farang életkör Thaiföldön

my-tree-betty-ohareJutka küldött nemrég nekem egy rendkívül érdekes cikket a Thaiföldön élő külföldiek “élet- és halálkör”-éről, ahol az író a buddhista élet- és halálkört aktualizálta a farangok (a thai-ok így hívnak itt minket) életciklusára Thaiföldön. Ha valaki járt már itt, biztos feltűnt neki, hogy ez a legkedveltebb ország Délkelet Ázsiában a nyugati turisták körében. De nem csak turisták körében, hanem az idetelepülő nyugatiak körében is. Van egy nagy számú expat közösség, akik egyszer idejöttek és aztán már nem is akartak távozni. Talán hazamentek még összepakolni, de rövid időn belül minden téli ruhájukat hátrahagyva költöztek az örök Paradicsomba, Thaiföldre. Mezítláb járnak ezután vagy öltönyben, az mindegy, de jó sokan vannak, akiket a szívük húzott ide. Aztán vannak, elég sokan idős, fehér férfiak, akik fiatal, thai lányokkal múlatják az idejüket, vagy még feleségül is véve őket megállapodnak egy szigeten vagy egy kis tengerparti szakaszon. Hogy miért van mindez? Sok oka van, de az biztos, hogy itt egy nyugat-európainak, amerikainak, ausztrálnak az élet itt fillérekbe kerül. Ha otthon van egy lakásod kiadva, abból itt olyan fényűzően tudsz élni, mint a kiskirályok. Arról persze nem is beszélve, hogy itt a helyi lányok rajonganak a “nagy, fehér” férfiért, még ha az már túl is van a koron és sem fittségből, sem szépségből nem sok van neki. Erre mondja a cikk, hogy “from-zero-to-hero”, ami igencsak találó, mert sok pasi hirtelen úgy kivirágzik, olyan dögös szívtiprónak érzi magát, hogy mindez vakítóan süt róla, amikor 60+-os keze markolássza a huszonéves thai felesége fenekét. Megmondom őszintén eddig szánalommal néztem az ilyen férfiakra és sajnálkozva a nőkre. De a cikk érdekessége, hogy amint végigveszi azokat az érzelmi állapotokat, amin keresztülmegy/mehet egy külföldi itt, valahogy mégis meg tudom érteni még ezeket a férfiakat is. Megértem, hogy sokaknak Thaiföld azért is a Paradicsom, mert itt lehetnek “hero”-k, míg otthon csak “zero”-k voltak.
De a cikk valójában nem erről szól, csak ez egy olyan érdekes rész volt, hogy ki kellett emeljem. A cikk valójában arról a sokféle lelki állapotról szól, amit egymás után érsz el itt. Nos, Jutka azt kérdezte tőlem, hogy én melyik szakaszban vagyok ezen életciklus alapján?
A cikkben szakaszokra bontja az író a farangok életciklusát Thaiföldön, ki- és bemeneti szakaszokkal, azaz minden résznek vannak olyan pontjai, amikor egy-egy lelki megrázkódtatás, megingás vagy csalódás után úgy dönt az expat, hogy mégsem Thaiföld a világ hetedik csodája és inkább visszatér a saját hazájába  – magyarok esetében ez nem gyakori, mi inkább úgy döntünk, hogy valahová máshová megyünk. Ezek a kimeneti wiki153-cycle-life-2pontok a “halálpontok”, amelyek során a Thaiföld-én nagy szerelemnek vége szakad. Minden szempontból találó a cikk, leírja például a nagy lelkesedést, amivel sokan egyenesen rajongói lesznek Thaiföldnek első pillanattól kezdve. Mind az ételek, az illatok, mind a könnyedség, a nyugalom, a kedvesség, a táj, a természet, a mosolyok, a könnyű élet reménye, a béke és a pozitivizmus mind-mind olyan, ami miatt imádják sokan Thaiföldet.
De hogy mi miért vagyunk itt? Mi nem szerelemből jöttünk Thaiföldre, hanem mert itt volt egy állás. Szóval már maga a megérkezés sem volt az a szerelem első látásra, inkább egy sokkoló utazás, amelyben mint egy riadt kismacska a síneken néztem körbe, hogy hol a francba vagyunk? A kultúrsokk ledarált az első hónapban, de szerencsére a meló segített a túllendülésen, mert mikor már minden nap több, mint tíz új dolog jön szembe veled, akkor kicsit már kiakadnak az idegek. Legalább a melóm nem volt annyira új, így még viccesen az jelentette a nyugodtabb, biztosabb pontot. A Farang Kör további állomásai sem annyira illeszkednek a mi életünkhöz, hiszen meghatározott időre, 2 évre szerződtem ide le, és a fiúk pedig velem (mármint ők egy életre szerződtek velem, leglábbis remélem :P), szóval már az elején tudtuk, hogy ennyi lesz és nem is több.
Ez mondjuk változott a munkám harmadik hónapjában, amikor a főnököm olyan lelkes lett az eredményeim láttán, hogy rögtön meginvitált még egy évre, bár már akkor tudta, hogy én nem vagyok az a Thaiföldbe-belezúgós alkat (mint mondjuk Johanna, akinek szerelme már 6 éve tart az országgal). Persze érdekes a hely, nem mondom, hiszen ezért is írom a blogot, mert annyira sok újdonság volt ez alatt a 1,5 év alatt, hogy azt meg kellett osztanom valakivel (például épp veled, kedves olvasóm 🙂 ), hogy magam is feldolgozhassam. Cserébe a főnök ígért egy képzést, ami egy elég speckó, igencsak kecsegtető dolog volt számomra, ami egy nemzetközi egy éves mentorálásos program, amit a Greenpeace-en belül évente csak tizenöten kaphatnak meg, ez a Future Leader Program. Nem mondom, hogy sokat gondolkodtunk, egy év ide vagy oda, gondoltuk mindegy. Így egyeztünk bele az első három hónap után a három éves itt-tartózkodásba.
Persze az évek során sokat változtunk mi is és a hozzáállásunk Ázsiához. A kultúra, amely idegenként, első ránézésre ijesztő, másodikra izgalmas, harmadikra untat, aztán meg irtóra idegennek érzed magad benne. Bár ez a második ország, ahol élünk Magyarországon kívül, itt esélyünk sem volt a beilleszkedésre. Hamar le is mondtunk róla, pár thai óra és néhány beszélgetés-kezdeményezés a thai munkatársakkal véglegesítette a képet, hogy ide egy fehér nemigen illeszkedik be. Kanárira úgy mentünk, hogy ott maradunk örökre, megtanulunk spanyolul, megtaláljuk saját terveinket, céljainkat. Ott még ment is volna, de végül tök uncsi helynek bizonyult, így leléptünk.:)
Na de vissza ide, hogyan is állunk most? A kezdeti sokk persze hamar elmúlt és elég sokáig kitartott a lelkes felfedezőkedv. Ekkor jártuk be nem csak Thaiföldet, de a környéket is, amiből a legnagyobb élmény a nepáli Himalája és a nyugati Taiwan volt. Ma már nem nyűgöznek le sem Bangkok felhőkarcolói, sem az ugyanolyan óceáni szigetek. Viszont egyre többet bosszankodom a szeméten, a külföldiek lehúzásán, a thaiok mindennemű változással szembeni ellenállásán. De valójában ennek ellenére maradtunk volna, de lassan a mi prioritásaink is változtak, egyre jobban hiányzott Európa, a fiúknak meg az otthon maradt család.
A munkám során volt sok érdekesség és különbözőség is, amiből sokat tanulhattam, amiért nagyon hálás vagyok. Például megdöbbenve vettem észre, hogy mi, magyarok amolyan “véresen őszinték” “vagyunk” és állítólag kegyetlenül szigorúak is. Ami számomra nagyon meglepő, mert otthon igazán egy “cuki főnök” voltam, akit mindenki szeretett Bui-Cong-Khanh(aki mégsem, az már ne is szóljon! 😛 ) De itt mégis túl szókimondó vagyok és “túl őszinte” (nem is tudtam, hogy van ilyen!) és túlságosan is követem a terveket, no, nem is kerülöm a konfliktusokat (atyaég, micsoda szentségtörés!) és még meg is mondom, ha valaki hibázik valamiben. Persze azt is megmondom, ha jól dolgozik, kiemelem, megdicsérem, továbbképzésre küldöm, de ez a rész mindenkinek természetes, hiszen ebben a kultúrában a “nagy fehér főnökök” azokat is képezik, aki totál alkalmatlanok és azokat is kinevezik, akik rosszul dolgoznak, mert sokszor olyan rossz a felhozatal, hogy nincs más választás.
Nehéz volt ezeket és a hasonlókat beépíteni a mindennapjaimba, hogy mindent másképp logikáznak és máshol vannak a hangsúlyok. És hogy én itt egy “nagy fehér főnök” vagyok, aki iránt valamiféle félő tisztelettel, de sokkal több kimondatlan, mélyen húzódó sérelemmel állnak. Valami olyan dolgok kapcsán, amihez még az őseimnek sem volt köze, merthogy még csak nem is vagyok nyugat-európai, hogy pontosan értsem ezt a poszt-traumatikus-kolonizációellenességet vagy bármit, ami mindezek mögött bujkálhat. Mondjuk ezt kevésbé érezni Thaiföldön, inkább Indonéziában, de azért Thaiföld is amolyan idegen föld nekem, amit nem lehet csak úgy megérteni, még ha itt dolgozol vagy laksz is…akkor sem értem sokszor mit hogyan logikáznak a munkában, vagy vannak olyan mélyről jövő kulturális dolgok, amiket nehezen tudok megérteni. (Például, hogy nőként, fiatalabbként nehezen lehetek egy idősebb thai férfi főnöke.)
Meg aztán a hétköznapokban míg az országban minden ezerrel dübörögve fejlődik, addig mindenféle munkafolyamat irdatlan lassan halad és amit egy ember végez nyugaton, azt Délkelet Ázsiában négy. Rengeteg nekünk fölöslegesnek tűnő munkakör van, például ajtónyitogatók, biztonsági őrök és takarítók, akik unalmukban (?) még a szökőkutat is szárazra törlik, amikor épp nem működik. Ahogy betört Ázsiába a fogyasztói társadalom rohanása, úgy tört a helyiekre a folyamatos vásárolhatnék kínkeserve, miközben egyre jobban képviselik érdekeiket (egyébiránt hajrá!) a bértárgyalásokban, miközben viszont alapvető dolgokban, mint például a munka minőségének javulásában nehéz fejlődést elérni, valamint a munkához való hozzáállás is jelentősen különbözik Ázsia ezen részén, mint Nyugaton. Itt a legfontosabb a nyugalom, Thaiföldön a stressz miatt kiír az orvos és gyakoriak a lebetegedések a határidők napján, valamint sokszor van, hogy egy-egy számunkra kisebb ügyben ők már arcot vesztenek és felmondanak, vagy csak nem hajlandóak együttműködni, mert a vezető fiatalabb vagy nő, mint az alkalmazott. 😦 Szerencsére ezek nagy részével nem találkoztam személyesen, de azért fontos megemlíteni, mert nem egyedi esetekről van szó, hanem olyan megfigyelésekről, amiket mi, “fehérek”, nyugati kultúrából érkezők egymástól függetlenül tettünk.
Na szóval ennyit a munkáról és a társadalom munkához való hozzáállásáról, és persze még nem is említettem az indonézokat vagy a filippinókat részletesen, a malájokat méginkább nem, és máris óriási közhelyekre ragadtattam magam. 😛

Visszatérve Jutka kérdéséhez, hol tartunk mi most?
Amióta elhatároztuk, hogy nem maradunk még egy évet, azóta nagyon kellemes, mert a lassú búcsúzás romantikájával szemlélem ezt a világot. A teljes képhez hozzá kell tenni, hogy Gergőnek nagyon hiányoznak a tesói, ezért alkut kötöttünk, hogy ez után a 2 év után mindenképpen a közelükben kell tartózkodnunk legalább 2 évig. Aztán Levi is nyavalyog a mamái után (no meg a kényeztetésük után). Nekem meg hiányzik Európa romantikája, minek is tagadjam! Persze távolról minden szebbnek tűnik, de most élvezem ezt az Európa varázslatos, távoli szépségét és vágyakozom iránta, míg a felpörgött, egzotikus Ázsiától is könnyes búcsút veszek.
Persze az én részemről Magyarországról szó sem lehetne… de egy család vagyunk, így csak egy szavazatom van….Szóval meglátjuk még mit dob a kocka.
Tanulságosnak igencsak tanulságos volt ez a két év (még csak 1.5), szóval biztosan még sokáig fogom szedegetni ezen tanulság morzsáit és meg-meggyúrva felírni ide, a nagy közfalra, az internetre, szóval egy jóideig még tudlak majd mikkel szórakoztatni titeket május után is, mikor elhagyjuk ezt a helyet, amelyet mégiscsak otthonunkká fogadtunk a hosszú évekig tartó nyár alatt.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s