a maradék

20150614_165447A thai Isával és az indonéz Rikával turisták voltunk Manilában. A Nemzeti Múzeumban keresztény festészetet néztünk és görög stilust koppintó szobrokat, és lelkiismeret furdalásom lett a spanyolok elnyomó, kizsákmányoló, kolonizáló gyilkolásai kapcsán, amiket még a festményeken is megörökitettek. Isa elmesélte milyen múzeumban volt Kinában, ahol a japánok mészárlására emlékeztek, ahogy mesélte majdnem elsirtuk magunkat ott, a filippinókkal tali Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Én meg meséltem Dali múzeumáról, majd a bekattant valamilyen-Luna nevű filippinó festőről, aki megölte az anyósát, a sztorit nemrég hallottam Haydee-től, a filippinó munkatársamtól. Aztán Isa rávágta, hogy „művész és orvos sose légy!” mondják az anyák Thaiföldön. Mi meg néztünk rá nagy szemekkel: “Orvos?!”  

  • Mert azok nagyon könnyen megőrülnek!
  • Az orvosok? Miért éppen ők? – kérdezzük szinte együtt Rikával.
  • Nem tudom, talán mert nagy rajtuk a nyomás. Vagy mert szeretik az embereket felboncolni… – vagy ilyesmi, mutogat kezével a hasára, a test feldarabolását pantomimezi merthát egyikünk sem tud ilyen szavakat angolul. Mi meg csak nézünk rá és nem értjük.
  • Talán forditva van. Aki szeret embereket darabolni, az megy orvosnak! – próbálom viccel elütni.
  • Mindenestere volt egy jópár év, mikor a legbrutálisabb gyilkosságokat orvosok vitték véghez itt, Thaiföldön – magyarázza és elmesél egyet-kettőt.
  • Már megint ilyen témáknál vagyunk! Na, gyerünk inkább irány az óriáskerék! – kiáltja Rika és máris megyünk, taxit fogunk, aztán jégkrémezünk és megnézzük a naplementét Manila tengerpartjáról az óriáskerék tetején.

Sikitozás, fotózkodás. Közben felszedjük a két japán leányzót is, akik a tokiói irodánkban dolgoznak. Majd andalgunk a parton, minden olyan,  mint Kanárin, csak itt irdatlan sokan vannak és mindenki ázsiai – bár ez már fel sem tűnik. Egy tengeri étteremben eszünk a parton, ahol akkora tálon hozzák ki a tengeri cuccokat, mint maga az as20150614_190015_LLSztal. Nem is birunk vele, még négyen sem.

  • Remélem nem dobják ki az ételt! – mondom. – Egy ilyen országban, ahol ekkora a szegénység!
  • Nem, biztos nem. – vágja rá Elena, aki félig japán csak, másik fele német. Európában nőtt fel, igy ugyanazokon az agytekervényeken gondolkodunk. – Biztos nem… – győzködi magát sokadszorra.
  • Mikor Nepálba mentünk olvastam a Lonely Planetben, hogy semmiképpen nem szabad adni pénzt az utcagyerekeknek. Még ételt sem nagyon, mert akkor is azt látják a szüleik, hogy érdemes őket az utcán tartani. Inkább támogassunk civil szervezetet, amelyik segit a gyerekeknek iskolába járni. Meg ha nem megy a koldulás, akkor inkább mennek iskolába.
  • Nem mindig működik az sem – vágja rá Rika – én utcagyerekeket tanitottam Jakartában és a szüleik majdnem megkéseltek. Igy tartotta ide nekem a nagy kést az egyik apja – mutatja a nyakát és nem tudom elképzelni az alig százötven centis Rikát, akit elfúj a szél is, hogy egy nagydarab indonéz hajléktalannal felveszi a versenyt. – Azt mondták, ne merd többet tanitani a gyereket! Féltek, hogy akkor nem fog nekik koldulni….

A mondat közben felnéz valahová mögém, én is odanézek. Ott áll egy kisfiú és néz nagy szemekkel az asztalra, ahol otthagytuk azt a sok ételmaradékot.

  • Kérsz? – kérdezi Rika, ő meg bólint, bár nyilvánvalóan nem beszél angolul. Én egy pálcikára fűzött húst nyomok a kezébe mig Rika a pincérért int, hogy csomagolja az ételt és adja oda ennek a fiúnak. A pincér máris ott van, már az intés előtt elindult felénk, ráripakodik a fiúra, aki máris szalad, mint egy megrettent macska.
  • Nem, nem! Ne zavarja el! Inkább mondja meg neki, hogy maradjon! – rivallunk rá a pincérre, aki únott fejjel a gyerek után mordul.
  • Csomagolni, neki adni! – adjuk ki az ukászt és a gyerek ténlyeg vár, bár jóval messzebb, a sétány túloldalán , már bevágta a mézben pácolt marhahúst és most áll, meztelen lábakkal, koszos pólójában, várja, hogy mi lesz.

A pincér jön, a szatyor a gyerekhez kerül, ő szalad.
Hála az égnek! Ma is jól lakattunk valakit.
És már nem is számit mit mondott a könyv, hiszen hogyan lehetne úgy enni, hogy egy éhes gyerek áll az asztalodnál…

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s