a csodálatos Himalája

blogra1Alig pár napja értünk haza, Bangkokba Nepálból, amikor láttuk a földrengés képeit. Patan Durbar terét, ahol nemrég ültünk, most meg romokba dőlve állnak az ezeréves műemlékek…Nincs is szó erre.
Inkább olvasd, nézd milyen is a csodálatos Himalája! A Hegy ezerféle erdő, bambuszos japánosan tervezett, alacsonyfás, aztán magas, égig érő zöld törzsesek, előbb még hobbitházak tákolt keritéssel, dombokon káposztákkal sorjában, majd szakadék és patak odalent, felette ivesen áthajol a gyaloghid. Aztán az erdő varázslatosan ölel körül megint, a kövek mohászöldek, lapulnak gombhátukkal, mindjárt megmozdulnak és megfordulva nevetve eliramodnak majd, mint megannyi erdei lény. Első nap. Megyünk. A Hegy fehér szakállasan a magasból néz le ránk. A nap nevetve foltokat rajzol a hosszú, égig magasodó erdőkre. A hegyen a lépcsők nagy, szürke, ezüsösen csillogó kövek, aztán bokrok és erdő, erdő megint. A fák törzse most karcsú, magas, végig mohákkal teleszőtt. Nagy köveken pihenünk, mig szemben a majmok tanyáznak, bizalmatlanul lesik uzsonnánkat. Megyünk, még csak két órája a hegyre fel. Lent a patak hömpölyög, türkiz szinébe beleveszünk. Olyan az egész táj, mintha csak rajzolva lenne egy mesében, minden biztosan csak kitalált, nem is igazi! A nagy szürke szikla sem lehet valódi a patakban, ilyet csak műtájként láttam eddig, csúszdaparkban és medencékben. Itt sem lehet semmi igazi, mert akkora a gyönyörűsége! Szamarak, öszvérek kerülgetnek, Levi oda-odanyúl hozzájuk, hogy megsimitsa őket. A patak imamalmokat hajt, minket meg a mögöttünk siető sherpák. A hegy meredeken kanyarodik felfelé. Még csak pár órája haladhatunk. Turisták jönnek, előznek, North Face ruhában mindenki, nyolcvan éves német papacsapat, előttük, mögöttük cipelő embereik. Házakat hagyunk el, nagy, szürke kövekből épült kisablakosokat, csikos teritőt maguk köré keritett népviseletes nénik mosolyognak barna, pirosra égett arcukkal. Lassan magasan járunk már, esteledik is. Megszállunk az első háznál, a család a konyhájába invitál, a tűz mellett melegedünk. Nézzük őket, itt élnek, a hegyen, alattuk a folyó, fölöttük az erdő. Éjjel arra ébredek, hogy lábaim minden zsigere fáj, kiabál, üvölt! Hallgatom az éjjeli erdőt, képzeletem kavicsokat dobál le a hegyről kis házunk fölé. De valójában csak a folyó zúg változatlanul. blog5Második nap. A hegy közelebb, mégis távolabb mindig. Fel-fel kell nézni, mert olyan szép, de a sziklák hegyi lépcsői csúszkálnak a lábunk alatt. Katonai támaszpontot hagyunk el, ahol feljegyzik a nevünk és mosolyognak a Hungary-n, micsoda név egy országnak! „És mindig éhesek?” kérdezik ők és eszembe jut a katmandui fiú, aki kérdezte, hogy a mi országunk is olyan-e, mint Nepál? A faházban a havasi leopárd képe és barna pandák meg bajuszos szarvasok és sasok. A hegyek óriásiak körülöttünk, de a völgy még körbeölel. Az út olyan magas, hogy nem látni a végét. Csak megyünk és megyünk. Megállunk, vércukrot mérünk, lihegünk. Sherpák hagynak le, homlokukra erősitve cipelik a cuccokat. Legtöbbjük szegény, papucsban, flip-flopban szaladnak az emelkedő úton a hegyi pataktól sáros úton a sziklák között fölfelé. A hátukon vitt világban minden ott van, angol vécé (bár használatban még nem láttunk), teljes napelem (a turisták miatt nem árt egy kis áram a hegyen), óriási viztartály, vasbetonhoz vasak rendben összehajtogatva, gázpalack és iróasztal. Az első autót is sherpák hozták be az országba a hátukon. Mikre nem képes az ember? Hány órája jövünk? Már nem is számoljuk. Harmadik nap egy faluba érkezünk. Az utolsó szakaszon már négykézláb mászunk fel a blog2hegyre, de még mindig kárpótol ha megállunk és körbenézünk a hegyen. Lefelé a mély sziklák között még mindig ott a türkiz-világitó folyó, mellette egy óriási fenyő az égig ér. A dombon alig birunk haladni, de fent egy szines imazászló leng, ez vezeti tekintetünk. „Ott lesz egy ház!” biztatjuk magunkat, már messziről látni, ha házak jönnek, a szines imazászlók piros, zöld, sárga zászlók lebegnek a szélben. A távolban még mindig a fehérszakállú hegy. Négykézláb megyünk fel. Már nincs levegőnk, lihegünk. Felérünk végre, de nincs ház, csak a zászlók, mik vezettek, egy fehéren vakitó oszlopon, melyen a mosolygós arc és szemek néznek le ránk. Nepál tele van festett buddha tekintettel. Ő vigyáz rád. Hány órája megyünk? Nem tudom. Már nem tudjuk, hogy délelőtt van, vagy délután. Csak a melegből érezzük, hogy még nappal van. Meg-megállunk, vércukrot mérünk, eszünk, nagy szemekkel nézünk még mindig csodálkozva szerteszét. Újabb hegy jön. Megint. „Namaste, namaste” mondja mindenki mosolyogva mikor leelőz vagy mi előzzük meg. Szembe is jönnek, már akik visszafelé lépkednek a hegyről. Ők már megjárták. Láttak-e már mindent? És nemsokára mi is láthatunk? Levi külön mosolyokat is begyűjt és simogatást. Kevés errefelé a gyerek, főleg ha ilyen hófehér. Még mindig megyünk csak felfelé. blog6Az első igazi falu felér egy gyönyörűséggel! Kitisztul az ég, egy nagyobb, dombos térre érünk, amit a hegy alkotott magának az emberek meg örömmel hordtak ide házakat maguknak. Jakok is vannak, lassan eszegetnek, fekszenek. Szőrük puhasága meglep, pedig nagy, mogorva arcukkal néznek, ha eszegetnek, de már csak bágyadtan pislognak, ha tele vannak. A meredek már messze, itt a nagy hegyek ölelnek már. Az erdők eltűntek, mesevilágukba beleolvadtak a tájba, a hegyek szürkék és barnák és ezerféle szineket vetnek, ahogy a nap és a gyorsan vonuló felhők elsuhannak felettük. Körben már csak a nagyszakállúak. Fehérek, óriásiak. Még mindig megyünk. Mindjárt összesek. Már nincs vizünk. Mindjárt ott vagyunk. Mindig azt hiszem, hogy mindjárt ott leszünk. Inkább ledőlünk egy kicsit. Lábunk előtt a Himalája teljes életnagysában. Aztán újra nekivágunk. Már nem lehet sok hátra. A hegyen kevés az áram. Ez erőforrások nem az embereké. Az erőforrásai a hegynek vannak. Mérhetetlenül nagy, sok ereje. Az ember parányi pont a semmi ölelésében. A gyerekek a Levivel játszanak, a pónikat idegen gyümölcsökkel etetik. Legalábbis nekünk idegen. Este a hideg leönti magát a hegyről. A tűz marad a kőházban, a tibeti család és mi körülüljük, a családapa mesélni kezd a négy gyerekéről. Katmanduban járnak iskolába, négy napi járásra innen. A szállásunk luxus a korábbiakhoz képest, az blog8ablakból háromféle óriást látni, felette éjjel a telihold beragyogja a csöndet. A varjak villyognak csak és a hold úgy világit, mint egy óriási lámpa az univerzumban. Harmadik nap. Még mindig fölfelé, de már nem meredek, hanem széleshátú a hegy. Tenyerén hordoz minket, sötétkék kis tavakat kreál, amiben az ég csodálja magát. Itt már csak fekete és szürke kövek vannak. A hegyi emberek egymásra rakják őket, hogy szent helyeket épitsenek maguknak. Nagy, szürke testű kövön sok kisebb egymásra halmozva. Én is megfogok egyet, ráteszem a kőre. Öreg, napszitta bácsi közeledett, vékony, szálkás hátán gallyak, rőzsék felhalmozva. Meglát, ráncos, fekete, kerek arcán feledhetetlen öröm „good luck is coming” mormolja és megveregeti a vállam. És mi csak reméljük, hogy tényleg. A vendégházakban helyi ételeket eszünk, a házinénik fiatalok, arcuk kerek, mosolygós, barna, pirospozsgás. A gyerekek vigyorognak, egymásra lépnek, arcuk leégett. Kisebbek a nagyobbak karján, egymást cipelik, mint ahogy a fiatal anyák gyermeküket nagy kosárban a hátukon a gyaloghidakon át, amin a szines zászlókat kavarja a szél. Nincs áram, nincs melegviz. De vannak tűzhelyek és a házinéni saját kezével melegiti Levi kezét. Gyömbérteát iszünk és forró citromot. Mint ők és csak nézzük az üvegszekrényekben egymás mellett álló söröket és Mars szeleteket a Colákkal. A nénik a házak mellett gugolnak és a jeges patakban mossák az edényeket. Fiatal fiú vágtat el mellettünk, büszkén kiáltva hajtja póniját, ruhája diszes, helyi, lovának horgolt, diszes fejfedője lobog a szélben. A gyerekek kurjongatva szaladnak utána. Langtangba érünk. Ez az utolsó előtti állomás a nagy fehérség előtt. Oda már nem megyünk, mert fázom. Itt igazi youth hosteles hangulat van, tele fiatal turistával. Levi izraeli barátokat szerez, mi a péket keressük. A háza a domb tetején van, a bácsi kényelmesen nézi, ahogy a sztyeppés tájon botladozva keressük az utat hozzá. Nagy, fekete varjak keringenek körülötte. Mblog4eleg almáspitét eszünk, frissen sült zsömlével és jaksajtot. A bácsi a magas vérnyomásáról beszél, mi meg a vércukorszintről. Alig hisszük el, hogyan tudhat a bácsi ennyire jól angolul. Furcsa gyümölcse vagy a hegyi betegség ver le a lábamról, mig az utolsó pontig menetelünk. Levivel vissza is fordulunk, nekünk már nem lesz meg az utolsó falu, de Gergő a csúcs felé tör. A tibeti néni fokhagymalevese menti meg az életem. (A hegyi betegségben évente több százan halnak meg, minden harmadik túrázó rosszul lesz tőle.) A Hegy körbeölel. Az erejét nézzük és azt, milyen picik vagyunk! És mindentől mennyire messze! Innen csak gyalog lehet menni. Föl vagy le. Vagy csak állni és nézni a Nagy Hegy erejét.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s