Bangkok és a gyerekek

child_care_by_thedotsarejoined-d39zn16Nyári szünet volt a sulikban, egész márciusban és áprilisban, sőt május közepén kezdődött csak megint az isi. Gondoltam én pár hónapja, hogy akkor végre Levi majd együtt lóghat végre Pó-val és Pisz-szel, a házból, ugrálhatnak a medencében, búvárkodhatnak együtt. De nem. Pó és Pisz nyári iskolába jártak, ugyanúgy, mint a legtöbb középosztálybeli thai gyerek. Vagyis legalábbis gondolom, merthogy itt gyerekeket nem nagyon látni. Ha látunk, akkor hétvégén és még mindig egyenruhában. De Pó-t már láttuk magán angol tanárával, bébi szitterével, és hegedűtokjával, amiből arra következtetek, hogy jópár különórája lehet. Ja, és mikor hétvégén úszik a medencében, azt is többnyire az apukája szigorú felügyelete alatt a különböző úszásmódokat gyakorolva. Szerencsére Pisz még nem olyan nagy, hogy mindezt kötelezően nyomja, viszont túl kicsi ahhoz is, hogy Levinek játszótársa lehessen. (Pó 8, Pisz 4 éves). Ami furcsa nekem itt, hogy alig vannak gyerekek. Pedig azt hinné az ember, hogy Ázsia tele van gyerekekkel. Pedig nem is. A legtöbben fiatal felnőttek, húsz és harminc év közöttiek és nők! Irdatlan sok nő van. Persze hozzá kell tenni, hogy egy olyan helyen lakunk Bangkokban, ami irodanegyed, szóval nem csoda, ha reggel a kiskosztümös nők tömegén kell átvágni a metróig. Egyébként sok épitőipari munkásnő is van. Ez valahogy olyan szakma lehet, ahol körülbelül ugyanannyi férfit és nőt látni. Mint az utcai árusok között. Akik között viszont nincsenek nők, azok a taxisok és motortaxisok. Na, de visszatérve a gyerekekhez, ahogyan nincsenek nagyon gyerekek az utcán – mert talán mindenki éppen a suliban van hétvégén és nyári szünetben is – úgy nincsenek játszóterek sem és játékboltok sem. Összesen egy játszóteret és egyetlen játékboltot ismerünk egész Bangkokban. Ma például, ahogyan hazafelé jöttem azon a szakaszon, ami a metrómegálló és a házunk között van, láttam egy játékárust! Annyira meglepődtem. És úgy tűnik a többiek is, mert körülállták őt, aki nagy szemek és vigyorok közepette mutatta szegényes portékáját.
Persze rengeteg ruhát árulnak, főleg nőknek, az óriási plázák is tele vannak méregdrága márkás ruhákkal, táskákkal, de lehet venni luxus sportautót is a pláza negyedik emeletén. Aztán persze mennek a telefonok és mindenhol tévé. A központban óriási kivetitők vannak a felhőkarcolókon, amik egyébként mind bevásárlóközpontok, amiben lehet enni, mozizni, korcsolyázni, de leginkább vásárolni, vásárolni, vásárolni. Aztán ott a skytrain, ami a plázák között cikázik és a megállójuk szintén tele van tévével és reklámmal. Mivel úgy tűnik, mintha a fiatalokból – és persze a turistákból – lenne itt a legtöbb, ezért csudimenő szórakozóhelyek is vannak. Talán ez az, ami a legjobban lenyűgözött a természetes csodák után, az a rengeteg kreativitás, amikkel berendezik ezeket az éttermeket, kocsmákat. Mind külön-külön művészet! Az általam ismert thai fiatalok közül elég sok egyedülálló nő van, de akinek van párja, azok is csak egy vagy két gyereket vállalnak.
Nem is annyira korán, mint az indonézok. Az indonéz irodánkban többnyire harminc körüliek dolgoznak, és mindegyikőjüknek van legalább egy gyereke otthon. Hogy többet is szeretnének, nem tudom, de minél korábban, az érezhető.

  • Hát neked is van gyereked? – kérdeztem csodálkozva Johannest, aki úgy húszévesnek néz ki és egy nagyon vicces figura a jakartai irodánkban.
  • Persze!
  • Hány éves is vagy?
  • Már harminc! Szóval nagyonis el vagyok késve! – magyarázza bűntudattal a hangjában.Egyébként az indonézok mind nagyon fiataloknak néznek ki, szóval nem csak Johannesre jellemző, hogy húsznak néz ki, mikor harmic körül van.

A thai-ok közül alig ismerek szülőket, Pó és Pisz szüleit például a 18. Emeletről. Ők meglepően idősek – még igy is, hogy mi, európaiak nehezen tudjuk megitélni a thaiok életkorát – és persze alig beszélnek angolul és alig tudnak úszni. De ezen már nem is csodálkozom, hiszen a szülők, akiket a koripálya körül láttunk, szintén nem beszélnek angolul (mig a gyerekeik tökéletesen!) és nem tudnak korizni 🙂 A játszóteret többnyire külföldiek gyerekei használják, szóval ott még nem sikerült megismerkednünk thai gyerekekkel, szülőkkel. Mégis a legérdekesebb, amit eddig láttam, és megdöbbentő módon nem is egyszer, hanem legalább négyszer voltam ugyanolyan szituációnak tanúja, Jakartában, reptéren és Bangkokban is, hogy a fiatal szülők nem tudják mit kezdjenek a sirós gyerekükkel. A bébi bömböl, a szülők meg mit csinálnak? Az okostelefonjukat mutogatják a gyereknek! De most tényleg?! Először nem is értettem, mit akarnak vele, de aztán minden esetben meggyőződhettem róla, hogy azért mutatják a gyereknek, hogy megnyugodjon tőle! A telón meg mi megy?! Egy ilyen-olyan, gyerekes telefonos játék, például egy tetrisz vagy ilyesmi. Semmi cumi, ölelgetés, puszi vagy plüssállat. Hanem telefon. A pár hónapos kisbabáknak!

Advertisements

3 thoughts on “Bangkok és a gyerekek

  1. Rengeteg kisgyermek van Thaiföldön. A fiatal szülők Bangkokban, vagy más nagyvárosokban dolgoznak, a kisgyermeküket a vidéki kis falujukban élő nagyszülők nevelik fel. A szülők havonta pénzt küldenek a gyermek szükségleteire.

    Like

    • Ezt én is nemrég hallottam. De miért csinálják igy? Nekem is van egy munkatársam, akiről nemrég derül tki, hogy a feleségével Bangkokban élnek a hároméves kislányunk meg vidéken… pedig nem keres rosszul a srác, miért is nincs velük a gyerek?? Eleve azon is meglepődtem, mikor tőlem kérdezték, hogy akkor ugye otthon (Európában) hagytam a férjem és a gyerekem? (?!!??) Dehát miért hagytam volna őket távol? Hiszen az egésznek épp az a lényege, hogy együtt lehessünk mindig, minden körülményben…

      Like

      • Thaiföld az itt töltött másfél éves tapasztalatom alapján az óriási ellentmondások országa. Nagyon családcentrikus népnek tűnnek kívülről, látszólag még a fiatalabb generáció is, a nagyobb ünnepekkor összegyűlik a család apraja-nagyja, és gyakran egy házon is osztoznak a szülők, gyerekek és akár azok gyerekei is.
        Én egy nagyobb városban élek, a fővárostól nem túl messze. Eleinte, amikor megtudtam hogy a thai kolléganőim többsége már a szülés után két héttel visszatér dolgozni (napi 9-10 óra a munkaidő az iskolában, ahol tanítok én is, elég megterhelő fizikailag és mentálisan is), homlok ráncolva értetlenkedtem, hogy ugyan ebben meg mi a ráció.
        Aztán be kellett látnom, hogy itt ez a szokás. Lehetne releváns pszichológiai magyarázatokkal előállnom, hogy a picinek kell az anya közelsége és hogy az első három év a személyiségfejlődés szempontjából hihetetlen fontos, de valószínűleg úgy néznének rám, mintha holdkóros lennék. Ki engedheti ezt a luxust meg magának?
        A középosztálybeli thai családokban az asszony is dolgozik, és általában a főállásuk mellett valami kisebb üzlete mindenkinek van. Mindegy, hogy fánkot süt-e olajban a helyi piacon vagy papaya salátát szeletel, esetleg kávét mér egy kis sarki üzletben, ez a thai kultúra része.
        Alig ismerek olyan családot, ahol a szülők együtt élnek a gyerekeikkel. Való igaz, általában a nagyszülők nevelik őket, hogy mi módon, az már kérdéses.
        Tavaly volt egy kislány az osztályomban (5-6 éves ovisaim vannak, akiket nagyon szeretek), aki imádott az iskolában lenni, mert az öreg nagyija mellett, akire rá volt bízva, folyton unatkozott otthon. Még az extra órákon is fel volt dobva a nap végén, ami pedig a legtöbb gyerekeknek már kín, és leginkább a szülők akarják, mert legtöbben úgy tekintenek rá, mint “fizetett babysitting”. Szomorú, de így van. Haszna nem sok, de a szülőknek így is megéri.
        A kislány harmincas éveit taposó anyukája menő üzletasszony, aki fodrászüzleteket menedzsel Malajziában, apuka katona, akit mindig máshová vezényelnek. A gyerek meg egyke. Majdnem sírtam, mikor év végén elvitték északra egy kis faluba a másik nagymamához. Ennek a gyereknek lételeme volt a társaság, itt voltak a barátai! Pár hete mondta a thai társam, akivel tanítok, hogy jövőre talán visszakerül ide hozzánk. Hát, drukkolok, hogy így legyen!
        Órákat tudnék még írni erről, és sok minden másról, mert az első és második szett 40 fős osztályom által sok kis sorsot megismertem.
        És akkor arról már nem is mesélek, hogy az a kislány, akinek Angliában élő nagyapó korú úriember apukája és thai anyukája (már nem az első feleség), akik évente kétszer jönnek a gyerekeiket meglátogatni, mit élhet át. Mert itt nem tekintik igazi thainak az ilyen kicsiket. Ha nem is mutatják nyíltan, így van. AZ ő identitásukat homály fedi.
        Még egy dolog jutott eszembe. A thai kultúra rendkívül szépségközpontú, és a thai férfiak köztudottan nagyon csapodárak. Ezért rengeteg a gyerekével egyedül maradt, a létfenntartásért magányosan küzdő nő is. A férfiak szívesen cserélik le pár évvel fiatalabb, karcsúbb és szebb barátnőre akár feleségeiket is. És mivel a legtöbb családban nincs mintául szolgáló apamodell, a thai kisfiúk úgy nőnek fel, hogy hiányoznak belőlük az igazán erős és karakteres férfi személyiségjegyei. Ezért olyan sok a ladyboy is: már öt évesen az oviban látjuk néhány esetben, kinek van jó esélye azzá válni.
        Mindezzel nem szeretnék minősíteni senkit, én elfogadtam, hogy a világnak ezen a táján ez a szokás, és az emberek itt így élnek. Ahogy azt is megértettem, hogy a két gyerekét egyedül nevelő kolléganőm szemében még az egy babával otthon töltött év is luxusnak, időpazarlásnak tetszik. Ugyan nem mondta, de mikor erről beszélgettünk, utalt rá, hogy az európai nők igen lusták lehetnek, ha ezt az opciót választják. És felhívta a figyelmemet arra is, hogy náluk az állam semmilyen szinten nem támogatja az anyákat (se GYES, se más) a szülés után. Ezért kénytelenek újra munkába állni ilyen hamar.

        Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s