keddi nagyi

09b2630fs1_by_sandas04-d5xo1ucMindenkinek csak az marad, amije volt. Amit magaddal viszel. És aztán abból is csak egyre kevesebb. Nekem egy kedd. Egyre kopottabb, egyre távolabbi. Mindenkinek más az a Magyarország, amit elhagyott. Neked a vattacukros, barna ’80-as évek, másnak a ’90-es fesztiválidőszak, neki a munkanélküliség, a lehajtott fejjel bóklászás, nekem a kedd, mikor a nagymamámat ölelem. Hányszor nevettünk rajta mi, gyerekek, amikor összekeverte a terek nevét, amikor rendszerint Széll Kálmán teret mondott, majd mikor nagy nehezen, évekre rá megtanulta végre, hogy Moszkva tér, akkor újra Széll Kálmán lett. És most, ő, a 89 évével tudja, hogyan hívják. Ő, aki végignézte a Körút lebetonozását, a II. Világháború tankjait, aki ’56-ban szaladt az apukámért az óvodába és az utcán behúzott nyakkal kerülgette a golyókat, aztán ugyanabban a negyven négyzetméteres lakásban élte le a következő ötven évét. Ő, aki a nagypapámhoz minden létező kórházba eljárt és száz orvosnak is nyömöszkölt pénzt a zsebébe. Ő, aki az Andrássy úton engem, az unokáját sétáltatta, miközben arra gondolt, amikor akasztott emberek lógtak a felújított lámpaoszlopokról. A nagymamám 89 éves. dt_01Már alig-alig lát és alig hall, nehezen megy. De látja Pestet. Látja Budát, látja, ahogyan változik a Duna. Ahogy befagy és ahogy felolvad, ahogy megdagad és ahogy leapad. Látja a keddeket és a szerdákat még most is, amikor már régen elmúlt az a kedd, mikor megszületett a fiam, az első dédunokája és az a szerda is, mikor meghalt a nagypapám.
Minden egyes héten kimegy a Hunyadi téri piacra. 70 éve mindig. Lassan fakul a szemében a fény, szürkehályog koszosítja be az ablakot, már nem tudja egyik unokáját sem megkérni, hogy mossuk le az ablakát vagy hogy kísérjük be a szemklinikára. Nem vagyunk otthon. Mi nem nézzük a várost. Nem nézzük sem Pestet, sem Budát. Mi elmentünk. Nézzük Norvégiát és Bangkokot. Nézzük a repülőről a várost. Nézzük Magyarországot a térképen és a Facen. Ő meg kimegy a temetőbe és beszélget a papával. Aztán a Hunyadi téri piacra, mint minden kedden.
Ugyanolyan kedden, mikor bevitte a nagypapámat egy fekete kocsi a Terror házába, mert egy hűtőszekrényt kapott ajándékba, ugyanolyan kedden, mikor engem kísért az óvodába a Körúton, kedden, mikor mondtam, hogy jöjjön el velem az Operába. Kedd van, mint mikor megszületett az első dédunokája és tavasz, mikor a többiek is sorban. És kedd, mikor mi, gyerekek fehér gilisztákat találunk a több éve elgudott csokiban a szekrényben. És kedd van, mikor  a kis faluban, a nagypapám szülőfalujában a nagy dunyha alatt lapulunk az öcsémmel és a mama már készíti a gombás tojást, és csak tekereg az illata körülöttünk. Mert papa már hajnalban bejárta a határt, szedett gombát és hozott igazi tejet is. A tehenektől, akik épp az ajtó előtt ballagnak el, nagy kolomppal a nyakukban. És kedd van, mikor húsz év múlva már alig élnek a faluban és tehenek sincsenek már emberemlékezet óta. Kedd akkor is, mikor mama már nem akarja levágni az utolsó disznóját, inkább vakarássza a malacka orrát.
És kedd, mikor a papával lassan elalszanak a szavaimon a nappaliban és mikor papa mondja, hogy mennyire jó, hogy itt vagyok és beszélek, még ha nem is érti a szavaim. És kedd, mikor mama beviszi papát újra a kórházba. És kedd, mikor a falhoz dőlve találom,  arcán hétköznapi mosoly és arról beszél, hogy milyen temetést akar a papa. És kedd van, mikor nem mondják meg nekem, hogy papa meghalt, mert Barcelonában vagyok. Az 2Oktogonon találkozunk, hoztam ajándékot anyának, mamának, papának. Papának, akivel előző héten beszéltem Spanyolországból mobilon, ami olyan nagy dolognak tűnt neki, és aki akkor halt meg, mikor én épp landoltam a pesti reptéren.
És aztán hallom mamát megint, ahogy nevet, mikor fordítva pelenkázza be a bébi-Levit és már akkor nehezen lát, és aztán egy másik kedden megtanítja tipegő Levinek, hogy „ott vannak a dédi kacatjai” és mutat felfelé a kopott konyhaszekrény tetejére, és ott vannak tényleg a műanyag kacatok, a sokadik fakanálkészletek és a megannyi kenyérpirító, és remeg az a nagy, hordószerű hasa a nevetéstől. Aztán Levi már a derekáig ér, és öleli gyerekkezével, de sehogysem ér körbe mama testén apró, gyerekkarja. Nagymamám meg nevet és felkapja a gyereket. Én meg kiabálok a függőfolyosóról:

  • Ne mama! Megszakadsz! Ne emelgesd azt a gyereket! – de ő nem is hall.

Mert ez egy olyan kedd, mikor bevallja, hogy már nem nagyon hallja sem a csengőt, sem a hangomat. Aztán felhívom neki a Matávot és a többi nyamvadt, pénzsóvár társaságot sorban, mert aláírattak vele apró betűs szerződéseket, hogy átverjék. És kedd van, mikor kijön a levél, hogy inkább fizesse be a nagyösszegű csekket. És egy másik kedd, mikor a mama elvágja a saját telefonvonalát és közli velem suttogva, hogy az alatta lakó nő egy kém. Kedd van, mikor kopogtatócédulákat gyűjtenek és ő elmagyarázza nekem az elméletét, hogy miért sose annak add a cetlit, akire szavazni akarsz és egyébként is a másikra szavazz, mint akire akarnál, mert különben jól megfigyelnek… Már nem is kérdezem meg, hogy kicsodák? Kedd van, mikor megkér, hogy mossam le az abl14917381255_a012fb0ce2akát és mikor elfelejtette, hogy az öcsém már lemosta neki. Kedd van, mikor kislányomnak nevez és tudom, hogy összekeveri az unokáit, dédunokáit és már azt is elfelejtette, hogy sosem volt lánya. Kedd van, mikor megölelget mielőtt búcsút veszünk. Sokszor ölelem. Ígérem, hogy visszajövök.

  • Legalább a temetésemre… – mondja könyörgően.

Kedd van, mikor elrepülünk. És kedd, mikor visszatérünk.

  • Csak egyetlen pillanatra maradunk – magyarázom neki, mielőtt megörülne.

Kedd van, mikor évek után újra az Oktogonon a háza előtt állok. Kedd van, mikor a napfény leolvad a gangról, arany emlékként folyik körém. Kedd van az álmomban. A folyosón megyek az ajtaja felé. Látom alakját a rácsos ajtó előtt. Látom, ahogyan a kopott fehér szekrényből kiveszi a parányi papucsokat, még a papámé is ott van, és gyerekkoromé is.
Aztán kedd, mikor kérdezi Feritől, hogy kivánatos-e ő, mint nő? És mikor magyarázza, hova fogja fektetni a férfit, akit még szeretni szeretne.
Kedd van ma is. Látom őt, amint a monitort bámulja. Csak fehér haja látszik a képben.

  • Mama! A kamerába nézz, hogy én is láthassalak! – kiabálom neki a gépbe.
  • Látja Mama a Lizát? – kérdezi anyu tőle és kinagyítja a képemet a skypeon.
  • Valami foltot igen… – és ő nevet. És én sírok. Mert kedd van és ő nevetve meséli, hogy most jött ki a kórházból és hogy még nem ehet semmi csípőset, sajnos, és nem hallja, bármit 5073369-old-grandma-face-eyes-bw-black-and-whitekérdezek és csak nézem, nézem azokat a keddi fehér hajfürtöket, ami a kamerába lóg. És ő nevet és mondja, hogy már nem is festi be a haját, és hogy már meg sem ismerném.

Kedd van. És én több ezer kilométerre.
Kedd van. Nála nappal, nálam éjszaka.
Nála Pest, nálam semmiféle Buda.
Nála keddi napok, nálam szerdai éjszakák.
Ő nevet. Én sírok.

 

 

 

 

 

Advertisements

5 thoughts on “keddi nagyi

  1. Szia, véletlenül keveredtem ide… Látom, hogy van ilyen lehetőség, hogy facebook-megosztás, de azért ismeretlenül mégis megkérdezem: megoszthatom ezt a bejegyzést? Nagyon szíven ütött.

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s