főtt tojás

Manila2Manilát nem tudom megúszni könnyek nélkül.
Megintcsak nem készültem. Nem készültem, hogy látom majd a gyerekeket az utcán aludni, mezitláb járni a betonon, kérni és kérni. És tudni, hogy sosem adhatok eleget.
Reggel van, 6 óra. Lassan közeledünk a reptér felé. A környéken néhány tákolt házikó, de leginkább nagy hangárok, vastelepek és szelektív szeméttelepek. Jön a piros lámpa. Az a bizonyos lámpa. Ahol a

kéregető gyerekek laknak. Rögtön feltűnik egy kislány. Olyan 9-10 év körüli lehet. Az ablakomra tapad. Arra gondolok, hogy bezárta-e a taxisofőr az ajtókat? Igyekszem nem nézni a kislányra. De a másik oldalon szintén feltűnik egy nagyon hasonló gyerek. Nem tudok se balra, se jobbra nézni, hogy ne lássam őket. „Nem szabad adni, nem szabad adni” mondogatom magamban, de végül ránézek. Befelé mutat az ülésemre. Odanézek és ott van a barna papírzacskó, amit a hoteltől kaptam, amibe a reggelimet csomagolták.
Egy csomagot veszek ki, főtt tojások vannak benne. Lehúzom az ablakot és odaadom neki. Örül. Megfordul és már megy is. Az orrához nyomja párszor, mi lehet benne? Meleg és kemény. Lehet, hogy nem is ismeri a tojást? Pár lépésre áll az anyukája egy kisebb gyerekkel az ölében. Fiatal. Amint meglátja a tojásokat elmosolyodik, örül. Igazán. Ahogyan az autónk lassan elmegy előtte rám néz.
Megmerevedik a pillanat aztán nem múlik el soha. Látom az arcát ma is. Szemében hála van és köszönet. Anya néz anyára. Mindketten tudjuk milyen.
Tudjuk milyen, mikor a gyerek először megmozdul bennünk, amikor kényelmesen helyezkedik, amikor kilép a testünkből, tudjuk milyen először magunkhoz ölelni, tudjuk milyen belenézni a szemébe, tudjuk milyen mikor először emeli kicsi kezManila3ét az arcunkhoz. Mindketten tudjuk milyen védtelen, milyen kicsi, milyen puha és hogy ő a világ közepe. Mindketten tudjuk milyen éjjel felébredni arra, hogy lázas, aggódni érte halálosan, és nem tudni mi a baja. Mindketten tudjuk milyen, mikor először áll fel, és sokadszorra esik el, mikor vérzik a térde és mikor sír, mert a szomszéd gyerek elvette azt az apróságot, ami épp olyan fontos neki. Mindketten tudjuk milyen este és éjjel, meg reggel is ölelni őt védelmezve. Mindketten tudjuk milyen sosem múló érzés, hogy csak mi vagyunk neki. És mindketten tudjuk milyen érzés tudni, hogy nem menthetjük meg. Tudni biztosan, hogy nem tudunk róla gondoskodni egész életén át. Hogy nem tudunk biztos receptet adni neki, hogyan élje túl ezt a világot. Tudjuk milyen aggódni a jövőért, már nem a mi jövőnkért, hanem csakis az övéért. Tujduk milyen az, csak magunkra számítani, de az már nem elég. Milyen az, ha nem tudjuk lesz-e mit enni holnap? Hogy egyáltalán lesz-e holnap?

Elhaladunk, már nem látom őket, de a pillanat mégsem múlik. Gyengülök, folyik a könnyem patakokban, egy másodperc alatt fal fel a bűntudat. Az ülésen mellettem ott a reggelim többi része. Van benne szendvics, alma, víz.
Minek nekem ennyi étel?!

 

 

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s