Yogya

YogyaEste szálltunk le Yogyakartában egy szerdai napon, egy hosszú, munkával és problémákkal terhes hét után. Voltak regionális negyedéves megbeszélések, adatbázis meetingek és értékelők, jogi és pénzügyi megbeszélések, majd a nap végén egy gyors taxizás és dugóban állás a reptérig. Úgy érkeztünk meg Yogyakartába, hogy nem is vettem észre, csak mikor leszálltunk. Jé, egy másik város! Egy város!! A reptéren nevetve mondtam Rodnak a sötétben botorkázva, hogy nicsak, ez

egy amolyan „freestyle” reptér, ahol nem kordonok között és folyosókon megtervezve, műlevegőben (azaz hiába vagy a trópusokon, irtó hideg légkondiban) kell kiszállni a repülőből, hanem amolyan igazi életszerű a helyzet: kiszállsz a gépből és tényleg kint vagy, érzed a levegőt, meleg is van – végre! Nagy a zaj a többi repülőtől, de mi az nekünk, beburkol a kerozin szaga is, de kit érdekel! A többi turiszttal együtt szálltunk le, akik örömködve szelfiznek a repülők előtt és a reptér feliratot fotózzák…. 😀 A reptér egyébként is olyan, mintha csak egy pár étterem lenne együtt. Követjük a többieket, mert nem tudni merre kell itt menni a repülők és épületek között.
Aztán máris át egy épületen és kint is vagyunk! Persze csomagunk az nincs, mindig csak egy hátizsákkal utazom mindenhová. Itt meg nincs se csomagátvilágitás, sem vizumellenőrzés, sem fenyegető videók arról, hogy külföldiként ha drogot csempészel hány évet kell lehúznod egy rémisztő indonéz börtönben. A taxi fix áron visz mindenhová és a város igazi város, nem metropolisz, az út nem 8 és 12 sávos, hanem csak kettő! Jaj, de rég láttam ilyet! Most jövök rá mennyire hiányzott egy élhető, befogadható méretű város.
Persze szoktunk ilyenekben járni, de inkább Thaiföldön és sosem munkaügyben, valamint sosem a reptérről kilépve élhető rögtön! Általában csak egyik metropoliszból a másikba repkedek, nem pedig városokba.

Szóval Jogyakarta. Elsőre szuper, mert város! Aztán a hotel király, mert ahogy kiszálltunk a taxiból voltak illatok! Először nem jöttem rá mi az, csak éreztem, hogy valami természetes. Zöld növények, csogobó viz, és  szantálfa illata. A távolban valami tűz éghet és a város alig hallható, nem folyamatosan dübörgő, zajongó, fényszennyezés sincs, sem felhőkarcolók. A szállodában egy külső folyosón kell a szobámig eltalálni, ahol liánszerűen csüngenek körbe a növények. Jaj de jó végre zöldet látni! A szobám is szantál illatú, főleg ha rögtön lekapcsolom a légkondit és az erkélyre kiállok. Ott a medence és a kilátás, a város fekete és alig hallható,  remélhetőleg egy minaret sincs a közelünkben, hogy hajnali négykor énekelni kezdjenek. Aztán még az sem tud zavarni, hogy sehogyan sem jövök rá, hogyan kell a zuhanyzóban a zuhanyra állitani a csapot, igy egy derék magasságban lévő, inkább lábmosásra alkalmas csapon át zuhanyzom, vagy inkább alatta gugolok. Lassan mondjuk inkább beleülhetek a kis medenceszerűségbe, ami a zuhanyban keletkezett, mert kiderül, hogy nem megy le a viz, viszont a zuhany üvegkabinjából a fürdőszoba többi részére folyik rendesen. Nem bánom! Hadd folyjon! Egyébként is olyan szép a szoba és a fürdő, és olyan okos kis lakberendezési és design megoldások vannak, hogy megbocsátható, ha nem működik egy-két dolog. Meghát ez Indonézia… mindig van egy-két dolog, ami nem működik akárhány csillagos is a hoteled.
Felveszem a hotel fürdőköntösét, kinyitom az erkélyhajtót, hallgatom a város elhaló hangjait, a csobogó viz hagját és beszivom a szantálfa illatát.
Hamarabb kellett volna ide jönnünk.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s