egy szerencsétlen hét

bug3Ennél szerencsétlenebb hetem régen volt. Már eleve azzal kezdődött, hogy Rod javaslatára a reggeli géppel repültünk Jakartába hétfőn. A reggeli gép azt jelenti, hogy fél hétkor száll föl, azaz kábé reggel 4-kor kell elhagynom a lakást, hogy odaérjek. Aztán meg beérünk az irodába úgy kettőre, és mit látok? Hogy az egész osztályom nincs bent! Mondhatni eléggé kiakadtam, hiszen csak havonta egyszer tudok ideutazni egy hétre és persze előre egyeztetek velük és kérem őket, hogy tegyék magukat szabaddá, errefel mit látok? A

két legfőbb szereplője a munkámnak sehol! Az egyik egy képzésen, amit persze elfelejtett velem közölni, a másik meg éppen aznapra vette ki a korábban ledolgozott szombatját! Aztán kedden meg is jelentik a leányzó, persze késve, maga után húzva egy bőröndöt, magassarkúban, barnán, egyenesen a reptérről, mert Balin töltötte a hosszú hétvégét! Balin! Eléggé nehezemre esett mosolyogni…
Na de valahogMicrobey tényleg pekhes voltam ezen a héten, merthogy este a lakásban, amit az iroda bérel (3 szobás, igy mindig két kollégámmal együtt osztozunk rajta) bogarakat találtam az ágyamban! Hallottam én már kedves New Yorkban élő barátnőmtől az ágypoloskáról (bedbug), hogy nem lehet kiirtani őket és minden hotel rémálma, de még sosem találkoztam velük. Nos, nyugodtan irogatok az ágyon este és egyszercsak feltűnik egy kis kerek bogárka. Oké, elnyomom, aztán irok tovább, aztán feltűnik még egy és még egy. Valahogy a semmiből, a hófehér franciaágy közepén jelennek meg. Mégis honnan? Aztán irtásba kezdek, felkutatom mindet és egyessével nyirom ki őket. Elég késő van, hogy a munkatársaim már aludjanak, de gondolok rá, hogy a kisméretű kanapéra költözöm éjszakára, de végül még két órás megfigyelés után megállapitom, hogy kiirtottam mindet. Hogy ezek nem valamiféle egyszerű bogarak lennének, az eszembe sem jutott.
Másnap a lakás recepciója (mert ez olyasmi hely, mint egy hotel, van recepció, szobaszerviz meg ilyenek) kicserélte az egész ágyat. Bár az is érdekesen alakult, mert a srác, akit felküldtek nagyon elbizonytalanodott amikor mondtam, hogy jöjjön be a hálószobámban (lévén, hogy ott az ágy), serényen nézegetett is Rod-ra, hogy megengedi-e? (!) Én meg persze nézegettem rá, hogy mégis mi van?! Aztán felbuzdulva, hogy ágypoloskát kaptak, rögtön felhivott még négy embert és az egész ágyat kicserélték. A kommunikációba legtöbbször sikertelenül próbáltam beszállni, hiszen ott volt Robug2d, akinek hála a férfiszemélyzet tudott kivel egyeztetni! (!) Ő vágta is az értetlen fejeket, igyekezett gyakran rám mutogatni és nézni,és nem is válaszolni, de minden hiábavaló volt, itt a nők nem szerepelnek az élő emberek listáján, igy csak is ő jöhetett szóba az ágyamról való egyeztetés során!
Ezen csodálatos nap után másnap egy tetőteraszon végtagonként 10-15 szúnyogcsipést kaptam, mig sem Rod sem Johanna egyet sem… Panaszkodásomra Johanna elmesélte, hogy az összesen kábé 5 év alatt, amióta Ázsiában él csak ötször csipték meg a szúnyogok,és ezek közül viszont az egyik dengue lázat is hozott magával!

  • Szóval nem a mennyiség, a minőség számit! – mondja nevetve. És emlékszem is a sztorijára, hogy három hétig feküdt kiterülve a thai kórházban. – De inkább dengue láz, mint malária… – mondja nevetve, én meg a szemeimet forgatom, inkább egyik sem! És ez a millió hülye szúnyogcsipés se!!

Valahogy a munka is elég sok bosszankodással járt. Ekkor jelent meg a Határátkelőn a cikkem, és jót nevettem azon, hogy valaki szerint tündérmese az életem! Igaz is persze (bár ő ezt a kommentelő azért irta, mert nem hitte, hogy igaz a sztorink), pedig valóban egy mese, bár ezen a héten valahogy egyáltalán nem tündérmese, inkább rémálom. Mindegy, minden elmúlik egyszer, gondoltam és belevágtam új ágyamon az új éjszakába.
Aludtam is volna rendesen addig, amig valaki halkan be nem nyit a szobámba az éjszaka közepén. Anyaként, aki a gyereke minden forgolódására felébred éjszaka, most is rögtön ébren voltam. És látom is az árnyékot a szobám ajtajában és a makogó hangokat, hogy
– Sorry, Jasper vagyok. Melyik az üres szoba?

bug4Én meg mondom, hogy egyik sem. Éjjel fél kettő és úgy tűnik valaki nagyon elnézett valamit a szállásfoglaláskor, mert szegény Jasper nyilván most érkezett Manilából, idecaplatott az apartmanházhoz erre mi minden szobában édesen alszunk…
Következő napon végre rákerestem az ágypoloskára a neten – miért nem tettem már első nap?! És akkor lesokkolva jól be is azonositottam az én kis bogárkáimat, ugyanúgy, mint a százmillió csipésüket magamon (merthát nem szúnyogcsipésekkel voltam tele!) Persze rögtön eszembe jutott barátnőm, és története a feduzzadt arcáról, testéről, az allergiás reakcióról, amit az ágypoloskák csipése okozott neki, és a három hetes antibiotikumos kezeléséről, no meg, hogy mennyire pánikszerűen kell elhagyni nem csak a szobát, de az egész épületet. A wikipedia minden mondata beigazolta félelmeimet, azaz éjjel a megmaradt ágypoloskák bosszút esküdtek ellenem, óvatosan rámmászva elárasztották testem és a vénáimat keresve művészi sorozatokat csiptek rám. Zanzani, a szumátrai munkatársam, aki épp a nappaliban reggelizett serényen, mig én a konyhába a képernyőmön lévő felnagyitott poloskát bámultam, nyugalomra intett.

  • ..tudod, mindenütt lehetnek bogárkák – óvatosan mondja, mintha csak egy gyerekhez beszélne, végülis nem tudhatja, hogy ez az európai fehér nő mennyire parázik az élet olyan normális alkotóelemeitől, mint a bogarak…
  • Sorry, sorry – aztán mondja Michele az irodában, és hozzáteszi, hogy már hallotta az ügyet, hogy egy bogár megcsipett.
  • Egy bogár?! – tényleg,mit képzelnek ezek az emberek rólam? – Michele, nem egy bogár csipett meg, hanem vagy harminc! És nem egy helyen, hanem száz helyen! – és mutatom neki a karom, ahol tizenöt csipés látszik szépen sorba, egyenesen a vénáimig, ahol négy csipés már teljesen bevérzett, persze már ki is kapartam, annyira viszketett.

subconsciuus_trap_by_TheDotsAreJoinedMichele arcára fagyott a gondolat. Főleg, hogy két hónapja még azt magyarázta, hogy az apartmanban mindig a lányok kapják a franciaágyas hálószobát, ezzel is kivételezve velünk, saját fürdőszoba, dupla ágy, ablak a medencére. Persze én fejeket vágok és megjegyzem, hogy inkább egyenrangúságra, például több női igazgatóra lenne szükség, mint ilyenfajta „kedveskedésre” a női munkatársak felé. De most mindez méginkább nevetségesnek tűnik, hiszen sem Rod, sem Zanzani nem találkozott egyetlen bogárral sem az ő kis félszobájukban.
Zanzani folytatja is az eszegetést reggel, mintha mi sem történt volna, mig megjelenik a szobaszerviz és megkérdezik őt (csak őt!), hogy takarithatnak-e? Persze, igen, bólogatunk és én magyarázni kezdek Zanzaninak és pörög az agyam, hogy mit is csináljunk.

  • Zanzani! Ezek nem egyszerű bogarak! És elkezdem felolvasni neki a wikipédiát, hogy nem lehet kiirtani őket és hogy a tojásaikat a ruhádba teszik, igy mindenhova elhurcolod őket, ahol aztán újra elszaporodnak, és hogy a levegő lefagyasztása hetekre, na, kábé ilyen módszerekkel lehet küzdeni ellenük. – belátja, – vagy csak úgy csinál, – hogy ez mégsem egy egyszerű eset. Közben barátnőm a saját rémtörténeteivel jön, a jakartai reggelen nála éjszakai New York van, de álmosságával küzdve is részletekkel és tanácsokkal lát el. Gergő is erősködik, azonnal hagyjuk el a szobát, sőt, ezért még kártéritést is kérhetnénk!

Szégyellős magyarságom keveredik a félelemmel, hogy hisztis nőszemély vagy egyszerű troublemaker benyomását keltsem és még itt van a nagyfokú áldozatérzet, a szégyen, hogy mindez velem történt, és a nagy kérdőjel, hogy miért éppen én?! Bogarak és félelmeim által sarokba szoritott vagyok és valamiféle furcsa kulturális teherként cipelem az érzést, hogy örüljek, hogy egyáltalán van szobám, ágyam, munkám (stb) és ne jöjjek itt a hisztimmel, hogy járt erre egy-két bogár! Ebből ki kell mozdulnom! Azonnal le kell menni a recepcióra intézkedni, leginkább azért, mert nem hagyhatom, hogy ebben a szánalmas életérzésben ragadjak, azonnal ki kell rángatnom magam ebből a kétségbeesett áldozati szerepből!

  • Zanzani, én kérek egy új apartmant! – mondom neki határozottan. Ő először bólogat, aztán mivel továbbra is nézek rá, rájön, hogy ez azt jelenti, hogy neki is költözni kell. – Lejössz velem a recepcióra? – kérdezem tőle, ő meg rögtön bólint.

Egyedül kell megküzdenem a kishitűségemmel, azzal, hogy valami furcsa okból kifolyólag én szégyenkezem a bogarakért, hogy még én találom magam hibásnak az ügyben, nem pedig a hotelt hibáztatom, meg azzal, hogy nem „illik” panaszkodni, meg hogy áldozat vagyok… de azért nem árt Zanzani, hisz láttuk, hogy a személyzet itt mennyire férfiorientált. Szóval jöjjön Zanzani, csak álljon ott mellettem, hátha jelenlétének bármi hatása van a recepciósokra. Mire leérünk a liften (ez egy 30 emeletes ház), kitalálom a mondatom, nem lesz kérés (bár leginkább sirva könyörögnék), nem! Egyfajta nyilt közlés lesz egy tényről, márpedig arról, hogy adnak nekünk egy új lakást. bug5
Egy lány áll a recepciónál, mondom is, hogy tegnap már jeleztem, hogy ágypoloskákat találtam, de úgy tűnik még mindig itt vannak – és mutatom neki a karom! (De miért is?! Nem kell nekem bizonyitani semmit!) Szóval szeretnénk -ö, azaz akarunk –  még ma, minél hamarabb átköltözni egy másik lakásba. Ő serényen bólint, sajnálatát fejezi ki és már adja is a másik lakás kártyáit.
Kissé megnyugodva, de még mindig irdatlanul viszketve kezdek neki az utolsó előtti napomnak a héten Jakartában. Legalább elköltözünk.
Aztán még viccekkel szembesülök az irodában, hogy átviszem a bogarakat, és ezentúl az egész GP viszketni fog életük hátralévő részében. Errefel irok az operativ igazgatónak, mert nem hagyhatom, hogy hibásnak érezzem magam!
Már csak egy nap! Alig múlik a viszketés, a repülőn kiütések törnek ki rajtam, az arcom, a dekoltázsom mind tele vörös pöttyökkel!

  • Ajaj! Legyen már végre vége ennek a hétnek!

Taxiba szállok és suhanok haza a fiúkhoz, hogy érezzem, az életem tündérmese! És igenis az! Nem vagyok hajlandó mást gondolni egyetlen percre sem!

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s