mennyi érzés

313Mennyi érzés ilyen rövid idő alatt! Megijedés, döntés, utazásszervezés. Egy nap alatt találni repjegyet haza. Maradni meddig? Utána hova vissza? Gergő északról kerül, Moszkva felé, Levi és én délről érkezünk, 26 órán át utazunk, hogy egyetlen hétre hazamenjünk látni aput. Utána vissza Levivel Ázsiába, egyenesen Jakartába. Pedig ki tudja mi lesz egy hét múlva?
Éjjelente nem alszom, nem csak apu miatt, de Magyarország miatt sem. Hiába hetek óta vágyódom a magyar nyár után, a Margit hidon sétálásról álmodozom és Csillaghegyről, a lakótelepi játszótér hintájáról, ahogy a barátnőmmel évtizedek után is ugyanott beszélgetünk, aztán mégis verejtékben ébredek, az álom rémálommá vált, a nagy magyar valóság örvényében fulladozomm, csak a felébredés ment meg. És hogy

megnyugszom, hogy nem vagyok otthon, hogy biztonságban, hogy Bangkokban vagyok. Magyarország, miért betegitesz még mindig!? Mégis, egy nap alatt dől el, megyünk hirtelen haza, még egy nap és már a jegy is megvan és már másnap utazunk is. Nincs idő az ide-oda érzésekre. Európa!
Rómán át vezet az utunk. Levivel azt játszuk, hogy egy játékban vagyunk, ahol minden pályán feladatok várnak. Először a becsekkolás az óriási, bangkoki reptéren, majd minden lépés, amit már kivülről tudok, merthogy havonta reppenek innen, a tizméteres aranyozott thai szobrok mellől. Aztán Abu Dhabi, persze elfelejtettem maszkot venni! Pedig a házunkban is ki volt téve egy szines-vicces rajz az új virusról, ami az arab országokból kiindulva terjed. Jun, a biztonsági főnökünk e-mailjét is elolvastam alaposan, merthogy az is benne volt, hogy kik kapják el könnyebben, a diabéteszesek – többek között. De persze nem vettem maszkot, a francba! Nézem a fehér és fekete lepelbe öltözött embereket. Itt az egész világ, manapság mindenki az Emirátusokkal vagy az Ethiad-dal repül, hiszen ez a legolcsóbb és pillanatok alatt átreppenhetsz a világon. A fehér pizsamás arab fickók és a fekete lepelbe zárt nők között az I am Malalát olvasom, a nők borzalmas helyzetét Pakisztánban…
A következő pálya Róma. Már alig várom! Már a gondolattól is izgatott leszek, megint 325Európa! Végre, az én Európám! És ráadásul Róma! Mennyi ideje nem jártam Olaszországban? Öt, tiz éve? Olaszországnak külön helye van a szivemben. Most is meg- megmozdul, ahogy fel tudom idézni az olasz utcák illatát, a sajtokat, az olasz nyelvet, amely úgy fordul meg bennem, hogy nem csak nosztaligiát, de beteljesületlen szerelmet hagy maga után. Húsz éves voltam, mikor elköltöztem otthonról Dél-Olaszországba. Fél évet voltam egy kicsi faluban egy EU-s önkéntes program keretében. Sokminden megváltozott bennem akkor, azóta vagyok például civil. És azóta szeretek nem csak turista lenni. Imádok valahol máshol élni. Nem csak odautazni, megnézni, megkóstolni, elmenni, hanem igazán ott lenni, velejéig, teljesen, minden izemben és csontomban, szőröstül és bőröstűl reggelenként és éjjelenként sok-sok napon át, mig megérkezik belém a nyelv, a kultúra, a csak ott, csak akkor használatos tekintetek, szólások, mozdulatok és hangulatok. Olaszország az első az életemben. Azóta éltünk Spanyolországban is és most Thaiföldön, de Olaszország más. Az első szerelem. Alig várom Rómát! Még ha csak a repteret látjuk, akkor is.

8 óránk van a reptéren… de nem tudunk kimenni. A reptér kicsi, rozoga, rengeteg ember mindenütt! És jaj de sok a fehér! Minden európai úton megdöbbenek, mennyire sok a fehér ember Európában. Már megszoktam, hogy mindenki más szinű, ruhájú, nyelvű. Már nem is próbálkozom megkülönböztetni a taiwanit a japántól, bár büszkeséggel tölt el, ha meglátom a különbséget egy thai és egy indonéz köz321ött. A nyelv az angol. Nem úgy itt. Meglep, ahogy a külföldiek inkább birkóznak az olasszal, minthogy az angolt válasszák, pedig gyűrik, neki-nekirugaszkodnak, makognak, de nem váltanak, csak ha muszáj. És öröm hallani a franciát, a spanyolt, a lengyelt! Majdhogynem odamegyek, hogy üdvözöljem őket, hogy milyen közelről is valók vagyunk! Aztán eszembe jut, hogy ez már Európa, és nem meglepő itt az európai!
Az emberek korántsem kedvesek. Mindenki ideges valamiért. Eddig fel sem tűnt. Most, hogy már egy éve nézem a thaiok lassú nyugodtságát, a szolgálatkészségüket, a csendjüket, feltűnik mindez. A tömeg hömpölyög, egymásra állnak, lökdösődnek. Kikerülnénk, de nem lehet, nekünk is arra vezet az utunk. Már el vagyok szokva ettől. És most Róma is idegen. Pedig a nyelv mennyire ismerős. Bele-belehallgatok mások beszélgetésébe, csak hogy találkozzam régi szerelmemmel, az olasszal. És máris megérkezik belém, a szavak örömmel néznek tükröbe bennem. De válaszolni nem tudok. Már spanyolul jönnek ki számon a szavak. Pedig az olasz volt előbb, mégis elfoglalta a spanyol a nyelvemen a helyét.
Egy csendes zugot keresünk, ha már nem tudunk kimenni az épületből. De ez nem Ázsia, itt nincsenek nagy terek. Levi panaszkodik, hogy nincsen mozgó utca sem, én meg arra gondolok, mennyibe kerül itt egy repteret épiteni és mennyibe ugyanezt Kuala Lumpurban?
Az alagsorban ülünk, körülöttünk ezernyi fehér arc. Ráncos homlokok, borzas szemöldökök. A légkondi a fejem fölött iszonyúan zúg. Minden szék foglalt, mi is csak éppenhogy találtunk  magunknak, mielőtt letelepedtünk volna az oszlop tövébe. Meleg van – végre! Ázsiában minden iszonyú hideg! A légkondit olyan hidegre állitják a reptéren, a buszon, a repülőn, hogy külön végig kell gondolni az úti ruházatot. De most, itt  nemcsak hogy nincs hűvös, de még friss levegő sincs, az emberek zajosak, idegesek és egyre erősebb az emberszag. De legalább mindenütt az olasz nyelv hömpölyög körülöttem! 314
Európa, Európa! Te, akire minden nap vágyódom, akinek elképzelt mellkasára fekvek álmodom, kitől várom, hogy anyaként magához öleljen megérkezésemre, te, Európa! Itt, a mellkasodon már nem is európai vagyok, csak egy magyar. Nincs itt semmiféle ölelés, csak a terhek, amelyek a zörgő-nyögő légkondiból csöpögnek a billentyűzetemre.
Magyarország. Még nem érkeztem meg hozzád. Tőleg nem várok ölelést. Csak egyetlenegyet kérek, nem is kérek, csak remélek! Hogy ezúttal ellen tudjak állni fojtogatásodnak, ezúttal nem váljék keserű izzé neved a torkomon és ne akarjak majd a legmesszebbre menekülni előled megint. Nem kérek semmit tőled, úgysem teljesited. Csak magamra számithatok.
Mint abban is, hogy meghatározzam honnan, hova tartok. Melyik kontinens, ország legyen az otthonom. És ha ez nem megy, akkor majd marad a 24 órás érzelemvágta, a viharok a lelkemben, a menjek-maradjak, a gyűlölve-szeretlek, a itt-se-ott-se-jó érzések és az álmodozások mindig egy másik világról, amelyben éppen nem vagyok.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s