világégések körülöttünk

Colos_of_The_Storm_by_Gate_To_NowhereMúlt héten megint tájfun volt Fülöp szigeteken. Az egész irodánknak azonnal haza kellett mennie és otthonról dolgozni, mert nem volt biztonságos máshol – mondta be a rádió, tévé. (Mert otthon igen?) Az egész hetet otthonról dolgozással töltötték, mert nem volt ajánlatos kimenni az utcára sem. 😦

Mindeközben Levi és én majdnem az Egyenitő másik felén ragadtunk (mármint a nem jó felén), minthogy a repjegyünk egy maláj átszállással lett volna Jakartából Bangkokba Kuala Lumpur-on át, ahol a második gépet, a Kuala Lumpur-Bangkokit törölték. Amit ajánlottak cserébe az egy másnapi jegy volt, azaz ott kellett volna aludni Kuala Lumpur repterén, amit nem igazán akartunk.

Erőteljes nyomásra – egy angol számot jó sokszor hivva, amit valószinűleg Indiába kapcsoltak (mármint a durva indiai kiejtés miatt sejtem) – telefonálgattam, majd e-maileket váltottunk a társasággal hol Gergő Magyarországról, hol én Jakartából, egyre erőteljesebb hangnemben, mire végre kaptunk egy korábbi jegyet és igy már reggel elreppentünk pénteken, délután helyett. Ami végül, mint kiderült azért volt szerencsés, mert aztán kitört egy vulkán Indonéziában!
A vulkán akkora füstöt csinált, hogy lezártak több repteret és a Jakartain is töröltek néhány járatot.

Hozzá kell tenni, hogy előző vasárnap Rod azért nem tudott Bangkokból Jakartába repülni, mert tűz ütött ki a jakartai reptéren, igy először a repcsije csak két órát, majd egyre többet várakozott az elindulásra, majd végül az ejakartagész utasközönséget elszállásolták a reptéri szállodában, másnap pedig azt igérték, hogy majd reggel, aztán hogy délben, aztán hogy este indul és végül Rod megelégelte és megirta nekem, hogy nem jön.

Ami azért is volt sajnálatos, merthogy én egyenesen Budapestről repültem Jakartába Levivel csak azért, mert ezen a héten igértünk egy átfogó értékelést az indonézoknak. Ráadásul Levit is magammal hoztam, merthogy nincs bébi szitterünk és Gergő még Európában maradt. Szóval nem szokásosan indult a hétfő reggel Jakartában és valahogy aztán egész héten amolyan szakadék szélén táncolás érzést keltett ezekkel a furi történésekkel, ide-oda repülésekkel, a 33. emeleti apartmanunk erkélyéről való túl sokszori lenézéssel, no meg azzal, hogy jól kiütöttem magam az útra.
Merthogy böjtölés van most, Ramadan és ezért az iroda legnagyobb része nem eszik egész nap, cserébe viszont jó sokat imádkoznak – ezért meg kell szakitani a megbeszéléseket is. De későn érnek be – merthogy az idő máshogy telik Indonéziában – itt teljesen megengedett 2 vagy akár 3 órát is késni egy megbeszélésről! (Bár szerencsére mi már leszoktattuk a munkatársainkat erről.)  No aztán meg-megszakitjuk a munkát az imádkozásokkal, aztán amint lemegy a nap, jön a nagy összeülés és együtt zabálás. Igy tellik egy átlagos munkahét ramadan idején 😀
Aztán 10 nappal a böjt vége előtt van egy bizonyos Buka puasa persama nevű valami, amikor is jól összegyűltünk a konyhában-étkezőben-nappalibanramadan (az irodának a közösségi tér részében) és ott valamiféle közös imádságra került sor. Persze közben akit nem érdekelt, az a mobilján csetelt, meg ilyesmi. (Az egésznek egyébként az a lényege, hogy az utolsó tiz nap – gondolom azért, mert az már nagyon kemény! – sokkal erősebb az imádság szempontjából, ilyenkor sokkal jobban hallja az istenük az imát.) No de aztán jött a nagy zabálás! Volt ott minden, óriás marhacomb vékony csikokra vágva és furi szinű rizsek és felfűzött zöldségek és rántott izék és szósszal leöntött dolgok és bundázott cuccok és mártogatható valamik. Néha hiába kérdeztem mi micsoda, mert akkor jött valami számomra ismeretlen gyümölcs vagy növény megnevezése és aztán hogy ez össze van keverve a másik valamivel és aztán ez lesz belőle, aminek ez a neve… végül inkább megkóstoltam.
Ami azért nem volt annyira szerencsés ötlet, mint később kiderült.

Az utolsó éjszakánkon egyébként sem aludtunk, mivel a közeli minaretből nem csak a szokásos hangok, hanem igazán durva éjszakai koncert szűrődött ki. Mi az, szűrődött? Üvöltött. Merthogy éjjel egyébként is szoktak úgymond énekelni, ezeket az imádságdalokat, persze mikrofonba, hangszóróval kihangositva, hogy mindenki jól hallja a környéken. Nos ezt általában éjjel kettőkor vagy négykor kezdik el, talán mert egyébként is éjjel és hajnalban szoktak enni a böjt idején, gondolom nem árt, ha valamivel ébren tartják magukat. Szóval ez az éneklés amolyan össze-vissza kánonba szokott fulladni mert más minaretekből másfajta énekek szólnak és ezek összekeverednek a város felett. Ez akkor érdekes, ha éppen este egy felhőkarcoló tetején vagy egy étteremben, ahol diszkózene szól és diszkófények cikáznak, miközben a város felett tüzijáték és minden minaretből éneklés egymás szavába vágva, vagy leigázva a tuctuc zenével a háttérben… nos, az ilyet nem lehet aztán többet elfelejteni. 🙂

De ezen az éjszakán – talán az ünnep miatt – nem csak úgy daloltak, ahogy szoktak. Merthogy asszem egyébként 4-kor szoktak énelekelni, mert ha jól emlékszem akkor van az első reggeli imádság. Nos, ezen a bizonyos éjszakán éjjel kettőkor kezdődött mindez és olyan hangosan, hogy rögtön felébredtem a nagy zajra. A közeli zöldcsúcsos minaretből olyan határozottan, olyan erőteljesen tört ki a hang, tört meg minden szembejövő felhőkarcolón, és hatolt tovább az alacsony házak fölött és között a távolba, hogy én azt álmodtam, hogy valaki nagyon rámkiabTaJ_1_600ált. Az ég még szürke volt, valahogy itt az éjszakák fényesebbek és szürkébbek, nem látni a csillagokat, talán azért mert egy völgyben vagyunk és folyton szürkés szmog tapad a völgyre. Az ablakomból alig látni felhőkarcolót, csak a kis, egyemeletes, szegényes házakat mindenütt, felettük a szürke köd,  vékony kis ceruzákként fehéren és zölden ott vannak a minaretek tornyai, ahonnan egy határozott férfihang szólit fel, mit szólit fel? Követeli, hogy pattanj ki az ágyból és irány imádkozni! A hang nem csak úgy énekelt, mint szokott, végeláthatatlan litániákban, hanem egyszercsak egyre erősebbre váltott, egyre vadabbul, egyre követelzőzőbben szólt, aztán bekapcsolódtak a többiek is, a másik minaretek. Onnan még csak lassan, évődő dalokkal, majd ott is egyre erősödve. A végén már olyan kavalkád volt, olyan ritmusban, hogy a feszültség érezhető volt a falakon, a remegő szmogban. A hangok egymást túlkiabálták, egyre harsogtak, egyre vadultak. Aztán mintha valamiféle abszurd kánonba rendeződött volna a sok összevisszaság, vagy talán csak az én agyamban történt mindez, mert annyira összemosódtak a hangok, ahogyan igyekeztem kimenekiteni magam ebből a vad harsogásból. De valamiféle természetfölötti harmonikus üvöltés lett az őrült zavarból és aztán egyszerre csak mintha elvágták volna, vége lett. 4 órakor.
Nos, ekkor kezdtem el hányni.
A rosszullétem eltartott egészen másnap reggelig és szuper köszönet Levinek, aki hősiesen végigsegitett az egész úton Jakartából Kuala Lumpurba és onnan Bangkokba és mikor már összeestem a reptéren a gyengeségtől, akkor ott ült mellettem őrizve engem, ahogyan a reptér székein összekuporodva addig aludtam, amig annyira összeszedtem magam, hogy újra járni tudjak.
Soha ennyire még nem vágytam az ágyamba, a lakásba, Bangkokba. Három hét távollét után, amikor is őrült 26 órás repülőúttal oda és egy másik ugyanilyen hosszúval vissza átvágtunk Ázsián Európába és vissza, aztán Jakartából Malajzián át végre haza.
És itthon végre csönd van és itt az ágyam és nem is eszek semmit egy hétig és ki sem mozdulok, nehogy tájfun legyen vagy tűz üssön ki, esetleg jöjjön ide is a Ramadan vagy a vulkán…
Ja, és nem eszek semmit!!!!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s