a kultúrsokk és ami utána jön

cultureShock_sm

Képeket nézegetve otthonról a neten azon tanakodtam: milyen is lehet ez a Thaiföld? Indonézia, Fülöp szigetek? Délkelet Ázsia? A képek szinesek, narancssárga lepedőbe tekert gyerek szerzetesekkel, égig érő romokkal, vörös, aprómintás sztupákkal, buddhaszobrok, tömött, szines utcák, tuktukok, meredten a kamerába néző, mosollyá fagyott arcok. Milyen is lehet Thaiföld?

Kérdezem magamtól még tavaly májusban, mikor az interjúra jövök. Átrepülöm a világot, Kanáriról Bankokba. A reptereken nem is ismerik a város nevét ahonnan vagy ahová utazom. Inkább az interjúra készülök, minthogy fölöslegesen próbáljam elképzelni ezt a világot. A sok videó, amit néztem a térség gazdaságáról, hétköznapjairól, a világpiaci szerepéről, a mélyszegénységéről már összekeveredik bennem azzal a turistasimogató, képeslaptájjal, ami csöpög Ázsia kirakatáról. Ami először megdöbbent, a nagysága. Végtelen utak egymás után, egymás fölött, egymás alatt. A taxi két óra alatt ér be a városba, pedig nincs dugó. Nézem az elsuhanó tájakat. Minden idegen. Nem amolyan érdekes idegen, hanem igazán IDEGEN-IDEGEN! Nem értem a nyelvet, a jelbeszédet, a gesztusokat, de még a betűk sem ismerősek. Szanszkrit, ezer éves thai betűk, mosolyok és zavarodottság, megsértődés és értetlenség – ezek vesznek körül a taxistól, a recepcióstól, az strange_trip_by_TheDotsAreJoinedéttermestől, bármit próbálok elmagyarázni.
Nem először élünk külföldön, de először élünk igazán máshol! Ez nem Európa! Az utcán este sötét van. Nem látom a lábam előtt feltöredezett betont, nem látom, hol kezdődik az út és hol a járda. A sötétben megmozdulnak a lábam alatt a lerakott kövek. Esős évszak van, igy a viz, ami a mozgó kockakő alá befolyt, hirtelen kiloccsan rám. Megijedek. Lenézek, de akkor összeütközöm az előttem haladóval. Mert tömeg van. Szinte mindig tömeg van az utcán. Az arcomba fújja a szél a füstöt, ami az egyik utcai árustól jön. Szivem szerint bámulnám csak, hogy miket árulnak! Zokni és sültcsirke egymás mellett. Meztelen, nyers tintahalak, amiket ott helyben megpiritanak neked, hogy csak lecuppanthasd a hurkapálcikáról. Mindenütt terjeng az a különös, csipős, fűszeres, édes illat, ami a thai ételek sajátja. Forró vizzel teli kondér mellett botorkálok el, valami gombócszerű fő benne. Megbotlok, szerencsére nem éppen a forró tálba kapaszkodom meg. Mi lett volna, ha lefejelem a főzőedényt? Tovább botorkálok, de az előttem sétáló thaiok meg-megállnak és a ruhákat nézegetik. Kikerülném, de ahogy átvágok előttük szembekerülök egy motorral! A motor a tömegben, világitva tör utat magának. A járdán vagyunk kérem, mellettem egy tábla, hogy ne motorozzon itt senki! Hiszen az utca mindössze 1,5 méter széles, alig fér el az oda és a vissza vonuló tömeg, két oldalról árusok, forró kondérok, gőzölgő, füstölő ételek. A füsttől megint nem látok, nem kapok levegőt. Megbotlok megint, mert itt egy tizcentis kis kerités. Minek is? A fa köré? A fa körül meg ételek, tányérokban, kitett málnás fantás üvegek szivószállal. Az isteneknek van kirakva, jut eszembe. És közben arra gondolok, hogy kik eszik meg minden este? Hajléktalanok? Nem! Ők annyira tisztelik a szentséget, hogy nem ennék meg. Macskák? Kutyák, patkányok? És látom is, ahogy egy dagadt patkány elől elugrik az előttem sétáló lány. A fiú nevet rajta, mindenki szemmel követi a kövér példányt, ahogy néhány árus lábán át hátraszalad. Megijedek! Megint. És megint és megint!
Még csak két métert haladtam hazafelé. Ó, csodálatos Thaiföld! Köszönöm! Köszönöm, hogy végre hazaérhettem és bezárkóhattam az európai stilusú otthonomba és magyar zenét hallgathatok és skype-olhatok az anyukámmal!starring_by_TheDotsAreJoined
Ez a kultúrsokk? Mindenképpen egy sokk! Igy telt az első hónapom!
2014. június 31-én érkeztünk és már másnap, július elsején dolgozni kezdtem. A munkahelyem kifejezetten otthonos volt. Az új munkahely, az új munkatársak, a munkaköröm sokkal kevésbé stresszelt, mint az összes többi! A MINDEN összes többi! A hőmérséklettől a szúnyogokig, az ételektől az egyszerű hazavezető útig! Mire reggel beértem a munkába, már tizenötször megijedtem, már háromszor lesokkolódtam, már elegem volt, leizzadtam és úgy éreztem, hogy végre-végre! Este minden nap: ezt a napot is túléltem, lesz ez jobb is!
– Ez normális! Mindenki igy van vele az elején! – mondja Johanna, a francia munkatársam. Ő azok közé tartozik, akik rajonganak Thaiföldért. Négy éve él itt, nem is akar visszamenni. – Franciaország koszos, bunkókkal teli, rasszista és agressziv! Drága az élet és nem biztonságos. Ugyanazért a munkáért itt luxuskörülmények között élek egy kulturálisan sokszinű városban!
– Európa kedves, friss levegős, parkos, sétálós! Európa tele van olyan kultúrával, amit értek, olyan nyelvekkel, amit beszélek… – mondom én és jobban hiányzik Európa, mint valaha!
Hétvégén inkább otthon maradnék, bár a fiúk folyton elmennének. De ők egész nap otthon vannak. Lassan fedezik fel a várost, ahogyan kényelmes nekik. De engem gyorsan fullaszt meg a város! Magábasziv, letarol, feldarabol, összeprésel önmagába olvaszt. Nem! Legalább hétvégén ne kelljen kimozdulnom! Kicsit sok már az új dologból! Egy olyan napot szeretnék, amikor az új dolgok elenyészően vagy semmilyen formában nincsenek jelen a 24 órámban!
Mert ez sokkol! Az, hogy minden új! És a gyerekekre gondolok, hogy ilyen lehet az ő életük is, hiszen nekik is mindig, minden új! De a fiamra nézek és nem látom, hogy őt bármi is felzaklatta volna. Kisváros, nagyváros, Európa, Ázsia! Mik ezek neki? Hiszen még a kontinenseket sem ismeri. Idegen nyelv? Idegen irás? Idegen arcok? Nemcsak hogy hozzászokott, de a gyerekek agya maga a változás. Mi, felnőttek mikor veszitettük el ezt a képességünket? Hogy befogadjunk, tanuljunk, figyeljünk minden pillanatban? Hogy fel tudjuk dolgozni az újat? Márminthogy megy azért a feldolgozás, de nagyon kimeritő.
És kétségbeejtő néha.culture-shock-comicMert egy idegen országban nem csak a nyelvet nem beszéled, de nem tudod a szokásokat. Hogyan kell lakást nézni? Milyen árak vannak? Melyik iskolába irassuk a gyereket? Milyen papirok kellenek? Milyen vizumot kérvényezz? Kell-e, lehet-e alkudni a lakás árából? Melyik a jobb kerület? Mennyire gyorsan és hogyan lehet az iskolába és a munkahelyre jutni? Van-e bérlet a metróra? Hol érdemes enni? Hol lehet a gyereknek diabetikus ételt kapni? Hol lehet orvost találni? Van-e biztositásunk? Hogyan működik a mobilhálózat? Hogy kell beköttetni a netet? Hol kell befizetni a csekkeket?
Minden kérdésben elindulsz úgy, ahogy otthon szoktál? A csekket befizetni a postára? Itt például a kisboltokban kell a csekked befizetni! De ez csak egy azok közül a problémák közül, amit irtó gyorsan meg kell oldani! Listázzuk a teendőket és prioritást állitunk fel. Másnap a munkahelyemre beviszem a hosszú listát és végigkérdezem a thai kollégákat. Igyekszem befogadni a hallottakat. Semmi sem úgy megy, mint otthon! Vagy mint Spanyolországban!
Ettől kiakadok. Megint.
Miért is? Kérdezem magamtól…. miért akad ki az ember mindettől?
Mert ha nem ismerem, akkor bizonytalan. Ha meg minden bizonytalan, akkor félek. Mindentől. Mert minden MÁS. Nagyon más.
De tudom, hogy ez csak az eleje. Tudom, hogy hamar elmúlik.

FCS004-Faces-of-Culture-Sho
Nem először költözünk. Szerencsére.
De most látom csak, mekkora szerencsénk volt először. Milyen jó döntés volt barátokhoz, ismerősök, magyarok közé menni, akik segitettek. És itt mekkora szerencse, hogy egy kész munkahelyre jöttünk, nem csak úgy, bele az ismeretlenbe.
Tudtam, hogy hamar elmúlik.
De azon csodálkoztam, hogy nem volt ilyen Kanárin. Vagy mégis? Aznapra emlékszem, mikor leszállt a gépünk a vadidegen szigeten. Las Palmas. A fejünkben napsütötte, pálmafás sziget kopáran meredezett előttünk, szürkén, barnán, felette viharfelhők. Hova jöttünk?! Úristen! Úgy húzódtunk meg Mily gyerekszobájában, mint egy kisegércsalád, egymáshoz bújva, csak pislogva mindenfelé. Mihez is kezdjünk, mivel is kezdjük? Lementünk a partra. Sötét felhők, néha kibújó nappal. Olyan ideges voltam az elköltözéstől, hogy nem tudtam még a homoknak és a tengernek sem örülni.
– Mi a francot keresünk itt? – ébredtem hajnalban riadtan óriás kérdőjelekkel az agyamban.
De aztán elmúlt. Ugyanúgy, mint itt. Ugyan ott hamarabb és könnyebben. Itt kicsit magányosabban, de már elmúlt.
És tényleg. Mikor megvolt már a lakás, mikor megvolt a suli, mikor már volt kedvenc Culture-shock-graph-éttermünk, mikor már volt bérletem a metróra… jobban éreztem magam. Boldogan hallgattam a zenét a telómról a metróban, beleolvadva a helyi közegbe, és büszkén feszitettem a nagy nyugalmammal, hogy már nem vagyok új, már nem vagyok ideges turista, már kicsit idevaló vagyok, még akkor is, ha csak ezen az egyetlenegy úton, otthonról a munkába és vissza vagyok ilyen nyugodt.
Lassan öt hónapja vagyunk itt. Ismerőssé vált a hely. Még mindig idegesit az utcakő, ha megmozdul alattam és magamra fröcskölöm az állott esővizet, még mindig idegesitenek csótányok az utcán és még mindig megdöbbenek azon, hogy itt a kóbor kutyák csak úgy a tömegben, az út közepén alszanak. De már nem ijedek meg. Már nem félek. Sőt! Sokkal nyugodtabb vagyok itt, mint Magyarországon voltam az utolsó években. Valóban biztonságosabb az élet, egyszerűbb és könnyebb az ügyintézés. Nem is annyira rosszul beszélnek angolul. És ha gondom támad valamivel arra gondolok, hogy Magyarországon grief-model-realmennyire sokkal, de sokkal több gondom volt, okom az ijedtségre. És ha még azt is hozzágondolom,hogy milyen lehet idegenként Magyarországon élni? Akkor aztán tényleg szerencsésnek érzem magam. Merthogy itt azért egészen jól beszélnek angolul, minden harmadik dolog ki van irva angolul, az emberek kedvesek és mosolygósak és az ügyintézés nem rosszindulatú és nem is korrupt, csak azért értelmetlen mert teljesen más logikát használnak.

Most, hogy elmúlt az első hónap, mikor elmúlt a kultúrsokk, mostmár úgy tudok a városra, az országra, erre a kultúrára nézni, ahogyan kell. Nem félelelemmel telve, nem rettegve a holnaptól, hanem kiváncsian, érdeklődve. És tényleg látom, hogy mennyire csodálatos ez a hely. Éppen azért, mert más. Nagyon más. Minden egyes nap tanulok valamit róluk, a kultúrájukról, a gondolataikról, a logikájukról, az elveikről és ugyanúgy tanulok magamról, az én kultúrámról, az én logikámról. Aminek meg külön örülök, hogy a gyerekemnek az lesz a természetes, amire nekem minden egyes nap újra és újra rá kell eszmélnem: hogy a világon mindenki más, és ez teljesen OKÉS! Nem az én gondolkodásomon át kell megitélnem az embereket, nem az én kultúrámhoz kell mérni őket, nem az én elveimhez. A város, az utcák, a kultúra, az emberek, mind magukkal mérhetőek csak. Nekem pedig nem az összehasonlitás a célom, még ha sokszor nem is tudom elkerülni, hanem valami egészen más…

Culture_Shock_Adaptation

Több mint fél éve irtam le ezeket az érzéseket és most csak újra rácsodálkoztam… 🙂

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s