hogy én mennyire szerencsés vagyok!

Grass_by_toinjointsBorzasztó szerencsés vagyok! Fut át rajtam.

Aztán újra és újra. Pedig már régen másik időben és térben vagyok. Jakarta felé repülök és már három filmet is megpróbáltam megnézni, de valahogy ma nem jön be a filmnézés. Olyan, mint a rossz tévézés. Sok a reklám, a filmek pedig nem olyanok, mint az előzetésében, az egyik nagyon gagyi amerikai, amiben a nő irtóra hasonlit Eddy Mendezre, a kanáris volt főnökömre, akinek a gondolatától is rosszul vagyok. A másik meg nem is scifi, aminek először tűnt,  hanem egy horror. A reklámok idején legalább olvasok, de már fárad a szemem, az e-bookon nem tudom hogyan kell kivilágositani… pedig vicces a könyv, Amerikai istenek a cime, ahol a mai Amerikában igyekeznek megtalálni a helyüket a mindenhonnan összehordott istenek. Aztán egy másik film, amire legalább Rod azt mondta a múltkor, hogy egészen érdekes volt. Bár akkor éppen a fülhallgatóm nem volt jó a gépen, és más ülésekről lopkodtam fülhallgatókat, amik szintén nem voltak jók… szóval végül csak fél füllel hallgattam végig számos rosszabbnál rosszabb filmet, majd a stewardess kérdőn nézett rám, mikor begyűjtötte az előttem tornyosulú három fülhallgatót és azok csomagolását. De legalább mostmár biztos lehetek abban, hogy újrahasználják a fülhallgatókat… ha másban nem is. Most a képernyőm nem működött, minden filmnél kiirta, hogy én bizony nem vagyok jogosult filmet nézni. Már kezdtem gyanakodni, hogy talán olyan jegyet vettek nekem, amihez nem járnak filmek, de rájöttem, hogy ez csak a tipikus magyar para, adphclub.com_12417188411-10ztán inkább a mellettem lévő üres székre telepedtem és az ottani monitort kezdtem bámulni. Egyébként is furcsa, hogy mikor ennyi hely van miért is nem raktak minket egymás mellé Roddal? A becsekkolásnál meg is kérdezte, szinte bocsánatkérően a fickó, hogy ugye nem baj, ha nem tudunk egymás mellett ülni.

  • Á, mindegy – válaszoltam gyorsan, és közben arra gondoltam, hogy ha nem tudunk útközben dolgozni, akkor biza korán kell reggel felkelnem, de nem baj, legalább nyugisan aludhatok akár tátott szájjal is, nem kell feszélyezve éreznem magam, mert tutira nem lesz ismerős körülöttem. No, erre meglepődve tapasztalom, hogy a repülőn alig van utas és mindenkinek 3 szék „jár”, vagyis jut. Igy nekem is, a 25. sorban, mig Rodot kifejezetten a legmesszebb ültették tőlem, a 43. sorba, a legeslegutolsó ülésre.
  • Én sem értem – rázza a fejét Rod, mikor már a repülő mellett állunk.
  • Szerintem mert van Garuda (a légitársaság) kártyád… és azt akarták, hogy közel legyél a vészkijárathoz. Ha már törzsutasuk vagy.
  • Dehát ott a legkevésbé biztonságos! – mondja Rod kikerekedett szemekkel.
  • Aha! Akkor épp ezért! Nem éri meg nekik a törzsutas programuk! – vágom rá nevetve.

2a4c5c6fbcfd1589De ekkor már mindegy, hogy viccelek-e vagy sem, mert végre földet értünk és már csak emiatt is vigyorog az egész arcunk. Merthát az előbb még igencsak potyogtak a könnyeim. Mert a kedves kis harmadik film, ami azzal keződött, hogy egy tinédzser lány egy autóbalesetben véletlen kinyir egy fél családot, kisgyerekkel, meg minden, aztán jött a besötétités, amikor is lekapcsoltak minden fényt és csak azt láttam, ahogyan a szárnyunkon a kis jelzőfény fel-felvillan a körülöttünk kavargó ködben.. majd a rázkódások oda és vissza, aztán a gyors süllyedés… hagytam, hogy a fejemet lehúzza a nyomás, majd jött a landolás és az járt a fejemben:

  • Uramisten, én még akarok élni!
  • Mindig a fel- és a leszálláskor vannak a balesetek, – hallom Gergő hangját a fejemben.
  • Nem akarlak titeket elvesziteni. Sosem voltam még ilyen boldog! Még élni szeretnék! Miért világit ilyen furcsán a szárnyon ez a a kis fény?! Milyen törékeny is az élet. Bármikor bármilyen tragédia történhet velünk… – és igy tovább és nem félek, hanem cidrizek és potyognak a könnyeim, mert a fiúkra gondolok, akik otthon ülnek Bangkokban és éppen vacsoráznak, és rájuk gondolok, hogy mit is csinálnának nélkülem. És sirok,mert úgy szeretem őket és mert sosem voltam még ennyire boldog életemben, hogy nem akarom elvesziteni mindezt.

Aztán leérünk végre. Megvárom Rodot a tömegben. A többiek feltuszakolják magukat a buszra, mi lent maradunk.

  • Mi van a te kelet-európai virtusoddal? – kérdezi Rod – Az én barátnőm már az első lett volna itt a buszon. Mi meg az utolsók… – mondja és arra gondol, hogy hiába Ausztráliában született a barátnője, mégiscsak horvát, azaz kelet-közép európai, mint én, és mint tudjuk vannak bizonyos tulajdonságaink, amik közösek…
  • Én már… nyugisabb vagyok – mondom és közben csak keresem a szavakat, mert végülis inkább megkönnyebbült és felszabadult, és boldog, és új-életet-kapó, és felettébb mindenen vigyorgó vagyok és még ki tudja milyen, amit nem akarok neki elmondani, de boldog, hogy nem haltam meg és hogy mégis lesz lehetőségem újra magamhoz ölelni a fiúkat…Butterfly_by_XSilviettaX
  • Durva volt a leszállás – veti oda Rod és meg csak bólogatok, szavam sincs.
  • Azért itt kellemes káosz uralkodik – mutatok körbe, mert a reptéri busz csak pár embert hagyott hátra, minket és egy fiút, aki folyamatosan fényképez, pedig már tök sötét van és egy ázsiai lányt, aki csak pislog körbe. De itt vannak mellettünk a sárga mellényes össze-vissza mutogató arcok. Egy fiú, aki nagy gonddal állitotta be a séróját ma, mielőtt elindult volna a reptérre dolgozni. És viccelődik, hogy melyik busz jön értünk, mert már elhaladt előttünk három üresen és kettő még le is lassitott, egyhez meg elindultunk, mikor ő továbbintette. Aztán jön egy kis járgány, tetején egy fél beszállókapuval, aztán egy fickó egy tolószékkel. Egyre érdekesebb a kép. A bőröndszállitó kocsi, majd végre a mi buszunk és a helyi indonéz fiatalok,mintha csak buliba mennének, úgy ülnek a buszon, mikor ők valójában a reptéri munkások. És nevetnek és mi csak megyünk körbe és körbe… mintha soha nem akarna végetérni a repülőtér.
  • Mintha a múltkor nem ilyen sokat mentünk volna csak körbe, körbe – jegyzi meg Rod.
  • Igen, ahogyan Bangkok reptere körül biciklis út van – amit ma vettünk észre – úgy talán a jakartai reptér körül egy buszút…

De aztán végre megérkezünk és most kivételesen könnyen áthaladok az útlevél ellenőrzésen is, pedig általában problémázni szoktak, talán mert senki nem tudja, hogy mi is az a Magyarország az ország neve helyén. Meghát mint tudjuk, hogy az útlevelet sem passportnak hivjuk, mi, magyarok, nem is ezt irjuk rá az útlevélre kivülről, hogy passport, hanem hogy „útlevél”… 🙂 merthogy végülis amikor szükségünk van az útlevélre, akkor mindig magyarok vesznek körül…

  • Aztán remélem tetszeni fog az új hotel – mondja Rod, mert ő akart újba menni, valamibe, ami kicsit barátságosabb és le lehet kapcsolni a szekrényben a villanyt.
  • Nem vagyok nagy igényű. Ha van internet és egy ágy, az már jó – mondom és utólag azt gondolom, hogy az ablakot hozzá kellett volna mondanom ehhez a mondathoz. Merthogy ugyan van internet és ágy is, de nics ablakom! És mivelhogy függöny az van, mögötte pedig két sornyi üvegtégla, igy méginkább becsapásnak érzem a dolgot.
  • Pánikolok, szükségem van rád! – mondom Gergőnek a telefonom skypeján, és milyen jó, hogy láthatom őket, még ha csak kockásan is és homályosan.
  • Menj le akkor még most a recepcióra és kérj másik szobát. – javasolja Gergő és megyek is, de a másik szoba csak még rosszabb, van benne egy lichthof egy 2-szer fél méteres lyukkal, amire néz a bazinagy üvegablak és aztán in_the_starry_night_by_sugarcream-d35lu9ha fal. Szóval még üvegtégla sincs… inkább maradok a szobámban, mondom és visszatérek. Mégiscsak Levire kell ma hallgatnom:
  • Anya, nyiss egy ablakot az agyadban és használd azt! – mondja és én igyekszem ablakot nyitni magamban, amin át őket láthatom.
Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s