a dolgok. Tinédzser vagyok, nem tudok öltözködni, folyton zavarban vagyok, óriási a szemüvegem, nem értem a világot. Felnőtt 715460826_ovagyok, dolgozom, hétvégén tanulok, gyereket szülök, két munkahelyem van. Küzdök, sírok, nevetek, félek. Egyedülálló anya vagyok, küzdök, dolgozom, tanulok, szenvedek, éhezem. Igazságtalanságok érnek és falakba ütközöm, félek. Küzdök. Sírok, sírok. Nem múlik az érzés, hogy a sarokba szorultam, hogy nincs menekvés. Menekülni kell, ez az egyetlen út.
És rájövök, hogy ez a valóság, ez az én országom. Ez az, amit magam mögött hagytam. Ez az, ami miatt eljöttem. Nem jobb életet akartam, hanem ÉLETET. Olyat, amibe nem fogok beleőszülni, amiből nem a könnyek maradnak csak, amelyik nem emészt fel, nem facsar ki. Életet, amit örömmel lehet élni. Életet, ahol nem kell félni és éhezni. És megtaláltam. Megtaláltam a párom, a szerelmem, az országokat, amik befogadnak, a helyeket a világban, amelyeket nem csak én szeretek, de a helyek is szeretnek engem, embereket, barátokat, munkát, feladatokat, életet, ami egyáltalán nem elviselhetetlen könnyű, az én családomat. Nekem ők az otthon. Nem ez a hely. Ez csak egy elromantikázott múlt. A nosztalgia édeskés gúnya. A jelen teljesen más. A jövő pedig nem itt van. Legalábbis nekem biztosan nem.

Advertisements

6 thoughts on “visszatérés

  1. Maximálisan megértem, éppen ezért már nem járunk haza, nem kell a frusztráció szele sem……nem jó hallgatni azt a rengeteg panaszt, amit az első kérdésre: “Hogy vagy?” órákig rád szabadítanak, már nem szeretném senki terhét felvenni, cipelni. Jól esik nyugodtan, kiegyensúlyozottan, vidáman élni…..csak élni, ez nagy kincs.

    Like

  2. Igazán nem trollkodni akarok, de ez erősen túl van írva, kicsit olyan “írásbeli akcentus”. Értem én a lírai képeket, meg a drámai hangvételt, és amit a magyarországi létről, mentalitásról írsz azt teljesen megértem és egyet is értek vele. De három, azaz 3 éve mentél el innen. Nem 30.

    Like

  3. Most vagy a helyeden. Ez osztatott ki Neked. Megküzdöttél érte. Nálunk a lányom éli ugyanezt … Legyetek boldogok!

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s