nem értem a vicceket

10898285_786103008149617_1577553225566281256_nVannak dolgok, amiket sosem értettem. Az egyik a rasszizmus, aztán itt a szexizmus, a diszkrimináció és a gyűlölködés. Nemrég olvastam egy cikket, amelyben arról volt szó, hogyan kondicionálja rasszistává a gyereket a felnőttek viccei, a rokonok beszólásai a családi karácsonyokon, a szüleink véleménye a szomszéddal történt eseményekről. (Katt ide: Rasszistaként nőttem fel)
Szerencsés voltam a családommal. Nem volt sok barátjuk, nem voltak nagy bulik, amelyeken részt vettünk volna, de mindig voltak családi karácsonyok és együtt nyaralások a nagymamáknál. A családomban soha, senki nem mondott rasszista vagy szexista vicceket. Ha olyan téma került elő, amelyben egy népcsoportot, egy vallási csoportot vagy egy személyt ért támadás, anyukám vállvetve védte meg mindenféle támadóival szemben, még mielőtt bárki megszólalhatott volna a családunkban. Igy hallottam szegényekről, egyedülálló anyákról, gyengékről, akiket csak azért bántanak, mert mások.  Igy hallottam gyengékről, akiket támadnak, akiket cikiznek, akiket zaklatnak felnőttek. Furcsállottam, hiszen azt hittem gyerekként, hogy a felnőttek sokkal okosabbak a gyerekeknél. Sőt, azt is hittem, hogy igazságosabbak is. És hát ebben aztán hinni kellett, máskülönben nem néztem volna fel rájuk, igy elkönyveltem magamban, hogy mindez csak valami félreértés lehet. Csak valami félreértés miatt utálhatnak valakit, aki soha nem tett semmit az utálatért, szekálhatnak valakit, aki mindig rendes és kedves volt mindenkivel.
Úgy nőttem fel, hogy nem láttam semmi különbséget az emberek származása között. Voltak jó és kevésbé jó emberek, bár őróluk is inkább  azt gondoltam, hogy valami félreértés, valami sérelem, valami nagy fájdalom miatt lettek kissé (ideiglenesen) gonoszak.
Már felsős általános iskolás voltam, amikor először hallottam egy zsidó viccet. antzFx400branding00Egyáltalán nem értettem semmit belőle. Tudtam, hogy kik a zsidók, hogy egy vallás és egy népcsoport. De hogy ez miért vicces? Miért nevetik ki őket, miért sütnek rájuk gúnyolódó, megkülönböztető, rosszindulatú jelzőket – egyáltalán nem értettem. Ugyanúgy, mint a szőke nős vicceket sem. Miért lenne butább egy szőke nő, mint egy szőke férfi? Mi köze vagy egyáltalán a hajnak az okossághoz? Aztán jöttek a roma vagy a rendőrviccek. Mindenki nevetett én meg csak néztem nagy szemekkel és semmit nem értettem.
– Nyilván van egy másik világ, amelyet nem ismerek – gondoltam – Merthát úgy tűnik itt mindenki egy nyelven beszél, csak én nem értek ebből semmit.
Aztán otthon megkérdeztem anyukám. És már nem sajnáltam, hogy nem értem a vicceket. Elkönyveltek olyannak, aki nem érti a viccet és kész. Én pedig rájöttem, hogy sokkal nagyobb baj, hogy ők értik.

Ismerek, becsülök és tisztelek romákat és menekülteket. Nem ismerek zsidókatget_on_top_by_TheDotsAreJoined. Vagyis de! Egyszer véletlenül kiderült egy közeli barátnőmről, hogy zsidó származású. Csodálkoztam, hiszen évek óta közeli barátok voltunk. De aztán kiderült, hogy nem tartják a vallást, igy nem volt semmi extra érdekesség, amit mesélni tudott volna. Ezzel el is felejtettük az ügyet.
Kati néni 52 éves volt, mikor megismertem. Pöttöm kis nénike ragyogó, csillogó szemekkel. Mindig dolgozott, folyton sütött-főzött, takarított. A lakása olyan tiszta volt, hogy a padlóról lehetett volna enni. Egyedül nevelte fel mind a két fiát mert a férje egy hirtelen jött ötletnek engedelmeskedve kiszökött az USÁ-ba húsz éve. Kati néni nem fejezte be az általános iskolát, de két munkahelyen dolgozott sok-sok tíz éven át. Mind a két gyerekét felnevelte, különórákon hegedülni taníttatta őket, mint ahogyan az ő apja hegedült annó. Bár akkor még nem volt esély a Zeneakadémiára, a két fia mégis ott végzett. Mikor húsz évesek lettek, vett nekik egy-egy kislakást. Hogy miből? Az egyes forintokból. Minden egyes forintot félrerakott. Soha nem láttam még ilyen embert azóta sem! Naponta rakott félre forintokat. Naponta spórolt meg még és még forintokat. Nem ezereseket és nem tízezreseket, hanem forintokat! Mindig, mindent megspórolt úgy, hogy közben a pörkölt a nokedlivel ott gőzölgött az asztalon. Egész életében egy olaszországi útra vágyott, de persze sosem ment el. Soha nem ment el sehova, hanem mosolyogva, csillogó szemekkel takarított otthon, miközben az álmait szőtte. Aztán mikor a gyerekeinek már unokái lettek nem kellett volna tovább spórolnia olyan nagyon. De nem tudott leszokni róla. Így az összegyűjtött pénzéből tizenöt év múlva kis éjjel-nappalit nyitott a szomszéd utcában. Kati néni az életem egyik legmegbecsülendő embere. Mellesleg roma.
V. viccesen hatott a kockás nadrágjában. Akkoriban senki nem hordott ilyet. Úgy hívott randira, hogy nem beszéltem egy szót sem angolul, ő pedig magyarul. V. pacifista volt, szabadságról és utazásról álmodó. Imádta a zenét és az embereket. Arról álmodott, hogy ő is szabad. Hiszen mikor gyerek volt, az országuk még szabadnak számított. Hamarabb ivott Coca-Colat, mint én láttam volna és minden modern zenei és divatirányzatott ismert Európától Amerikáig. Ő mesélt nekem először New Yorkról és olyan városokról, amelyekben több, mint tíz millió ember él. Ő mesélt a kulturális életről a nagyvilágban, olyanokról, amiket előtte el sem tudtam képzelni. Utazni szeretett tolerancevolna. Mindent megnézni saját szemével. Vándorolni hátizsákkal, letelepedni itt-ott, aztán tovább menni. Mindent és mindenkit megismerni. Akkora szíve és olyan érdeklődése volt az emberek iránt, mint keveseknek. Tőle tanultam angolul és tőle tanultam a szeretetet a nagyvilág iránt. V. szerb volt. Menekült. A bombázásokkor jöttek át a határon a bátyjával egy buszban.  És persze ő a szerencsésebbek közül való volt, nem kellett kajakon áteveznie a Dunán, vagy átszökni a bokrok között a határon kisgyerekeit rejtegetnie. És „szerencsés” volt, mert Szarajevóban volt, mikor bekerítették a középiskoláját és három hétig lőtték, mert végül ezért lehetett menekült, míg a többiek sosem. De valóban szerencsés volt, hogy túlélte és éppen emiatt a három hét miatt kapott végül, egy évnyi kihallgatás, gyanusítgatás, rendőri vizsgálat után, – egyedüliként az akkori szerb közösségén belül – menekült státuszt. V. pacifista és imádja az embereket. Barátai mindenféle nemzetiségű és vallású emberek voltak. Nem érdekelte a politika, utálta Milosevicset. Mint annyi sok szerb.
Örültem, hogy nem tud magyarul. Mert így csak én hallottam a megjegyzéseket, amelyeket rá mondtak. Büdös szerb, mocskos gyilkos – ezek voltak a leggyakoribbak. subconsciuus_trap_by_TheDotsAreJoinedÚtlevélre várt és szabadságra. Hogy végre utazhasson. A menekült státusz is arra kellett neki, hogy szabad lehessen, mint gyermekkorában. Aztán sosem lett az, mert a menekült útlevéllel sosem kapsz vízumot sehová. Aznap kapta meg az útlevelét, mikor én a pályázatom eredményét egy fél éves olaszországi programra. Én sosem akartam utazni, most is csak azért mentem volna, mert ő annyira akart utazni. De végül én mentem, ő maradt. Öt év múlva elvett feleségül egy angol lányt és Új Zélandra költözött. Nagyon örültem. Végre szabad lett. Szabad attól a sok gyűlölettől, a lenézéstől és a megvetéstől, szabad az értelmetlen, embertelen háborúktól, az országa múltjától és a mások által megvetett állampolgárságától. A papírtól, ami meghatározta életét, a születési anyaönyvi kivonatától.
(Milyen szerencsések vagyunk ezzel a szerencsétlen országgal, ami a miénk! És főleg, hogy eltűr minket még az Unió!)
Szóval én ismerek romákat, ismerek menekülteket, ismerek zsidókat, sőt még nőket is!
És ismerek gyűlölködőket. Hirtelen feltűnnek azokban az emberekben, akiket ismerek. A kisboltban dolgozó kétgyerekes, mosolygós Edinában, a szomszéd kutyás néniben, a 95 éves nagymamámban. Egy fenevad ez, mi hirtelen, mikor épp nem számítok rá, rámvillantja fenyegető, rémisztő tekintetét. Hogyan került ezekbe az egyébként kedves emberekbe, akiket szeretek és kedvelek? Nem értem. Nem értem mit mondanak éppen úgy, mint gyerekkoromban és azóta sem azokat a bizonyos megkülönböztető  vicceket.

Mégha pszichológiából tanultam is, a félelem a legjobb táptalaja a gyűlöletnek. Dehát én egyetlen dologtól félek igazán: a gyűlölettől! Hiszen mindannyian tanultunk történelmet, tudjuk hova vezet mindez. Egy olyan világhoz, amelyet semelyikünk sem akar.

fear-ignorance-hate

 

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s