egy durva nap.. vannak ilyenek néha

daily_painting__961__dun_dun_____og__by_cryptid_creations-d90ml37Havonta egyszer repülök valahová, Indonéziába vagy Fülöp szigetekre, de most nem repültem vagy egy hónapja. Persze, hogy mikor kell repülnöm? Mikor az év egyik legfontosabb hete van, amikor az éves költségvetést kell összeraknom három országnak. Na, de ugyanazon a héten van egy olyan országos workshop is, amelyikben persze én vagyok az egyik facilitátor, nélkülem nem is megy… Szóval reggel költségvetés megbeszélés, aztán ebéd Roddal és Johannával és persze elfelejtem tölteni a mobilom, pedig tudom, hogy mindig le szokott merülni repüléskor. Aztán egy gyors munkaebéd a „leveses néninél”, az utca túloldalán, ahol irtó meleg van, mert egy nyitott hely, de legalább közben jazz zene szól, bár a háttérzajt szolgáltatja Bangkok utcazaja.
Rohanok is ebéd után a reptérre, ahol minden simán megy, amig az útlevél ellenőrzéshez nem érek, mikor eszembe jut, hogy talán nincs is meg az összes pecsétem , ami kell. A múltkor a HR félretájékoztatása miatt nem vettem re-entry vizumot a reptéren, igy visszafelé jövet elveszítettem az egész biznisz vizumom, amit aztán jó sok időbe és pénzbe került újra beszerezni. Kérdem is a bácsitól, hogy nem kellene valami re-entry vagy ilyesmi pecsét…

  • Miért, vissza akar jönni? – kérdi csodálkozva.
  • Igen! Merthogy itt lakom… – mondom.  Szerda van, ma megyek, szombat reggel jövök.
  • Ja, akkor igen, menjen ide és oda – és én máris megyek visszafelé az úton.

A vízumos helyet már ismerem, de most nem készültem a dologra, igy nincs nálam fotó. Bár eddig sosem kellett, hiszen van digitális kamerájuk és eddig mindig azzal fotóztak be. Kivétel most! Kérdi is a lány, hol a fotóm?
Aztán rájövök, hogy nem csak fotóm nincs, de elég bath sincs nálam. Mennyi is a re-entry, 2000, 4000 bath? Atyaég, 200 bath van nálam és 50 euró, amit Manilára tartogatok, hogy ott váltsam be és húzzam ki vele azt a bizonyos 2 napot, amire megyek.
– Nem baj, nem baj – mosolyog a lány, és mutatja hova tegyem le a táskám és majd ő segit, mondja, aztán a kezembe nyom egy nagy sárga laminált papirt, hogy ezzel most menjek csak vissza ugyanazon az úton, mozgólépcsőn fel és csigavonalban el és át a táskaátvilágitó kamerásokon és onnan ha kijutottam, akkor menjek fel a 2. Emeletre (a reptér itt óriási, 6 emeletes!) és ott keressem a Turist Police-t és ott majd csinálnak rólam fotót 200 bathért. Úgy tűnik a sárga thai szövegű papir valami speckó dolog mert ezzel visszafelé is lehet menni a reptéren olyan utakon, ahol nincs is visszafelé! (pl csak lefelé menő mozgólépcső… és nincs visszaút)
Én nézek nagy szemekkel, meg sem tudtam jegyezni, de elindulok a sárga papirral és már gyanús, hogy ez az egész egy durva maraton lesz, hiszen a repülőm felszállási időpontja egyre közeledik. Ki is érek a sárga papirral átvágva mindenkin és titkos ajtókon átvezetve, mikor előbb gyorsan a pénzváltóhoz megyek, hogy a pezónak szánt eurómat bathra váltsam, mikor mondják, hogy az biza csak 1000 bathot ér!
Atyaég! Megyek vissza a sárga papirral a kapukon, de persze megint le kell vennem az övem, átvilágitanak megint, végigállni a sort, de most mehetek az elit kapun, ahol csak a biznisz menek és szerzetesek meg a kerekesszékesek mennek. Mi tévő legyek? Vágtat át a fejemen, melyik a nagyobb veszteség, elvesziteni a repjegyet vagy a vizumom? Melyik mennyibe kerül? Sajnos nem tudom, mert ilyen téren igencsak gyenge a memóriám. Csalódottan hadarom a lánynak, hogy mi a helyzet, mert nem érti miért jöttem vissza fotó és pénz nélkül.

  • 1000 bhat, az elég!
  • Miért, nem 4000 a multi-entry?
  • Akkor vegyél csak egyszeri belépőset.
  • De azzal akkor visszajöhetek?
  • Persze, majd legközelebb veszel multi-t, mikor megint mész! Gyerünk, gyorsan! – mondja és megint a kezembe nyomja a sárga laminált papirt.
  • De mennyibe kerül a fotó?
  • 200 bhat. – Nézem a tárcám, 180 bhatom van! Nem hiszem el! A bankkártyám otthon, más pénz meg nincs nálam.
  • Nincs 200 bhatom… – mondom és visszaadom a sárga papirt.
  • Hogyhogy?- néz rám, nem is érti. Fehér vagyok és amolyan irodista kinézetű, nyilván van sok pénzem.
  • Otthonhagytam a bankkártyám – makogom.
  • Na jó, nem baj! Menjél váltsál és gyere vissza! – mondja és visszaadja a sárga papirt és már megyek is megint át a kordonon, a titkos ajtókon megint a kapukon és kint vagyok és váltok.

Persze irtó rosszul váltanak, peregenek a számok a fejemben, mennyit veszitek ezen az összevissza váltáson, de nem tudom, mert rohannom kell vissza. Megint át a kordonom és az átvilágitón, övet le, aztán fel aztán titkos ajtó megint.
Megjöttem, pénzem adom, nem is marad másom. A lány meg mosolyog, hogy minden rendben lesz, töltsem ezt ki és egy thai űrlapot rak elém. A munkatársa közben a haját fonja. Minden olyan nyugodt, mintha nem éppen most késném le a gépet és nem vesziteném el a repjegyem és nem lenne elég pánik, hogy a végén még arra sem lesz pénzem, hogy hazáig egy metrójegyet vegyek…
Űrlap kitöltésre kerül, hajfonó lányok jönnek a papirokért, néznek egymásra, mi lesz a fotóval. Az én lányom meg csak mosolyog, hogy no problem. Aztán meg mutatja a többi lánynak, hogy csak folytassák neki a hajfonást, ne álljanak le egy ilyen apróság miatt. Hirtelen elnevetem magam. Nem tudok mit tenni. A kedves arab fickó felpattan a műanyag székről, amin az asztalnál ült és az űrlapját töltötte és átadja nekem, közben a szék is feldől és ahogy az asztalra támaszkodik, óriási súlyától az elmozdul, majdnem mind borulunk. A lányok meg csak fontják egymás haját. Én meg röhögök. Nincs mit tenni.
A lányok fénymásolják az útlevelem és aztán kivágják belőle a képet, aztán egymásnak adogatják és fejüket csóválják. Én összeteszem a kezeim és mélyen meghajolok, a thai köszönés tiszteletteljes módján. Még a végén megoldódik minden és még a gépet is don_t_panic_by_mirodesign-d7aldspelérem?
Szaladok is.
Közben e-maileket kapok, hogy azonnal válaszoljak és hogy ma este lenne egy megbeszélés. Mi van? Mindenkinek válaszolok miközben a mozgó járdán haladok. Itt óriási a reptér, de haladok és még időben is vagyok. De hogyan oldom meg, hogy nincs elég pénzem Manilára? Talán most nem az lenne a legfontosabb, hogy az emiljeimre válaszoljak, nem? – teremtem le magam. De azért megnézem az utolsó üzenetet, Stefi irt, hogy módositsak valamit a cikkén. Ma van az első vendégposztunk megjelenési napja és én a reptéren vagyok, a cikk beütemezve, automatikusan fog megjelenni kábé húsz perc múlva…. ajaj!
Közben megvan a D5-ös kapu, persze fent kellett menni aztán le, aztán visszafelé… ma ez egy visszafelé haladó út!
Fel kell hivnom valakit. De senkinek nincs meg a száma. Na, de itt van Abi a skypeon. Skype-on hivom, mert még van netem. Épp csak irom neki, hogy gond van és mindjárt hivom, mikor lemerül a telóm.
Remek!
A D5 közelében ül egy kopasz, nagy narancssárga szakállú hátizsákos hippi. Közelitek, majd egyszercsak letérdelek a földre és elmozditok egy padlólapot, ami alól előtűnik két koszos konnektor. Kiboritom a táskám hogy megtaláljam a telótöltöm. A fickó nagy szemekkel néz rám én meg őrülten vigyorgok. Legalább van valami értelme annak , hogy havonta repülök, tudom, hogy hol vannak a titkos konnektorok, ahonnan lehet egy kis áramot lopni a reptértől.
A telóm töltőn, én alig birok kivárni. Sorra veszem a teendőket, amint lesz telóm megint, mit kell tennem és mennyi időm van? Szerencsére a sokkal-korábban-reptérre-kiérő típus vagyok, talán ezért érem el olyankor is a gépet – mint pl most is – , mikor másoknak talán már esélytelen lenne. Szóval időm van, csak telóm nincs.
A hippi is odamerészkedik a kibontott padlóhoz és udvariasan megkérdezi tőlem, hogy megosztom-e vele az áramot. Tessék, mondom, hiszen két konnektor van!
A telóm lassan bekapcsol, Abi már várt. Hadarom a skype-on át, hogy nincs elég pénzem és hogy este 11-re érkezem a reptérre, és nem tudom, hogy egyáltalán váltanak-e thai bathot filippinó pezóra és ha még igen is, akkor sem biztos, hogy elég a pénzem a taxira a hotelbe. Abi sem tudja, megkérdi a közelben ülőket, talán…ki tudja… biztos … szerintük nyitva van a pénzváltó. De én már tudom a megoldást, intézzék el, hogy ők küldjék a taxit, vagy a hotel és csapják a számlámhoz. Aztán majd holnap kérek Abitől kápét, hogy legyen miből kajeszolnom.
– Jó ötlet – mondja Abi – megkérdezem, intézem, aztán visszairok vagy hivlak, hogy megy-e, jó?
– Nemigazán, mert a gépem mindjárt megy és a telóm le van merülve és épp egy zugból lopom az áramot a reptéren, szóval nem lehetne most rögtön elintézni és akkor nyugodtan szállnék fel a gépre?
És Abi már megy is, én meg közben akkor intézem a blogot. Na, persze nem tudom ám a nice-alone-wallpaperjelszavaimat, hogy be tudjak lépni. Viki meg, akivel a blogot csináljuk közben ír, hogy ő biza nem tudja szerkeszteni az én cikkeimet, hála a szuperszonikus többrétetű adminoknak. Bekapcsolom a gépem, talán valahol megvan a jelszó. A jelszómegjegyző részt persze sehol sem találom a mozzilában. Új jelszót kérek, de nem működik az egész. Közben forródrót Vikivel, el tudja-e tolni a megjelenést, tudja-e változtatni a cikk státuszát? Közben még mindig a földön ülök, a szakállas koma már elment, mert látom ám közben, hogy az emberek lassan szédelegnek be a repcsimbe. Na de nekem még kell egy kis idő. Irok Stefinek, nem lesz meg a változtatás, ne haragudjon. Vikinek, hogy csináljon már valamit, közben várom Abit és felhivom Gergőt, hogy mi a csuda, hogy az előbb pánikszerűen hivtam őket és miért nem vették fel.
– Felvettük, felvettük! – magyarázza- Levi azt mondta, hogy angolul beszéltél.. – mi van? Nem is értem. Mondom Gergőnek hogyan próbáljon belépni a blogomba, egyeztessen Vikivel, hogy mit irt Stefi, mit kell javitani. Közben elmondom mik történtek és hallom, ahogyan a repülőre hivnak.
Gyorsan leteszem, Abi is irt, kiküld értem egy taxit a hotel, csak mondjam meg, hogy manilai idő szerint mikor érkezem, mert persze időeltolódás is van. Lassan minden sínen van, csak ezt a nyamvadt blogot nem tudom… Mennem kell? A repcsi még nem megy, kezdek lenyugodni, megpróbálom még egyszer a blogot. Most úgy látszik működik a jelszó, biztos csak valamit elütöttem, de alig van energiám, de a lényeg, hogy menni fog. Közben beígértem e-mailek elküldését még manilai időben éjfél körül, mikor megérkezem.
Mennem kell, jön a beszállás. Persze egy fickó ül a helyemen, de ez már mindegy. És Butterfly_by_XSilviettaXnincs hely a csomagomnak sem fent, de egy nagydarab amerikai máris elkezdett horkolni irtó hangosan mellettem, na de ez is már kit érdekel! Itt vagyok, az a lényeg. Minden kipipálva, minden elintézve. Sajna saját monitorom nincs, pedig arra számítottam, hogy legalább filmet nézek ezután a stressz után, de helyette nézhetem a közös monitoron a legújabb amarikai horror-akció-scifit. Meg cserébe bemondják, hogy milyenfajta tünetekkel nem lehet belépni az országba és kiosztják az egészség-csekkoló sárga cetliket, amibe be kell irni, hogy mikor voltam utoljára lázas és náthás és egyéb mindenféle. Igyekszem nem gondolni a tegnapi filmre, amiben egy halálos vírus írtotta ki a fél emberiséget, ami Hongkongból indult… ne is parázzak, ma csak Maniláig megyek, jövőhéten jön Hongkong 🙂

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s