a nevetés ereje (Nepál)

A kislány úgy két méterrel lejjebb, a katmandui Durbar tér háromszáz éves kövein állt meztelen kis lábaival. Levi a kávéház magasitott földszintjén, mereven bámult a lány fölött át, a távolba. A kislány nagy, fekete szemekkel nézett, mintha egy angyalt látna, le sem vette szemét Leviről, fehér bőréről, szőke göndör hajáról. Levi érzékelte a kislányt, és arisztokratikus közönnyel nem vett róla tudomást. Továbbra is bámult a távolba a régi királyi palotára.

• Levi! Nézd ezt a kislányt! – mutattam a mezitlábas gyerekre a térde

magasságában. – Nézd, hogy tetszel neki! – a kislány megmerevedve bámulta tovább Levit, még nem is pislogott.

• Láttam – vetette oda nekem Levi és lassú mozdulatokkal a szájához emelte diabetikus csokis nápolyiját le sem véve a tekintetét a távoli felhőkről.
• Adj neki egy kis nápolyit! – mondtam. Nem lehetett több, mint három éves, ruhája megviselt, fekete haja égnek áll, szabályos arcán az istenre nézés megdöbbenése és imádata egyszerre. De nem mozdul, egyetlen piciny mozdulatot sem. Csak néz fölfelé. Anyukája mögötte áll pár méterrel, épp az utcán folydogáló csatornában mosta meztelen lábát, de mostmár ő is idenéz. Levi letört egy darabot a nápolyiból
• Ne már Levi! Ne egy falatot adj, hanem egy nápolyit! – szóltam rá. Levi nagy kegyesen kivett egy egész nápolyit a dobozból.
• De ez diabetikus! – fintorgott, mert annyira örült, hogy végre Ázsiában találtunk egy boltot, ahol lehetett kapni a kedvenc spanyol diabetikus nápolyiját.
• Mindegy! Csak add oda – mondtam és legugolva a kislány magasságába kerülve ő nagy kegyesen átadta neki a nápolyit.

Ebben a pillanatban a kislányba beleköltözött a boldogság maga! Nem egyszerűen örült, olyan boldog volt, hogy nevetése gyöngyözve folyt végig a kövezett téren. Piciny testével körbefordult, táncot lejtett, halk dallamot dúdolva közben, arcán olyan boldogság, ami elfeledtet minden szomorúságot. Nevetésének hullámai átcsaptak minden pillanaton és boldogsága úgy folyt át mindenkin, mintha nem lett volna soha semmi más a világon csak a végtelen, határtalan, örökkön-örökké tartó boldogság. Nem lehetett nem érezni, igy mi is nevetni kezdtünk. Mind boldogok lettünk egyetlen pillanat alatt, mintha ma születtünk volna erre a világra, mintha ma látnánk először a napot, mintha ma kapnánk először valamit az élettől. Mintha nem is létezne szegénység és nyomor, éhezés és boldogtalanság, és mintha nem is létezne a tény, hogy a kislány az anyukájával együtt hajléktalan Katmandu utcáin, mintha nem tudnánk, hogy itt a nők hamar halnak, sokat dolgoznak, és ha férj nélkül élnek száműzetnek a családból, mintha nem tudnánk, hogy itt sokszor eladják a kislányokat rabszolgáknak magasabb kasztban élőknek, vagy csak gyárakba, ha már elérték a hét éves kort, vagy egyszerűen Indiába bordélyházaknak. Mintha nem tudnánk, hogy a nők helyzete kiszámithatatlan és pár tizéve még a férje halálakor őt is máglyára vetették, mintha nem tudnánk, hogy néha a kényszerhalálnál is sanyarúbb élet vár ma rájuk az utcán, télen, fagyban, mezitláb. Mintha nem tudnánk, hogy nem csak a szegénység, de a kasztrendszer kivetettsége is az övék, nem csak az éhezés, de a fázás és reménytelenség is, hogy nem csak az emberek, de a törvények sem engedik, hogy tulajdonuk , vagyonuk, saját életük legyen. Mintha nem tudnánk, hogy erre a kislányra nem csak a nyomor vár, de a számkivetettség is születésével együtt tapad rá, miközben örülhet, ha egyáltalán túléli a következő telet.
Mintha mindez nem is létezne mosolygunk együtt a kislánnyal, mert mást nem lehet, fekete tekintete csupa csoda és végtelen öröm. Nem lehet nem boldognak lenni vele. Vigyorgunk mi is, Gergő, én, mezitlábas anyukája és végül Levi is. Mindenki őt nézi csak, ahogyan öröme folyik-folyik végtelen minden nyomoron át.

—————————————————————————————————

Olvastam egy árvaházról, amit egy kanadai nő hozott létre nepáli gyerekeknek Katmanduban. És hogy miért? Mert ő is látta ezt a nevetést. Éppen ugyanezt irja le, a végtelen örömöt, ami a nyomor és éhezés közepén a gyerekekből áradt.

Nepál a világ egyik legszegényebb országa, 30 millió lakosa van, a  bruttó havi átlagkereset 20 euró, várható élettartam: 62 év, 100.000 főre jutó orvosok száma: 5, olvasottság: 49%, a gyerekek 12 éves korig kötelezve vannak suliba járni, 70%-ékuk el is kezdi, de csak 7%-uk marad iskolában 10 éves korukig. A lányok sorsa tragikus. Bizonyos népcsoportoknál tradicionális 7-10 éves kora között eladni a lányokat rabszolgának felsőbb kasztok részére. 10-15 ezer lányt adnak el évente Indiába gyáraknak vagy bordélyoknak.
Amikor HIV-esek lesznek, akkor meg visszaküldik őket Nepálba, de akkor már nem fogadja be őket a család. Ha egy lánynak gyereke születik, akkor a család kitagadja, ha a gyereket eldobja, akkor visszamehet. Ezért van annyi árva gyerek. A legjobban kiközösitve a HIV pozitiv gyerekek vannak.
A sanyarú gyereksorsok ellenére mindekinek kell gyerek. A férj második feleséget vehet el, ha házasság 10 éve alatt nem születik gyerek. A lányok 19 éves kor alatt házasodnak, általában még mindig a szülők döntik el, hogy kihez. A gyerekházasság már nem gyakori, de a 20-as évekig még feláldozták a feleségeket a férjük halotti máglyáján. A nőknek az utóbbi időkben jobb, kérhetenek útlevelet szülői és férj beleegyezés nélkül is, már lehet magántulajdonuk is.
Rengeteg gyereket és nőt láttunk keményen dolgozni, hátukon óriási kosárban rőzsét cipeltek a hegyre fel, autók és szakadékok között, gyerekeket útjavitásokon dolgozni, épitkezéseken cipekedni.

A Nepál Youth Foundation segit a gyerekeknek a családban maradni és elkerülni

Generated by IJG JPEG Library

ezeket a borzalmas sorsokat.
Ne késlekedj, segits, főleg most, mikor két földrengés is súlyotta az országot.
Az árvaház, amit mi is meglátogattunk és adományoztunk az ott élő gyerekeknek: Sertshang Árvaház.
De segithetsz a Unicef-en, a World Vision-on, vagy bármelyik nemzetközi szervezeten keresztül. Egy barátunk működteti ezt a FB oldalt, itt lehet segiteni még. (Tomi önkéntes volt a Sertshang Árvaházban mikor mi Katmanduban jártunk.)